Lehet-e szeretni a grafittit?

A világ más részein a graffitis csapatok órákat töltenek azzal, hogy a sivár gettófalakat vidám színekkel és ábrákkal tegyék elviselhetőbbé. Sok esetben a végeredmény hatalmas absztrakt képzőművészeti alkotásokra hasonlít. Az emberek többsége mégis inkább bosszankodik és nem értik, hogy az embernek játékos ötletességgel kell díszítenie a világot, amelyben él. A graffitiművészeket egyszerűen vandálnak minősítik és visszasírják a sivárságot. (wikipedia)

Ennyire egyszerű lenne? Van egyfelől a sivár környezet, és vannak megmentő művészcsapatok, amelyek ezt a szürkeséget vidámsággá varázsolják? Aki látott már összefirkált műemlékeket, templomokat, frissen festett magán és közösségi házakat, valószínű nem osztja ezt a véleményt. Kezdjük azzal, hogy a falfirkák túlnyomó többségét nem grafittiművészek alkotják. Sőt, igazán színvonalas alkotó alig-alig van közöttük. Vannak viszont „tagolók”, akik csak tudatni szeretnék a nagyvilággal, hogy léteznek, vagy akik territóriumaikat akarják ezen a módon kijelölni. Vannak továbbá magányos üzengetők, akik olthatatlan szükségét érzik annak, hogy a világról alkotott véleményüket a járókelőkkel megosszák. Ezek között találhatók szellemesek, jó kedvre derítők. Ide sorolnám például azt a legendás feliratot, amely még a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján, a diktatúra idején született: „Bolsik, ne emeljétek a sajtos pogi árát, mert baj lesz!”. Hasonló hatást válthatott ki sokakban ez egyik budai buszmegállóba festett kérdés:” What are yuo waiting for?”, vagy a  Bertalan Lajos utcában egyik házára kiírt bölcsesség: „A művészet egyszerű manipuláció”.

Sajnos a falfirkák túlnyomó többsége egyáltalán nem ilyen, inkább lehangolóan ostoba, durva. Amitől azonnal bosszúsan elfordul az ember. Aminek semmi köze a művészethez, nem sivárságot old, hanem inkább sivárrá (még sivárabbá) teszi a környezetet. Emiatt nem megőrizni, benne gyönyörködni, hanem eltüntetni kellene.  Vajon csak én gondolom így? Egyes kutatások szerint nem. A budapesti Országbíró lakótelepen (XIII. kerület) élők kétharmada szerint például valamennyi falfirkát azonnal le kellene radírozni. 17 százalékuk szerint a grafittik általában rontják az épületek képét, bár akad közöttük egy-két szép is, és mindössze 5 százalékot képviselnek azok, akik szerint a grafitti művészeti alkotás.  (A maradék 12 százalék viszont már észre sem veszi, annyira hozzászokott a látványhoz.) A falfirkák elutasítása egyértelmű, amihez hozzájárul „az alkotások igen alacsony művészi színvonala”. És persze az anyagi kár, amit a falak megtisztítása, újrafestése okoz.

Mégis, szemlélve az igazán színvonalas grafittiket, megállapítható, egyetlen hibájuk az, hogy rossz helyre kerültek. Pedig legális falak kijelölésével lenne megoldás, hiszen majd minden településen, kerületben vannak olyan sötét és piszkos aluljárók, csúnya kerítések, tűzfalak, amelyeket egy-egy jól sikerült alkotással élhetővé lehetne tenni. Valahogy úgy, mint Újbudán, a kelenföldi aluljárónál, ahol – a MÁV és a Színes Város Mozgalom kezdeményezésére – fiatalok varázsolták üdítő látvánnyá a szürke falakat.

Forrás: urbanista.blog.hu (Fotó: Balassa Bálint)

Lehet szeretni a grafittit?- tettük fel a kérdést a bejegyzés címében. Ezt a típust feltétlenül, bár nyilván lesznek, akik a helyszín és az időpont kijelölése (kvázi megrendelés) miatt féltenék az alkotói szabadságot.  Mintha a legnagyobb műalkotások többsége nem megrendelésre készült volna.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

tizennyolc − három =