Ablakcserét kérek! És gyeptéglákat a tetőre …

A kaliforniai UCLA egyetem kutatói[1] olyan átlátszó napelemeket fejlesztettek ki, amelyek elektromosságot generálnak miközben mindennapos ablakként funkcionáhatnak. Keresztülnézhetünk rajtuk.

A cél egyértelműen az, hogy ezek az újgenerációs ablaküvegek otthonok ablakaiba kerüljenek illetve egyre több középület ablaküvegei közé installálják őket és folyamatosan generáljanak elektromos áramot. A kulcskérdés persze, milyen hatékonysággal?

A tanulmány szerint[2] mindez úgy lehetséges, hogy a kifejlesztett polimer tartalmú napelem elnyeli az infravörös fényt viszont átengedi a látható fény jelentős mértékét. Így az ebből készített különleges üveg vagy üvegfelület megközelítheti az ideális 70%-os áteresztő százalékhatárt. Ez kedvező az emberi szemnek, általában ehhez vagyunk hozzászokva, amikor az ablakunkon kibámulunk, irodaház ablakainkon keresztül szemlélődünk.

A lényeges különbség persze az lenne, hogy az új ablakunk közben az infravörös fényt elektromos áramlattá alakíthatná (különleges vezetőszálakból készült szinte láthatatlan hálón keresztül) és azt felhasználhatnánk.

Gyeptéglát a tetőre …

Egy másik tanulmány szerint, amelyet a szerzői szerint megértünk, ha odafigyeltünk az általános iskola biológia óráin, ami nem valószínű ugyan, de lehetséges: a növények levelei fotoszintetizálnak, azaz napenergiát hasznosítanak. Így technikailag ezek a növényi sejtek, sejtformátumok már önmagukban is napelemek.

Az elhíresült ‘Mershin projektben’ az előrelépés elsősorban maga az új eljárás, amely kivonja a fotószintetizáló növényi ‘egységeket’. A projekt célja azonban, hogy nagyon alacsony előállítási költséggel állíthassanak elő növényekből olyan napenergiát befogó technológiát, amely a fejlődő országokban például azonnal hasznosítható lenne.

Egy dolog már biztos: ha az új eljárást kifejlesztik és beválik, nem lesz költséges. Növényekre, fűre és napra lesz szükség. Maga az új eljárás szerint például lenyírt zöld füvet, fűmasszát kémiai anyagok keverékével összegyúrnak és egyszerűen felviszik a napelem-panelek felületére, tetőpanelek felületére. És a fotószintetizálásnak köszönhetően meglesz az új napelemünk. Az egyelőre merész vagy extrém projektnek minősített kutatás még nem jutott biztos eredményekre, de vannak eredményei. A kulcskérdés ebben az esetben is az, hogy milyen a hatékonysága a Mershin-projekt napelemeinek, napelem paneljeinek. Egyelőre nagyon alacsony, hiszen a tesztek szerint mindössze 0.1% hatékonyságú és egy Mershin-panel alig tud egyetlen LED lámpát életben tartani. Annak érdekében pedig, hogy egy házban, amelynek tetejét ilyen vitathatatlanul olcsó, növény-napelem panelekkel borított panelek fedik egy elfogadható erősségű lámpafény legyen, a hatékonyságot 1% és 2% közé kellene feltornászni, minimum!

A Mershin projektesek szerint ez nem lesz nehéz vagy szokatlan kihívás. Az elmúlt évtizedek nagy találmányai és a jelenleg folyó kutatások többsége „csak” arra irányul amúgy is, hogy mindennek a hatékonyságát megsokszorozzák. Ez is menni fog.[3]


[1] California NanoSystems Institute, the UCLA Henry Samueli School of Engineering and Applied Science and UCLA’s Department of Chemistry and Biochemistry

E-Formula 1

Egy kilométer alatt eltüzelni egy liter üzemanyagot, nos, egy kicsit magas fogyasztásnak tűnik, főleg ha összehasonlítjuk az évente megrendezett – németországi – versennyel, amelynek épp az a tétje, mekkora távot tudnak a versenyzők megtenni 10 deci benzinnel. Utóbbi eredményei már a 2000, nem tévedés, kétezer kilométeres határt közelítik.

Vegyesek az érzéseink: kétségtelen, hogy a Formula 1-es versenyeknél kevés környezetszennyezőbb szórakoztatási forma létezik. A kocsik az átlagosan 300 km-es távokra hozzávetőleg 200 kilónyi üzemanyaggal indulnak és a rajt előtt senki nem kéri a sofőröktől a zöldkártyát. A motorok és kasznik fejlesztése évenként összesen dollár százmilliókat emészt fel – s mindez csupán azért, hogy a világ egy része évente 20 alkalommal, kéthetente másfél órát izgulhasson. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy a folyamatos fejlesztések 3-5 éves csúszással megjelennek a „polgári” autózásban is, abban viszont egyáltalán nem vagyunk biztosak, hogy a nagy autógyárak e megméretés nélkül egyáltalán nem fejlesztenének.
A Nemzetközi Automobil Szövetség, a FIA jó ideje érzi a nyomást és presszionálja a versenyben induló csapatokat is: folyamatosan változtatják, csökkentik a használható motorok űrtartalmát, felépítését, a meghajtások és kopó alkatrészek élettartamát igyekeznek minél jobban kitolni. Mindez azonban csak szépségtapasz, hisz a verseny futamonként így is akkora ökológiai lábnyomot hagy, mint egy nagyobb afrikai ország egy egész évben.
A FIA istenei, élükön Jean Todt már évek óta készül a nagy lépésre: lecserélni a pöfögő robbanómotorokat az F 1-ben elektronikus meghajtásra. Várhatóan 2014-ben rajtol az E-Formula 1, csupa néma és környezetbarát járgánnyal. (A 300-as varázsszám itt is megmarad: ekkora lehet ugyanis majd maximum a kocsik akkumulátorának súlya.) Őszinte izgalommal várjuk a versenyeket. Az ugyanis egyértelmű, hogy ezzel a lépéssel a legzöldebb elképzelés nyer teret egy végtelenül környezetszennyező iparágban – az autós szórakoztatásban. Az azonban kérdéses, megmarad-e a szórakoztatás? Látunk-e majd a maiakhoz hasonló előzéseket, párharcokat, kigyulladó autókat és tömegkarambolokat? Avagy, mint a korábban említett németországi versenyen, halk döcögést és kínlódást a versenytáv megtételéért? Előbbiben reménykedünk, utóbbitól – talán reálisan – tartunk.
És újra: a cél nemes, jelzi: a FIA istenei nem pénzéhes üzletemberek, meghallják a kor szavát, adekvátan reagálnak az új kihívásokra. (E mondatban kevesebb volt a cinizmus, mint az joggal elvárható lenne.) Azt is tudjuk, egy ilyen verseny újabb lökést adna az elektromos motorizáció fejlesztésének. (Persze e nélkül is ebbe az irányba tolódott mostanában az autók fejlesztése.) Csak azt nem tudjuk: mindent alá kell-e vetnünk az ökotudatosság elvének. Tehetünk vajon kivételt? És ha igen, akkor az a szórakoztatóipar egyik szegmense legyen-e vagy a légiközlekedés, esetleg az életmentés vagy az atomenergia? Áldozatokat kell hoznunk a jövőért, de ez nagyon nehéz, ha arra gondolunk, a mai lemondásokkal olyan holnapot alkotunk, amelyben vajmi kevés kedvünk lesz élni.

Ló húzta, most növény ‘hajtja’

Évszázadokon át a lovak erejére hagyatkoztunk, lovaskocsik szállítottak embert és rakományt. Aztán következett az olaj és benzinmotorok – ma is tartó nyüzsgése, pörgése. Mára növekvőben van a bioüzemanyagok gyártása, a legkülönbözőbb növényi eredetű összetevőkből. Ehhez igyekszik idomulni a 21. század autóipara is.

A bioüzemanyag kutatásban-fejlesztésben és gyártásban élenjáró országok: Brazília, az Egyesült Államok, Franciaország, Svédország, Németország és Oroszország egyúttal a legnagyobb felhasználók is. Oroszország a gyártás mellett a jelentős mennyiségű alapanyagot exportál az inkább gyártásra koncentráló országokba. A listán nem véletlenül szerepelnek egyrészt a világ legfejlettebb másrészt a hangsúlyosan mezőgazdaságra támaszkodó országai.

Oroszországban a papíripari óriások specializálódtak biomassza előállításra. Angliában a közlekedésre felhasznált üzemanyag közel 4%-a már bioüzemanyag, és az Európai Unióban a britek vállalták, hogy 2020-ra a közúton és vasúton együttesen felhasznált üzemanyag a tíz százaléka megújuló bioüzemanyag lesz.

Az elmúlt időszakban a bioüzemanyag gyártására a kezdeti időszakban alapanyagként felhasznált egyre inkább másféle növények váltják fel. Ennek fő oka, hogy élelmiszerpiaci nyersanyagok ára ne emelkedjék a szintúgy mezőgazdasági termelésből származó bioüzemanyag előállítása miatt. A lehetséges új megoldások közül immár több egyáltalán nem versenytársa az élelmiszerpiaci alapanyag növényeknek, így nem veszélyezteti a növénytermesztésű élelmiszerpiacot annak iparosításával, vagy a minőség lerontásával.

Fa hulladék-anyagok és másféle organikus, emberi vagy állati fogyasztásra nem vagy csak részben felhasználható növényekről van szó. Ideális megoldásnak ígérkezik a bambusznád,[1] amelynek rügyei, friss hajtásai alkalmasak élelmiszerként való fogyasztásra, igy a bambusz nagyobb része megmarad biomasszának, holott korábban csak a kézművesiparban és az építőiparban lehetett felhasználni.

A bambusz gyorsan növekszik, hamar megújul és kifejezetten olyan paraméterek szerint termeszthető, amely megfelel a bioüzemanyag gyártás feltételeinek. Ráadásul amúgy is a zöld, környezetkímélő hasznosítások területén kezd elterjedni, így például a szövet és ruhagyártás (bamboo clothing) területén. A bambuszt Amerika déli részén egyszerű termeszteni és mára jelentős termesztők kínálják termékeiket, köztük például a Mississippi-beli Jacksonban lévő KiOR és a Southern Bamboo, mely számos termesztőtől felvásárolva a növény termesztését is bátorítja a térségben.

Tudósítások szerint Mississippi államban és a déli részeken a megújuló-nyersanyag termesztés és a beszállítási hálózat készen áll arra, hogy a bioüzemanyaggyártók áttérjenek a bambusz felhasználására. És álmodjanak nagyot, váltsanak. Hogy a gyártók hajlandósága növekedjék az egyik állami egyetem (Alcorn University) neves kutatóintézete arra koncentrál, hogy kikutassa, mely bambuszfajták adják a legjobb minőségű alapanyagot a bioüzemanyag gyártáshoz, és mint azt megjósolhatjuk: a kiváló minősítésű bambuszok remélhetőleg elnyerik a bioüzemanyaggyártok tetszését is. Hajrá bambusz!

Az atomkorszak vége?

Élt 39 évet – ez állhat majd a legrégibb franciaországi atomerőmű képzeletbeli síremlékén. A fessenheimi, 900 megawattos létesítményt 2016 végén adják át az ipartörténelemnek. És ez csak a kezdet lesz, hisz kormányzati cél, hogy 2025-re a jelenlegi 75 százalékról 50 százalék alá csökkentsék a nukleáris üzemek áramtermelésben elfoglalt kapacitását.

Fotó: flickr.com

Fukusima után mi sem könnyebb, mint az atomenergia ellen érvelni: emberi tényezők és a környezeti hatások kedvezőtlen összjátéka tragikus eredményekhez vezethet. Persze igaz ez majdnem minden esetben – elegendő talán csak a légi közlekedésre gondolni –, azonban egy nukleáris üzemben bekövetkezett katasztrófa következményei, környezeti hatásai mellett majdhogynem eltörpül bármilyen hasonló ipari baleset. Ez elegendő ok lehet a maghasadáson alapuló energiatermelés száműzésére? (A franciák persze komoly hátránnyal indulnak a nukleáris pályán: a múltszázad második felében végrehajtott víz alatti és fölötti kísérleti robbantásaik nyoma évezredekre megváltoztatta a világ képét. Az igazságosság kedvéért azonban tegyük hozzá: Párizs az egyik legelkötelezettebb EU-s tagállam a várhatóan 2030 táján felépülő magfúziós erőmű ügyében.)
Haragoszöld szervezetek üdvözölték a francia kormány szándékát, de azonnal találtak rajta gyenge pontot is: miért ilyen távoli a dátum, miért kell az atomerőművek visszaszorítására még tucatnyi évet várni? Ezzel együtt örömüknek adtak hangot, hogy a kabinet nem engedélyezi a palagáz-fúrásokat sem. (Utóbbi egy viszonylag fiatal technológia, amely a függőleges mélyfúrások után vízszintes járatok kialakításával és azokba víz fecskendezésével repeszti meg a kőzeteket, kisajtolva belőlük a fellelhető földgáz és olaj tartalékokat.)
Az időpontra vonatkozó kérdés persze akár jogos is lehet. Miért nem kapcsoljuk le azonnal a reaktorokat? És a válasz sem késlekedik sokáig: mivel pótolnánk a kieső energiakapacitást? Szél-, nap- és vízenergiával? Mert azt gondoljuk, hogy a megújulónak nevezett energiaforrások kiaknázása semmiféle környezeti terheléssel nem jár? A vízerőművek kézenfekvő és viszonylag olcsó megoldások: de csak kérdezzék meg a magyar és szlovák környezetvédő kollégákat a franciák, mennyire örültek a bős-nagymarosi vízlépcsőnek? Márpedig sem a Szajna, sem a Duna nem ad önmagától áramot. Napelemek és kollektorok ma még egy kis háztartás ellátására sem alkalmasak, naperőművek (ilyen is van ám) építéséhez pedig komoly környezeti adottságok szükségeltetnek. Ugyanez a helyzet a szélkerekekkel is, így például Magyarország domborzati viszonyai nem teszik lehetővé a szélerőművek széles körben való elterjedését.
Ha nem akarunk lemondani szórakoztató-elektronikai eszközeinkről, hűtőszekrényünkről, villanyborotvánkról, vagy a hiperzöld elektromos autóinkról, bizony áramra van szükségünk. A nukleáris erőművek üzemórára lebontott meghibásodási mutatói (a világ összes reaktorának működéssel eltöltött idejét figyelembe véve) jobbak, mint a közúti- vagy légi közlekedés biztonságosságára vonatkozó adatok. Pedig a kocsizást vagy a repülőgépet még a Greenpeace sem akarná betiltani. Nincs maximális biztonság, csak maximális törekvés a hibák elkerülésére.
A legzöldebb energia a fúziós erőmű lenne. A folyamat leegyszerűsített lényege: Hidrogén izotópok egyesülésekor (fúziója pillanatában) Hélium keletkezik, amely semleges, nem sugárzó, a légkörben így is jelen lévő gáz. A folyamathoz a jelenlegi energiaszint tartásához kb. 1 millió évre elegendő tüzelőanyag áll a rendelkezésünkre. Azonban a reaktor megépítése, a fúzióban részt vevő elemek 15 millió fokra felfűtése, közben az elektromágnesek abszolút nulla (-273) fok körül tartása több bevitt energiát emészt fel jelenleg, mint amennyit ki tudunk venni az egyesülésből. Azt azonban pontosan tudjuk, hogy az elmélet működik, elég Teller Edére gondolni, vagy felnézni a Napra.
Minden nukleáris erőmű, minden nukleáris kutatás, amellett, hogy mindennapi életünket szolgálja, újabb és újabb technológiai és tudományos adalékkal szolgál az energia-nyereséges fúziós erőmű felépítéséhez. Ha képesek vagyunk a jelen pillanatnál csak egy kicsivel is, de előrébb tekinteni, megfontoltabb és teljesíthetőbb követelésekkel szolgálhatjuk a Föld jelenlegi ökológiai rendszerének fennmaradását.

Zöld-szövetben a vörös szőnyegen: zöld Oscar 2012

Az Oscar díjátadó ünnepségek egyik látványos, sokak szerint a leglátványosabb része, amint a hírességek, művészek, a sztárok végigvonulnak, interjúkat adnak és köszöntik egymást a vörös szőnyegen. A díjátadó épülete előtt futó vörös szőnyeg maga is egy színpad. Kimutatások szerint a legtöbbet és a legkülönbözőbb media- és fotóügynökségek által fotózott színpad.

Erre a vörös szőnyegre lépni nem kevesebbet jelent mint, hogy az illető ‘megérkezett’, azaz bejutott a kiválasztottak kiválasztottjainak körébe – a világ filmiparának és filmművészetének amerikai fellegvárába. Ezen a vörös szőnyegen végigsétálni, függetlenül attól, hogy az illető hányadszor teszi azt – mérhetetlen izgalom és kihívás. Tudósítások szerint sokat próbált színészek, rendezők, zenészek és kísérőik, akik a legkülönbözőbb szélsőséges körülmények között is megállták már a helyüket, érthettelen izgalommal készülnek ezekre a percekre, alkalmakra. Ezt hívják a sajtósok a ‘red carpet challenge’-nek, azaz a ‘vörös szőnyeg kihívásnak’!

Nem mindegy, ki mit nyilatkozik a vörös szőnyegen. Volt rá példa, hogy politikai vagy társadalmi kampány üzeneteknek adtak itt hangot. Arról pedig, hogy ki milyen ruhatervező melyik ruhakölteményében jelenik meg és, hogy miért pont azt választotta – nem napokat hanem hónapokat értekezik a sajtó, a hazai és a nemzetközi egyaránt. Lássuk be, még azok is oda-oda pillantgatnak a gáláról tudósító riportfilmekre, akik többnyire lenézik vagy értéktelennek tartják azt.

2012-ben az ún. zöld-szövetekből, öko-barát és organikus anyagokból készült ruhákban és öltönyökben jelentek meg jónéhányan a sztárok közül. Új kihívást hirdettek a vörös szőnyegen: a zöld- és környezetbarát szövetek híveinek kihívását.

Az új zöld-divat kulcs figurája Livia Firth, Colin Firth[1] felesége nem férje árnyékában, hanem a közönség és a sztárok figyelmének középpontjában vonult végig klasszikus Valentino ruhájában[2], amelyet újrahasznosított poliészterből készült anyagból készítettek a Valentino Divatház mesterműhelyében.

Kenneth Branagh, kedvenc Shakespeare-film művészem pedig a tervezőművész Ermenegildo Zegna öltönyeiből választott, amelyek teljes mértékben a fenntartható fejlődés zöld elvei szerint készültek. A Zegna Divatház többek között azzal is úttörő szerepet játszik, hogy meghirdette a ‘legkevesebb szövet-hulladék’ elvét. Olyan szövetmintákat és szabásmintákat dolgoz ki, amelyek a lehetséges legnagyobb mértékben felhasználják az alapanyagokat. Alig van szövet-hulladék.

A ‘vaslady’ Meryl Streep földig érő arany-estélyi ruhája öko-bizonyítvánnyal ellátott szövetből készült Lanvin műhelyében[3], aki most csatlakozott a Green Carpet Challenge-hez, azaz a ‘zöld-szőnyeg kihíváshoz’.

A ‘zöldesítők’ nem ejtettek foltot a szó szoros értelmében a vörös szőnyegen, de mély benyomást annál inkább!


A gallyszedés joga

Furcsa hír járta be nemrég a sajtót: vádemelési javaslattal fordul a szlovák ügyészség a bírósághoz két egykori környezetvédelmi miniszter (Miklós László és Jaroslav Izák) ellen, ugyanis a 2004-es magas-tátrai vihar urán nem engedélyezték a fakitermelést a letarolt területen.

Fotó: flickr.com

Ha emlékszünk még rá: nyolc évvel ezelőtt orkánszerű vihar csapott le a Magas-Tátrára, hihetetlen károkat okozva a fenyő-állományban. Mi sem tűnt természetesebbnek, hogy a szél kicsavarta faóriásokat az erdőgazdaságok hasznosítják, eltávolítják a területről – helyet adva a természetnek a regenerálódásra – miközben a fafeldolgozók is jól járnak. Mégpedig extra jól, ugyanis a szabályok szerint a kidőlt fák után nem, csak a kivágottak helyére kell új csemetét ültetni. A szigorú miniszterek azonban beintettek és megtiltották, hogy a természetvédelmi oltalom alatt álló területről bárki is elvigyen akár csak egy gallyacskát is.
Miközben az ügyészség szerint ezzel 9,39 millió eurós gazdasági, valamint 2,9 milliós környezeti kárt okoztak. Azt nem tudjuk pontosan, miként jött ki a második szám, hiszen az elmúlt közel egy évtized alatt a vidék lassan magához tért a természeti csapásból.
Hasonló, ha nem is vádemelésig menő vádak érik a hazai erdőgazdaságokat, természetvédelmi hivatalokat is. Menetrendszerűen a hideg idő beköszöntével felhangzik a kórus: még a király erdejében is engedélyezett volt a rőzsegyűjtés, ma pedig szigorú büntetést kap, aki az egyre dráguló tüzelőt ki akarja egészíteni néhány lehullott gallyal. (Szigorúan a gallyszedésről beszélünk, nem az illegális fakitermelésről, ami egészen egyszerűen lopás és természetrombolás.) A gazdálkodókat ridegnek és szociálisan érzéketlennek állítják be ilyenkor és nincs az a hangos haragoszöld, aki felemelné érte a szavát.
Pedig miként szlovák kollegáiknak, a magyar erdővédőknek is igazuk van. Tekintsünk egy pillanatra a természetvédelmi körzetekre egységes energia-blokként. Az erdőnek – a természetnek – befektetett energiájába kerül felnevelni egy fát, rügyet hajtatni az ágaira, levelet növesztetnie majd az avart elbontani. Utóbbi nem más, mint a befektetett energia visszanyerésének módja. Ugyan ez történik hosszabb periódusban a korhadó, elöregedett, majd kidőlő fákkal is – miként az elpusztult állatokkal. A természet jelentős energiát raktároz ezekbe, amelyek felszabadítására, átcsoportosítására, újrafelhasználására – új fákban, növényekben és állatokban – igen fontos folyamat. Ha ezek az „energia-puffereket” a szociális gondoskodás jegyében kivonjuk az erdőkből, állandó energia-veszteséget idézünk elő, amelyet vagy pótlunk saját tartalékainkból, vagy hagyjuk zsugorodni, még inkább teret veszteni az érintetlen vadont.
A környezetvédelem sok esetben vezet ilyen ellentmondáshoz: szociális- vagy gazdasági előnyök kontra a természet önmagért valónak látszó védelme, érintetlenségének fenntartása. Minden helyzet más, ezért nincs egységes válasz – akármennyire is ezt akarják elhitetni a sötétzöldek, minden esetben a természet javára szóló döntéseikkel. Már az is nagy eredmény lenne, ha megtanulnánk minden ilyen helyzetben gondolkozni, mérlegelni mindkét fél érveit. A jó kompromisszumtól mindenki egy kicsit rosszul érzi magát, de az eredmény tartós és fenntartható.

Ki lesz a világ legzöldebb városa?

Szkeptikus vagyok, és sok kérdés jut eszembe, valahányszor azt látom, hogy ’zöld’ jelzőt osztanak. Mit szóljak akkor, a ’legzöldebb város’ minősítés láttán?

Mozgalmas és választásokat kínáló tágabb környezetben, kellemes és élhető lakókörnyezetben, és természetesen elfogadható és megfizethető áron szeretnénk sokan élni. Városban. Ráadásul, szerencsés esetben, olyan városban élhetünk, amelynek földrajzi fekvése természetes szépséget, adottságokat és környezetet teremt. Például tengerparti öbölben vagy folyó partján fekvő városok esetében mindez adott.

Ideális esetben mindennapjaink és saját gondolkodásunk része is már az a hozzáállás, hogy ezt a fajta környezeti gazdagságot megőrizzük, sőt tovább gazdagítsuk oly módon, hogy támogatjuk azt a fajta városgazdálkodást, városfejlesztést, amely környezettudatosan alakítja, javítja és megőrzi ezt a környezetet. Sőt! Olyan fejlesztéseket valósít meg, vagy olyan vállalkozásokat, iparágakat telepít vagy támogat helyben, a városunkban vagy annak környékén, amelyek szintén környezettudatosak, valamilyen mértékben biztonságot teremtenek ebből a ’zöld’ szempontból is.

A gyakorlat azonban azt mutatja, mi városiak hatalmas nem-zöld lábnyomot hagyunk nap mint nap magunk mögött. Van olyan elemzés, amely szerint, háromszor akkora lábnyomot hagyunk, mint amekkorát a Föld elviselhet. Mindez azokon a mindennnapi döntéseken múlik, amelyekről már nem is gondoljuk, hogy döntések – annyira beidegződések, szokások. Sok esetben rossz szokások. Mint, amikor levisszük a szemetet, vagy bevásárolunk, vagy beugrunk egy közeli címre – autóval, anélkül, hogy odafigyelnénk, mi kerül a szemétbe, mit vásárolunk és milyen csomagolásban, és miért nem megyünk villamossal.

A Legzöldebb Város kezdeményezés egyértelműen fogalmaz: a városban élőkön, dolgozókon és azon átutazókon múlik, zöld-e a város és zöld maradhat-e egy város. A kezdeményezők megszólítanak mindenkit, konkrét programokat indítanak és ebben azzal garantálják az aktív részvételt, hogy a lakosságnak, a vállalkozóknak, a látogatóknak, a foglalkoztatóknak, a városvezetésnek – egyszóval mindnekinek lesz feladata, amelyhez megkapja a segítséget, gyakorlati útmutatást és bátorítást is. Ráadásul mindezt szakmai mutatókkal mérni fogják és kiértékelni.

Nem kevesebbet szeretnének, mint 2020-ra a világ legzöldebb városa lenni – vagy maradni! Drukkolok nekik és kicsit irigykedve fogom figyelni, követni, hogyan csinálják.

Kik ők? Hol van ez a város?

A város Vancouver, és akik mindezt elindították és csinálják: azok Vancouver polgárai.[1]

Kampányok helyett

Dinamikus épületenergetikai adatbázis létrejöttét ígéri a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium. A munka épp egy év múlva érne be, amikorra elkészül a Nemzeti Épületenergetikai Stratégia. Hosszú távú tervezés fundamentuma lehet a nagy mű, ez kívánja ugyanis megalapozni a 2030-ig terjedő időszak háztartási primerenergia igény 30 százalékos csökkentését. A szándékot csak támogatni, a megvalósulást csak segíteni lehet – több okból is.

Fotó: flickr.com

Környezeti terhelésről hallva majd’ mindenkinek füstöt okádó gyárkémények és a dugóban araszoló, pöfögő kocsisorok jutnak az eszébe. A világ nálunk fejlettebb és a jelentősen fejletlenebb régióiban ez igaz is lehet. Magyarországon azonban a legnagyobb széndioxid kibocsátók a lakóépületek. A 4,2 milliós hazai épületállomány körülbelül 70 százaléka felújításra szorul, amelyből minden tízedik esetben már új építés lenne indokolt. Az energiafelhasználás 40 százaléka a rossz állapotú épületekhez kötődik, ráadásul ennek kétharmada a fűtés és hűtés számlájára írható.
A mindenkori kormányzat jellemzően adminisztratív intézkedésekkel igyekezett eddig változtatni a helyzeten, tekintettel a szűkös pályázati forrásokra. Ide sorolható a lakásépítéseknél ma már kötelező energetikai tanúsítvány, de a szociálpolitikai támogatások odaítélésekor is meghatározó szempont az építeni kívánt ház energetikai besorolása. A jelen szabályozás szerint búcsút inthet mindenki az állami dotációnak, ha nem legalább B kategóriás épületet tervez.
De nem elég a probléma ismerete a megoldáshoz, nagyon pontos adatokra és ebből kialakított, hosszú távú megvalósíthatósági tervekre van szükség – vagyis stratégiára. Az évente meghirdetett, erősen korlátos és változó összegű korszerűsítési pályázatok meg sem karcolták a probléma felszínét, mindössze hozzájárultak egy-két építőipari kisvállalat életben maradásához. Ezt is fontos eredménynek tartjuk, csak vajmi kevés köze van a környezetvédelemhez. Azonban a megfelelő adatok birtokában szervezett, kellően kibélelt állami támogatás rendszere mindkét célt egyszerre valósíthatná meg: kis lépésekkel két évtized alatt eljuthatnánk a jelenlegi szint 70 százalékára, emellett folyamatos és kiszámítható munkát adnánk az ezzel a területtel foglalkozó iparnak.
És ami talán még fontosabb is, mint a fentebb említett célok: képessé válnánk stratégiában gondolkozni. Pénzínség idején gyakran megfeledkezünk a ma gondjain túlmutató problémákról – és jellemzően a környezetvédelem ilyen (kivéve vörösiszap-ömlés idején). A kormányzat zöld szervei valamint a civil szektor ide vonatkozó ágazata azonban időről időre igyekszik a világ tudtára adni, hogy élnek és létezésük komoly jelentőséggel bír. Ilyenkor találkozunk a szemétgyűjtő akciókkal, az iskolásokat felvilágosító kampányokkal vagy a sötétzöldek gerilla-marketingjével. Értjük, hogy ezek az életjelek fontosak, ám nem a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem okán, csupán e szervezetek létének legitimációjában.
Rászoktunk, hogy kampányban gondolkodjunk – mert látványos, mert képes nagy tömegeket megmozgatni, mert ezzel kerülhetünk be a tévébe. De valódi következménye mindennek sosincs. A legjobban szervezett állami vagy civil fellángolás sem hagy nyomot a bolygón, csupán a sajtófigyelés lesz vastagabb. A valódi cél szürke, hosszú, egyhangú évek sora alatt elért eredmény. Nincsenek óriási ugrások, csak apró lépések, belőlük azonban számolatlanul sok – stratégiai gondolkodás nélkül viszont csak reflektorfényben ugrálunk egy helyben. Mozduljunk csöndben!