– Tud már autót vezetni a lányod?

– Tudni tud, de konkrétan még nem.

Korábbi bejegyzésemben már idéztem a Gfk egyik kutatási eredményét, amely szerint a magyarok elsöprő többsége, 92 százaléka a környezetszennyezést nagyon, vagy rendkívül komoly problémának tartja. Ráadásul azt is megállapították, hogy kevés olyan ország van Magyarországon kívül, melynek lakosai ilyen nagy számban gondolkodnának hasonlóképpen.

Saját kutatási tapasztalataim viszont ezt egyáltalán nem támasztják alá. Én több településen is azt vizsgáltam, melyek azok a problémák, amelyek a leginkább foglalkoztatják az ott élő az embereket, amelyek sürgős megoldásra várnak? A válaszadók túlnyomó többsége a munkalehetőségek növelésére és az infrastruktúra fejlesztésére szavazott, a környezetvédelem javítására viszont – egy kivétellel – alig. Nagykőrösön például 4,5%, a Körös-zugban 1,3, Kispesten 17,3 de még egy erősen szennyezettnek tartott ipari városban, Százhalombattán is csak 30 százalék volt a környezetszennyezést – spontán módon – problémának tartó emberek aránya. A fent idézett autóvezetési példánál maradva (amely egyébként a családi legendáriumunk egyik gyakran felidézett adomája) tehát a válaszadók általánosságban nagy, a saját település viszonylatában, konkrétan viszont kisebb súlyú problémának tartják a környezetterhelést. Mivel lehet ezt a jelenséget magyarázni? A módszertani problémákon (különböző nagyságú, összetételű minták, adatfelvételi időpontok, kérdésfeltevések) túl ennek az lehet az oka, hogy másképpen értékeljük a környezetszennyezést, ha csak önmagában, és másképpen, ha az aktuális, bennünket közvetlenül érintő gondokhoz viszonyítva szemléljük. Általánosságban, elvontan aggódhatunk a környezetért, de bennünket otthon valami egészen más nyomaszt.

Az eltérésre az is magyarázat lehet, hogy a média – saját természetét követve – a környezetszennyezést, a globális felmelegedést eltúlozva tálalja, akkor is, ha erre nincs megbízható információja, akarva-akaratlanul orientálva, manipulálva a híradások fogyasztóit. A média valóságtorzító, egyben a közvéleményt befolyásoló hatását jól illusztrálja az az amerikai kutatás, amely a rendőrségi jelentéseket vetette össze a médiumok címlapjain megjelenő bűnügyi hírekkel.

Az eredmény sokkoló. New Yorkban például a bűnesetekről szóló híradások között a gyilkosság 27,2 százalékos arányt képvisel, míg a rendőrségi jelentések szerint a tényleges előfordulási arány csak 0,4 százalék. Az oaklandiak még inkább retteghetnek, ha hisznek a lapoknak, mivel ezekben 69,2 százalék a gyilkossági hírek aránya a valóságos 0,8 helyett.

Gyanítom, ha a környezetvédelmet hasonló vizsgálatnak vetnénk alá, hasonló eredményre jutnánk. Pusztán a média környezetszennyezéssel kapcsolatos híradásait figyelve a világ végveszélyben van, talán már nem is létezik. Ha nem is konkrétan.

The Miami Herald: „Egy machetével lőtte le a szomszédját”.

Olvasói komment. „Egyértelmű! Hol lehet machetéhez lőszert kapni?”

Ne legyen kétségünk, sok amerikai olvasó elhitte, hogy a machetével lehet lőni. Ahogyan sok magyar is elhitte a Greenpeace néhány abszurd állítását az almásfüzitői tározókról, például arról, hogy egy tízemeletnyi megszilárdult vörösiszaptömb képes belecsúszni a Dunába; hogy a vörösiszapból kioldódó anyagok, minimális mennyiségben is képesek veszélyeztetni Budapest ivóvizét; hogy a veszélyes anyagok összekeverésével azok hatása összeadódik és egy még veszélyesebb elegy jön létre. Biztos az is sokakat megtévesztett a Greenpeace bombasztikusnak szánt híre is (amelyet egyébként a bulvársajtóból vett át), miszerint már a katasztrófa előtti napon készült műholdfelvételeken lehetett látni az Ajka melletti iszaptározó gátjának repedését. A probléma csak az, hogy a gát nem ott repedt meg, ahol az iszapömlés történt, és a műholdfelvétel is máskor készült, nem a katasztrófát megelőző napon.

De nem is erről akartam beszélni, hanem azokról a címsorokról, amelyek sokszor a fenti abszurd üzeneteket egyszerűsítik könnyen befogadható, értelmezhető formára, amelyek aztán hosszú időre meghatározzák az adott cégről, szolgáltatásról, termékről alkotott benyomásainkat, érzéseinket. A témánál maradva, nézzük, milyen kép maradhatott meg lenyomatként a nézők, hallgatók, olvasók emlékezetében az almásfüzitői vörösiszap-tározókról.

A bulváros szalagcímek szerint Almásfüzitőn nem „lefedni, hanem elfedni akarnak”, csak „bűvészkednek a hulladékkal”; „mérget raknak méregre”, amely veszélyes elegyet képezve „időzített hulladékbombaként” fenyegetnek egy „újabb vörösiszap katasztrófával”, még „a kolontárinál is nagyobbal”. A „mérgek, nehézfémek”„beszivárognak a Dunába”, „ömlik az ipari szenny”, „veszélybe sodorva Budapest ivóvizét”. Az „almásfüzitői tározó mellett arzénszivárgástól”, „rákos megbetegedésektől félnek”. A helyzet orvoslása érdekében az „ügyészséghez” és az „európai unióhoz fordul a Greenpeace”. Méreg, ipari szenny, hulladékbomba, veszélyeztetés, rákos megbetegedések, feljelentések – összegezhetjük a legerősebb hívószavakat a Greenpeace akcióit követő sajtómegjelenések támadó hangvételű címeiből.

Természetesen cáfolatokról, sőt pozitív hangvételű szalagcímekkel is találkozhattunk, jóllehet ezek mennyiségben és hatásban is elmaradnak a szenzációhajhász megközelítésűektől. Ezek szerint „újrahasznosítás, ártalmatlanítás”, „talajjavítás folyik az almásfüzitői tározóknál” és „akkreditált vizsgálat bizonyítja, hogy biztonságban van a Duna és a környék élővilága”. „Almásfüzitő nincs veszélyben”, „semmilyen anyag nem szivárog a tározókból”, a „vörösiszap megszilárdult”, „elbírja az embert”, csak „a Greenpeace riogat katasztrófával”. „Rendben vannak a Tatai Környezetvédelmi Zrt. engedélyei”, a „jogszabályoknak megfelelően adott ki engedélyeket az Észak-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség”, és „a vidékfejlesztési miniszter szerint is szabályszerűen működik a Tatai Környezetvédelmi Zrt.” Ennek igazolásaként a cég „meghívta az Európai Unió képviselőit az almásfüzitői vörösiszap-tározóhoz”. Biztonság, jogszerűség, szabályszerű működés, újrahasznosítás, ártalmatlanítás összegezhetjük a legerősebb hívószavakat a Tatai Zrt. akcióit követő sajtómegjelenések támogató hangvételű címeiből.

Az, hogy végül mi marad meg ebből az üzenetkavalkádból, sok mindentől függ: az eljuttatni kívánt tartalom érdekességétől, a közreadó médiumtól, de leginkább a befogadó hiszékenységétől, beállítódásától. A híreket szenzációvá, botránnyá transzformáló, erős, felhívó címeknek nyilvánvalóan nagyobb az esélye a fogyasztó figyelmének felkeltésére, emlékezetében való megmaradásra, még akkor is, ha ezek tartalma nyilvánvaló hazugság, ostobaság, blődség. Amelyek szerint a machete lőfegyver, a rák gyógyítható szódabikarbónával, a vörösiszap tömb belecsúszhat a Dunába, és amelyek nagy komolyan megállapítják, hogy „a szennyezett levegőjű városok sokkal veszélyesebbek, mint a tiszták” (The New York Times).

Lehet-e a környezetvédelem bulváros, lehetnek-e a környezetvédők bulvárhősök? Abban az esetben bizonyosan, ha céljaik eléréséhez, a figyelem felkeltéséhez, a mozgósításhoz bulvár eszközöket is használnak. Például, ha egyes eseményeket leegyszerűsítve, hatásait eltúlozva, szenzációként tálalva médiaeseményt kreálnak. A bulvár alapvetően az érzelmekre épít és megbotránkoztatni akar. Ehhez látványos akciókat, erős kontrasztos színeket, rikító, meghökkentő háttereket használ. A bulvár eszköztárában belefér a tények eltorzítása, „kreatív átalakítása”, a köznapi ember számára ellenőrizhetetlen információk közlése, a hiteles mérési eredmények elhallgatása is. Egyáltalán nem veszélytelen, mert táplálja a hiedelmeket, indokolatlan félelmeket kelthet.

Vannak ilyen módszerekkel dolgozó környezetvédők? Ennek eldöntéséhez nézzünk néhány hiedelemre épített, tipikusan bulvár témát a környezetvédők repertoárjából.

1. Mérgező anyagok határértéken felül, százalékban, tonnában, ahogy riasztóbb

Arzén, molibdén határértéket sokszorosan meghaladó mértékben kerülnek a Dunába, veszélybe sodorván Budapest ivóbázisát, állította a Greenpeace az almásfüzitői vörösiszaptározók kapcsán, egyben követelte az ügyészségtől az intézmény bezárását. A Greenpeace tájékoztatóján elfelejtették megemlíteni, hogy saját mintavételük nem szabályosan történt, és azt is, hogy az általuk mért mennyiség milyen arányban van a Duna hatalmas víztömegével. Komoly, hozzáértő szakember számítása szerint közepes vízállásnál, az ellenőrző kutakban mért legnagyobb értéket alapul véve „370 mikrogramm arzént tartalmazó víz 0,00636 mikrogrammal emeli meg a dunavíz arzéntartalmát, a 2000 mikrogramm molibdéntartalom 0,034 mikrogramm növekedést okoz. Ez a növekedés a ma ismert és rendelkezésre álló elemzési módszerekkel gyakorlatilag kimutathatatlan.”

2. Az ipari tevékenység különböző betegségeket, köztük rákot okoz

Ez a környezetvédők aduásza. Ezt dobták be például a százhalombattai, az oroszlányi, a litéri erőműveknél, az almásfüzitői tározóknál, és szinte mindenhol, ahol a környezetvédők nyomatékot kívántak adni álláspontjuknak. A rákkal való fenyegetés azért lehet hatásos, mert kellően félelmetes, és a laikusok számára ellenőrizhetetlen. A félelem még a szakértelemnél is erősebb, hiszen hiába állították az orvosok, hogy az adott térségben előforduló betegségek és az ipari tevékenység között összefüggés nem mutatható ki, a környéken lakók ellentétes állításával szemben semmi esélyük sincs. Pláne, ha erre még kívülről is ráerősítenek, mint azt tették a Rákosok utcája című film alkotói.

3. A veszélyes anyagok összekeveréséből még veszélyesebb elegyek keletkeznek 

A szálló porhoz „hozzáadódik az erőmű által kibocsátott kéndioxid, a vörösiszap összekeveredik a szennyvíziszappal, így új, még veszélyesebb kombinációk jönnek létre. Mintha minden veszélyes elem kémiai reakcióba léphetne egy másikkal. Ezt az abszurd feltételezést cáfolta látványosan egy környezetvédelmi szakember, aki „nyilvános kémiaóráján” sósavat kevert össze nátrium hidroxiddal, majd az új elegyet jóízűen kortyolgatta, és nem lett tőle semmi baja.

Ezekkel, a többnyire megalapozatlan, ám a környező lakosságot kellőképpen megrémítő üzenetekkel szemben nagyon nehéz védekezni. Nem elég tudományos eszközökkel bebizonyítani, hogy ez nem így működik, a magyarázat hosszadalmas, bonyolult, márpedig az ilyen inkább gyanakvást szül. A hiedelmeket cáfolni, a félelmeket lebontani csak következetes, egyszerű és frappáns kommunikációval lehet, de akkor sem mindig eredményesen. Valahogy a rémületkeltés mindig eredményesebb a megnyugtatásnál. A félelem újabb félelmeket szül, irigységet, bizalmatlanságot, gyűlöletet kelt, és olyan világot teremt, amelyben senki sem érzi jól magát. Talán ezt is mérlegelni kellene a bulvár-környezetvédelemben hívőknek.

„A felszínes, érdekesnek beállított álinformációk és féligazságok folyamatos közlése olyan torz világkép kialakítására ad lehetőséget, amely a valóságtól idegen, valójában nem létezik, s csak a bulvár szereplői és a média által mesterségesen megalkotott világot mutatják be.”  Forrás