Szemét ügyek

Nejlonzacskó a fán, gumiabroncsok az erdőben, festékdobozok a parkoló autók között, kutyagumi a járdán, szétszórt szemét az utcákon, hulladékhegyek a szelektív gyűjtők környékén, rongyok, dobozok a telefonfülkékben, műanyag flakonok, sörös dobozok a tóban, alkoholos üvegek, csikkek a parkokban. Annak ellenére, hogy abban a budapesti kerületben, ahol élek, vannak utcai szemétgyűjtők, szelektív konténerek, van hulladékudvar, és még a veszélyes hulladékok elhelyezésére (elektronikai hulladék, akkumulátor, elhasználódott háztartási gép stb.) is kínálnak megoldást. Önkormányzati és magánkezdeményezésre gyűjtöttek szemetet iskolások, kerületi polgárok, lakók és politikusok; hétvégeken, illetve nagyobb ünnepek előtt pedig még az utcaseprők is rendbe teszik a területet. A szemetelési kedv azonban nem lankad. Mit lehet ez ellen tenni? A leginkább kézenfekvő megoldás a büntetés szigorítása. Sokan gondolják ezt a civilek közül és a hivatalos berkekben is. Nézzünk néhány „kreatív ötletet”.

  • Iszonyúan meg kellene büntetni az illegális szemétlerakást. Aki nem tud fizetni, mehet börtönbe. De csak a minimális életkörülményeket kell biztosítani, nehogy még jól érezze ott magát.
  • Aki szemetel, 100 óra közmunka!
  • A lakásába öntenék be egy kukásautónyi szemetet!
  • A szemetelőket 1 hét napi 8 óra utcasöpréssel büntetném, “szemeteltem, takarítok” feliratú mellényben.
  • Aki szemetel, azt azzal büntetném, hogy egy erdőben egyéb helyen lévő, nagyobb szemétkupacot is össze kell szednie és megfelelő helyre elszállítania!
  • Pórázra raknám, es 1 km-es körzetben az összes szemetet összeszedetném.
  • A szemetelőket nyilvánosan megszégyeníteném, ahogy külföldön is teszik.

Úgy tűnik, a büntetés szigorításának igénye találkozik a törvényalkotók szándékával. Az április 15-étől – parlamenti elfogadás esetén – bevezetésre kerülő szabálysértési törvény szigorúbban fogja büntetetni az illegális hulladéklerakást és a közterületen való szemetelést. Olyan mértékű lesz a bírság, amely arányos, ugyanakkor érezhető terhelést jelent az érintetteknek, és visszatartó ereje van. Szabálysértésért 5 ezertől 50 ezer forintig, ismétlésnél pedig 70 ezer forintig büntetnének. A közérdekű munka a jövőben önálló büntetésként is alkalmazható lesz.

Biztos, hogy megérett az idő a szigorításra, ugyanis a statisztikai adatok tanúsága szerint a korábbi – és jelenleg még érvényben levő – büntetési tételeknek eddig nem volt semmilyen visszatartó hatása. Két ével ezelőtt Budapesten mindössze 13.000 Ft volt a büntetés áltagos mértéke, ráadásul a kirótt összegeknek is csak a 43 százalékát tudták behajtani.

A kérdés persze, hogy a büntetési tételek emelésével meg lehet-e fékezni a „szemetelési kedvet”?  Önmagában biztosan nem, mert nem elég szigorúbb rendeleteket hozni, azokat be is kellene valakiknek tartatni. Ennek eddig nem sok nyomát láthattuk. A fenti adatbázisból az is kitűnik, hogy egy évben a fővárosban mindössze 948 köztisztasági szabálysértést derítettek fel, és ezekből csak 191 esetben szabtak ki bírságot. Egy szemét problémától egyáltalán nem mentes világvárosban!

Továbbá meglehetősen hatástalan a büntetés, ha a szemetelés tiltását, a tiszta lakókörnyezet kulturális igényének kialakulását nem támogatja a család, az iskola, a helyi közösség, ha nem támogatják hatásos és széles körű felvilágosító, szemléletformáló kampányok. Pozitív példák, jó kezdeményezések persze már vannak, de ezek többnyire esetlegesek, ad-hoc jellegűek. Valahogy nem állnak össze egy egésszé, nem válnak elfogadott és követendő értékké. Tudom, a kultúra, az attitűdök megváltoztatása hosszabb folyamat. A javulás felé tartó út talán hosszabb is, mint a lepusztításé. Én mégis reménykedem, hogy a javulás felé azért előbb-utóbb csak elindulunk.

Agresszió és érdek: összefonódás?

HA INGE, VEGYE FEL!

Február 13-i blogbejegyzésemben írtam arról, milyen ellenérzéseket vált ki bennem – és szerintem sokakban, az agresszív, félelemkeltő kampány. Környezetvédők és állatvédők gyakran folyamodnak az ijesztegetésnél extrémebb megoldásokhoz is. Így sajnos nem véletlen, hogy rájuk aggatták a terrorista jelzőt.

Egy példa: az észak amerikai Állat Szabadítók Szövetsége sajtóközleményei és sajtóinformációs on-line oldalain (2012 februárjában is) rendszeresen feltűnik az a szóhasználat, hogy „nem növényi magokat, hanem bombákat kell vetni”, hogy a „legalkalmasabb eszköz, még mindig a gyors szabadító akció és a bombariadó, a kellő félelem és fenyegetés érzésének megteremtése”. Mi ez, ha nem extrémizmus, szélsőségesség?

Ez az ő ingük, így vegyék csak magukra. És, köszönöm, nem kérek a zöld veszedelemből! Sem a terrorizmus eszközeit gátlástalanul használó állatvédelemből.

MÉGIS, KINEK AZ ÉRDEKE?

A magyarországi Négy Mancs Alapítvány az Állatvédelemért gazdálkodását vizsgálják a hatóságok – áll többek között az mti forrásra hivatkozó Magyar Nemzet Online (mno.hu) 2012. február 16-i cikkében. Emlékezetes volt az a harcos és kíméletlen hozzáállás, ahogyan ők vádolták a hazai libatenyésztőket kegyetlenséggel.

A magyarországi baromfi-ágazati szereplőknél már tavaly év végén „betelt a pohár a Négy Mancs jelentős gazdasági károkat okozó, szakmaiatlan működése miatt, amely teljes mértékben ellentétes alapítványi minősítésével is” – hangsúlyozta a terméktanács. Ők kifejezetten azt kezdeményezték, folytassanak le egy európai uniós szintű versenyfelügyeleti eljárást – a bécsi központú alapítvánnyal szemben, mert úgy vélik: „Bár a Négy Mancs névlegesen állatvédelmi-állatjóléti célok megvalósítására törekszik, valójában lobbista-lejárató kampányokat folytat” – írták beadványukban.

A Baromfi Termék Tanács nevesítette az állatvédő alapítvány gazdasági érdekeit, hiszen nyilvánvalóvá vált, hogy céljuk a magyar termelők ellehetetlenítése. A Négy Mancs kampánya következtében ugyanis nemcsak presztízsveszteséget könyvelhetnek el a jó és minőségi magyar baromfitermékeket előállítók, hanem a kereslet visszaesésével valódi veszteség éri őket.

Az elszámoltatási kormánybiztos 2011 augusztus vége óta vizsgálja a Négy Mancs Alapítvány az Állatvédelemért működését a szerinte „közvetlenül a magyar libatenyésztők ellen folytatott lejárató kampányával” összefüggésben.

A cikkben egyértelmű utalások történnek arra, hogy az alapítvány tevékenységét nem csak feltétlenül állatvédelmi elhivatottság vezérli, hiszen különböző gazdasági, pénzügyi és üzleti kapcsolatai révén van, aki előnyhöz, van, aki pedig piacvesztéshez „jut”.

Felvetődik a kérdés: mégis, kinek az érdeke húzódik a harcos állatvédelmi kampány mögött?

Vörösiszapos ideák és a valóság

A kolontári tragédia után az egyik vezető zöld téma a magyarországi vörösiszap tározók állapota, környezeti kockázatainak mérlegelése volt. A fokozott érdeklődés érthető, hiszen Magyarországon összesen mintegy 60 millió tonna vörösiszapot tárolnak különböző – nyitott és zárt – tározókban. A vörösiszappal kapcsolatos környezetvédő kritikák zöme is tárolással, a zagy kezelésével, illetve a tározók későbbi rekultivációjával függ össze. Az egyik hazai tározó ellen például a fő kifogás az volt, hogy az egykoron, a Duna mellé telepített létesítmény instabil, alul nem megfelelően szigetelt, ezért szivárog, a mérgező anyagok bekerülnek a folyóba, veszélyeztetvén Budapest ivóbázisát. Ezt ugyan a hivatalos mérések egyáltalán nem igazolták, a hiedelem tovább él. Csakúgy, mint a felhalmozott vörösiszap más, biztonságosabb környezetbe való elszállításának (!), vagy kibányászásának, hasznosításának ötlete. Ahhoz, hogy megítélhessük a magyarországi gyakorlatot, viszonyítási alapként érdemes körülnézni a világban, annak is a nyugati felén, ki, hogyan oldja meg vörösiszap-gondjait.

Franciaország déli részén, Gardenne-ban az ajkaihoz hasonló timföldgyár működik. A gyár évente átlagosan 250 ezer tonna vörösiszapot süllyeszt el a tengerben. A Robin Hood nevű környezetvédő szervezet becslése szerint eddig 20 millió tonnányit nyomtak bele a vízbe. A gyár erre azt mondja, hogy az iszapot megtisztítják, a veszélyt jelentő lúg tartalmat annyira lecsökkentik, hogy a teljes semlegesítést a tengervíz már be tudja fejezni.

Olaszországban, Szardínia szigetén is közvetlenül a tengerpart mellett találhatók a vöröiszap-tározók. Kialakításukkor figyelembe vették, hogy közel legyen a gyárhoz (szállítási költség ne legyen magas). Mindenképpen szárazföldi tározót akartak, mert, ha a tengerbe rakják le a vörösiszapot, akkor veszélyeztetik a halászatot. De a tenger azért mégis közel legyen, hogy a sós vízzel csökkenteni tudják a zagy lúgosságát. A levegőszennyezés elkerülésére vizet hagynak a vörösiszap tetején.

Németországban egyetlen olyan tározó van, amelyet a mai napig töltenek vörösiszappal. Az Elba folyó torkolatától nem messze, Alsó-Szászországban, Hamburg és Cuxhaven között, Stade-Bützflethben, egy 16 méter magas gát mögött gyűjtik a vörösiszapot. A lúgot előbb kimossák, az iszapot vezetéken szállítják a tározóba. A tározó láptalajra épült, épített műszaki védelme nincsen alul. A 19 millió tonna vörösiszapra a gyár vezetése szerint gépekkel is rá lehet menni, azaz egy gátszakadás esetén sem fordulhatna elő a kolontárihoz hasonló tragédia. A gyár azt tervezi, hogy további 6 méterrel megmagasítja a gátat, és akkor még 20 évig tudja használni a tározót – ez, mondjuk, annyira nem tetszik a helyieknek. Utána befedik és növényeket telepítenek rá – a tervek szerint. Addig a hatóságok minden évben mérik a kiporzást a tározó környékén.

 

Az Egyesült Államokban az úgynevezett száraz technológiát alkalmazzák. Ezen felül a timföldgyárak állami támogatást kapnak, hogy rendben tartsák a vörösiszap-tározókat. A támogatás mögött az áll, hogy az USA-ban stratégiai tartaléknak tekintik a vörösiszapot, a benne lévő értékes, ritka földfémek miatt.

Görögországban 2006-ig a tengerben helyezték el a vörösiszapot, ám azóta nagy nyomású szűrőkön tisztítanak, és a száraz lerakást vezetik fokozatosan be.

És akkor mi a helyzet nálunk? Magyarországon jelenleg egyedül Ajka körzetében folyik bauxitbányászat. A timföldgyártásból visszamaradt vörösiszapot a település melletti tározókban tárolják. Az egyik ilyen tározó gátja szakadt át 2010 októberében Kolontárnál. Korábban Mosonmagyaróváron és Almásfüzitőn is működött timföldgyár. Mindkét gyár több mint 10 éve bezárt, a tározókban felhalmozott vörösiszap mára már megszilárdult. Mosonmagyaróváron körülbelül 8 millió tonna vörösiszapot tárolnak, a 70 hektáros terület legnagyobb része rekultivált, egy kisebb területen pedig veszélyes hulladék-lerakót üzemeltet a tulajdonos MOTIM.

A legnagyobb volumenű gyártás Almásfüzitőn volt. Nyolc tározóban több mint 15 millió tonna vörösiszap van. Hét tározót a Tatai Környezetvédelmi Zrt. kezel, a közeli Neszmélyen lévő nyolcadikat pedig egy osztrák cég. A tatai vállalat 1986 óta fedi le ipari komposztálással előállított mesterséges talajjal a tározókat. A 167 hektáros terület 80 százaléka már fedett. Jelenleg a legnagyobb, VII-es tározón dolgoznak, a 76 hektár körülbelül kétharmada fedett. A vörösiszapba nem kevernek semmit, így hasonlóan Amerikához, itt is kibányászhatók lesznek az értékes anyagok. A vörösiszapban lévő ritka földfémek, illetve kisebb mennyiségben nehézfémek kinyerése ugyanis jelenleg nem gazdaságos. Ha valaha lesz olyan technológia, amellyel megéri a bányászat (másodlagos nyersanyagbázis), a fedőföld egyszerű eltávolítása után könnyen hozzáférhető, és feldolgozható a vörösiszap.

Mégis milyen legyen az energia?

Úgy hozta a sors, hogy egy ideje különböző erőművekhez köt a munkám. Szociológusként, kommunikációs szakemberként elsősorban a cégek társadalmi megítélésével és kapcsolatainak alakításával foglalkozom. Meglepetésemre, bármilyen erőműről legyen szó, és azok bármilyen beruházásairól: újak építéséről, régiek bővítésről, netán környezetvédelmi (!) célzatú felújításokról, a tiltakozók azonnal megjelennek, leginkább zöld mezben. Azt értettem, mit akarnak (az adott beruházás leállítását), de azt már kevésbé, mit akarnak helyette. Az energiatermelés alternatívái – ugyanis egyáltalán nem meggyőzőek. A zöld energiának nagy a beruházási költsége, az általuk termelt energia mennyisége kiszámíthatatlan, nehéz rendszerbe állítani, és valamilyen módon, még a környezetet is szennyezik.

A napenergia felhasználásának kritikus pontja a napelemek gyártása és hulladéka. Előállításuk drága, energiaigényes és elhasználódásuk után veszélyes hulladékká válnak. A megtermelhető energia időbeli eloszlása, intenzitása nem tervezhető előre pontosan, télen kevesebb, nyáron nagyobb mennyiségben áll rendelkezésre.

A vízerőmű hátránya, hogy beleavatkozik a természetes környezet működésébe, negatív ökológiai folyamatokat indít be, ráadásul nálunk, a nagymarosi beruházás óta társadalmi ellenszenv is övezi. Legerőteljesebben talán éppen a környezetvédők köreiben. Mindezeken túl óriási beruházási költségekkel jár és megépítése is hosszú ideig tart.

A geotermikus energia termelése az előnyök mellett hátrányokkal is jár. Telepítésük költségigényes, felhasználása helyhez kötött, a kutakból szennyező, ártalmas gázok és különböző ásványi anyagok is a felszínre kerülhetnek, amelyek közömbösítése gyakran problémát okoz. A rétegenergia csökkenésének következtében a vízutánpótlás is elapadhat. Problémát okozhat még a visszasajtolási kötelezettség teljesítése is.

A bioüzemanyagok kétség kívül jelentősen csökkenthetik a környezet szennyezését, de hatalmas megművelhető területet vonnak ki az élelmiszer-termelésből, és a szükséges hozamok elérése érdekében nagy mennyiségű, a környezetet terhelő kemikáliát is fel kell használni.

A szélenergia előállítása, amellett hogy szintén nem olcsó, számtalan káros következményekkel jár. A szélerőművek zajosak, egészségre káros infrahangokat bocsátanak ki, veszélyesek lehetnek a madarakra, és az üzemelési idő lejárta után szintén veszélyes hulladékká válnak. Nagy kérdés, hogy 10-20 év múlva mi lesz a szélerőmű-parkokkal: ki finanszírozza a lebontást, hova és hogyan helyezi el az elhasználódott elemeket, veszélyes (műanyag, műgyanta, festék) anyagokat? Érdekes, hogy a szélenergia hasznosítása kapcsán „zöld háború” is kibontakozott. Az „igazi zöldek” a szén- és olajlobbi megbízottainak, kamuzöldeknek tartják azokat, akik tiltakoznak a szélerőműparkok telepítése ellen.

A zöld energia szószólói a hálózati, vezérlési, környezetszennyezési problémákat kezelhetőnek tartják, erről meggyőző tanulmányokat tesznek közzé, azonban ennek költségvonzataival nem nagyon foglalkoznak, azzal pedig végképp nem, hogy kinek kellene mindezt megfizetni. A fogyasztói árakról sem sok szó esik, pedig köztudomású, hogy a magyarok mennyire árérzékenyek. Nálunk hagyományosan, de így válság idején különösen azok.

Az ELMŰ-ÉMÁSZ csoport Zöld Tarifája a 100% megújuló forrásból származó áram árát 10 %-al drágábban tudja adni, ami az átlagos magyar háztartásnak havi 1000 forint plusz kiadást jelent. A mai viszonyok között ez elég nagy érvágás még ez a kedvezményesnek tekinthető tarifa is. Megoldás lehetne még persze az állami támogatások rendszere, ami azonban csak annyit jelentene, hogy a számlát tényeleges fogyasztók helyett mindenkinek fizetni kellene.

Talán ezek után nem költői a kérdés, milyen energiaforrás lenne a haragos zöldek, a szelíd zöldek és minden más színűek számára elfogadható?

Ami ijeszt, azt annak szánják

 A szélsőségek mögött rejlő gondolatok, elképzelések érdekelnek. Végigolvastam egy cikket, több cikket – türelmesen, de egyre értetlenebbül. A zöldek, pontosabban zöld szélsőségesek és neves tényfeltáró újságírók írnak és nyilatkoznak arról: milyen elítélhető, átlátszó, jogfosztásra irányuló módon bélyegzik meg őket zöld szélsőségesekként, aggatják rájuk a „zöld veszedelem” (Green Scare) táblát. Úgy vélik, igazságtalanul válnak támadott, zöldveszedelemként üldözött áldozatokká. A napokban egy könyv jelent meg arról, hogy a „zöld az új vörös, és hogyan áll egy egész társadalmi mozgalom ostrom alatt”. Egyértelmű, hogy a cikksorozat és a könyv az amerikai „vörös veszedelem” kampányok igazságtalan és embertelen tartalmára hajaz. Tisztázzuk, nem az érthetetlen számomra, hogy felháborítónak találják például az Egyesült Államokban az FBI arra irányuló tevékenységét, hogy mint potenciális bűnözőket megfigyelje, nyomon kövesse őket. Ezek a személyiségi jogokat sértő, vagy vélhetően sértő praktikák valóban elfogadhatatlanok. A cikkek, nyilatkozataik azonban rendszeresen felemlegetík, felpanaszolják, hogy öko-terroristáknak, zöldszélsőségeseknek tartják őket. Ezekben a cikkekben nem írják le részletesen a vélt vagy valós megpróbáltatásaikat, de előszeretettel vonnak párhuzamot a maguk és a vörösöknek/vörös veszedelmeseknek bélyegzettek korábbi üldöztetése között.Az amerikai 40-es és 50-es évek baloldalinak tartott és kommunistaszimpatizáns értelmiségiek hajszája, a “mccartizmus” azonban egy politikai leszámolás része volt és egy új rendszer kiépítését leplezte, szolgálta.A legelveteműltebb konspirációs elméletet támogatók sem képzelhetik, hogy azok, akik ma a szélsőséges zöldeket, az extrém eszközökhöz, mint például gyújtogatás, folyamodó állatvédőket és környezetvédőket öko-terroristának vagy zöldveszedelemnek titulálják, valamilyen új, a környezetvédelmet és élhető világhoz való jogokat eltipró, új rendszer hívei.

Nem beszélve arról, hogy a zöldveszedelem-aktivisták, a szélsőséges zöldek és szervezeteik szabadon,mindenadminisztratív vagy korlátozó szabályozás nélkül működhetnek, fejthetik ki véleményüket, nem törik ketté sem az ő, sem pedig hozzátartozóik vagy barátaik szakmai előremenetelét, karrierjét. Bíróság elé kerülnek viszont, ha törvénytelen vagy kárt okozó akciót hajtanak végre.

Ne lépjünk bele ebbe a csizmába!

Így az a fajta együttérzésem, amelyet történelmi megbélyegzés-párhuzamukkal, a vörös-zöld veszedelem üldöztetésének felidézésével igyekeznek felkelteni, elmaradt.

Mitől tények a tények?

Értelmezhetetlen

Kémikusok gyermeke vagyok, így amikor mintavételről beszélnek, akkor – kivételesen – tudom, miről beszélnek. Szülői örökségként: szerves és szervetlen kémiában, egyaránt. A mintavétel adatok, tények megállapítására szolgál, hiszen a kutatók, a tudósok, a fejlesztők, a gyártók – és a sor végén a fogyasztó, a felhasználó, a közösség – egyaránt konkrét tényeken alapuló következtetéseket akarnak levonni. Mi pedig elvárjuk, hogy a következtetéseket, olyan tényekre, adatokra támaszkodva fogalmazzák meg, amelyek általában és döntő többségben érvényesek. Ezt tudni jó érzés. Ezért én kifejezetten kedvelem a mintavételt!

Minta minták

(Kivétel a vérvétellel járó tortúra.)

Szóval kifejezetten kedvelem a mintavétel műfaját, azt, ahogyan eltervezik, megvitatják, bővitik a szempontrendszert, kőbe vésik őket, és ahogyan ragaszkodnak meghatározott számú feltételhez, előíráshoz, mértékegységekhez. Ebből rendszert csinálnak! Ezekhez úgy ragaszkodnk, mintha életük függne tőle. Nos, ha életük nem is, de a tények minősíthetősége ezektől függ. A hitelesség. És, amikor beszámolnak az eredményekről, ezekre mindig visszautalnak. Ők azok, akik a mintavételt tényfeltárásra használják. És vannak, akik a mintavételt valamilyen kampányban vetik be, nehéztüzérségként, ők ezt nem teszik. Ezért, amikor tényekre hivatkoznak, az számomra értelmezhetetlen.

Egy idézet

A mintavételnél nyilván más volt a motiváció: a cég szeretné folytatni – meglehetősen gazdaságos – tevékenységét a tározón, ezért olyan minták vételében érdekelt, amik garantálják a folytatást. A Greenpeace pedig abban érdekelt, hogy felfedje a környezetet és emberi egészséget kockáztató tevékenységeket.” – írják sajtóközleményükben a greenpeacesek.

Itt félreteszem a ’cég’-et leszóló, tevékenységüket bagatellizáló stílust. Arra más bejegyzésekben lesz alkalom visszatérni. Maradok a mintavételnél. Ennél egyértelműbben senki nem fogalmazhatott volna, és minősíthette volna a Greenpeace mintavételre vonatkozó gyakorlatát, céljait – mint sajtát maguk. Közleményükben ismertetik, értelmezik, mire is szolgál a mintavételük. Nem összehasonlítható adatokat feltárni, nem tényeket vizsgálni, nem kideríteni szándékoznak. Egyszerűen egy harsogó, lehengerlő, vagdalózó kijelentéssorozat része, apropója lett.

Különbség az elmélet és a hipotézis között

A Greeanpeace érthetetlen módon, lazán és félvállról kezeli a mintavétel szakmaiságát, feltételekhez kötöttségét, az almásfüzítői Duna szakaszon. Ez a lazaság kifejezetten ellentétben van azokkal a súlyos vádakkal, amelyeket a tározóval szemben hangoztat. Ez a lazaság, azt érzékelteti, csinálhatják, így is úgy is, nem a mintavétel a lényeg, nem a nyert adatok, hiszen azoktól függetlenül, mindig ugyanarra a következtetésre fognak jutni, az ítéletük már megszületett. Hipotézisük nem abban a műfajban hipotézis, amelyben a kutatók, a tényfeltárók hipotézisei születnek. Így a véleményem szerint hipotézis marad, és teljes közleményüket hiteltelenné, kritikájukat pedig tényszerűtlenné teszi.

Megkérdőjelezett tényszerűség

Mitől tények a tények?

A Greenpeace-nek bizonyára vannak szakemberei.   Azt egyértelműen mondhatjuk, hogy a múltban voltak szakemberei.  Éveken keresztül tagja volt például egy hírneves kémikus, Paul J. Crutzen.  Neki magyar vonatkozása is van – ha túlzásokba akarok esni – hiszen 1985-ben megkapta a fizika Szilárd Leo díját az Amerikai Fizikusok Társaságától.  A díjat azzal indokolták, hogy kimagasló szinten műveli a fizikát, ráadásul a köz érdekében! De nem csak az amerikaiak tartják nagyra, 1991-től tagja a Skót Királyi Akadémiának, majd az ózonréteg megvédése érdekében végzett kutatásai és eredményei miatt kapott – igaz megosztva két másik kiváló szakemberrel – Nobel díjat, 1995-ben.

Jelenleg egy németországi egyetemen dolgozik és 2010-es illetve 2011-es publikációi az ún. „Új Ember Korszaka” témában keltenek világszerte elismerést a tudatos környezetvédők és tudósok körében.  Akit érdekel, a Wikipédián további részleteket olvashat a tudósról.

Érdemes megjegyezni, hogy ez a kiváló kémikus, fizikus és geológus, természettudós környezetvédő, aki elsőként fogalmazta meg a nukleáris kísérletek Földet ellehetetlenítő következményeit, kilépett a Greenpeace-ből.  Nem csak kilépett, hanem számos alkalommal komoly kritikát mondott a munkájukról, az ún. kampány-kommunikációjukról, adat- és tényközlési hozzáállásukról. Véleménye szerint, igenis fontos, mitől tények a tények.  Például attól, hogy tudományosan alátámaszthatók.

“Érvénytelen (illetve rossz) adatokat használ a Greenpeace.  Mindkét esetben, amikor nukleáris tesztekről beszélnek a Brent Spar vagy akár a francia nukleáris kísérletekkel kapcsolatosan.  Természetesen ellenzem a nukleáris kísérleteket, de az ember használjon tudományosan alátámasztott adatokat, azaz a tények állják meg a helyüket… A Greenpeace ezzel többet árt, mint használ a környezet ügyének.