Zöldek kontra vadászok?

A címben jelzett két csoport nem igazán kedveli egymást. Míg a vadászok vegetáriánus ökoterroristákat látnak a zöldekben, akiknek egyetlen céljuk az ő életük megkeserítése, addig a környezetvédők vérengző tömeggyilkosként tekintenek a vadászokra. Valószínűleg egyiküknek sincs igaza.

Egy illúzióval gyorsan számoljunk le: a vadászat a hétköznapi életben nem a felső tízezer oktondi, de véres sportja, amelyet korlátok nélkül gyakorolnak a legesleggazdagabbak. Kétségtelen, a felszerelések, a fegyverek és a vad nem olcsó, ennek ellenére a magyar vadász-közösség legnagyobb része a középosztályhoz tartozik, és inkább szabadidejét, mintsem fölösleges pénzét áldozza e tevékenységre. (A tisztesség kedvéért tegyük hozzá: a környezetvédők sem feltétlenül vega szuperzöldek, éppúgy megtalálható köztük a rendszerben gondolkodó mérsékelt, mint a vadászok között a „lődühös” vérengző.)

A környezetvédők egyik leggyakrabban hangoztatott érve, hogy a vadászat indokolatlan beavatkozás a természet rendjébe, hisz nem az élelemszerzés miatt űzzük az erdei állatokat már. Ehhez kapcsolódik az argumentáció másik eleme: a puskások nem istenek, hogy megmondhassák, melyik vad éljen és melyiknek kell pusztulnia. A harmadik – talán legjogosabb érv -: szórakozásból nem ölünk.

Ez utóbbival aligha lehet vitatkozni. Az európai kultúreszménnyel nehezen összeegyeztethető a magunk szórakoztatására elkövetett öldöklés – még „oktalan” állatokon sem. A trófeás vad űzése, elejtése, majd fali dísszé alakítása némiképp barbár tevékenységnek tűnik. Tegyük hozzá: kapitális szarvasbikát csak nagyon korlátozott időszakban és hihetetlenül drágán lehet csak elejteni, így ez a „hétköznapi” vadászat elhanyagolható részét adja.

Az is kétségtelen, hogy puskával durván beavatkoznak az erdő, a természet önálló világába, sajátos rendjébe. Azonban erre komoly igény mutatkozik. A vadászat egyik, talán a legfontosabb feladata a vadkárelhárítás. Aki látott már vaddisznókat kukoricatáblában héderelni, az tudja, hogy egy kisebb csapat is milyen hatalmas kárt képes okozni. Az állomány ritkítása következmény, mégpedig a civilizációnak, az agrárium térnyerésének az erdős vidékkel szemben. A vadnak valóban mérhetetlenül lecsökkent mára az élettere – gondoljunk csak bele, honfoglaló őseink idejében a Kárpát-medence 95 százalékát erdő borította. Ma alig találhatunk összefüggő erdős területeket, a mezőgazdasági művelés egyre hátrébb szorította az ősburjánzást. Ezekre a földekre és a belőlük származó terményekre viszont szükségünk van, így védjük őket a kártevők – baktériumok, gombák, rovarok – ellen, s ezt természetesnek tartjuk. Sajnos hasonló pusztítást végeznének vadjaink is a termésben, ezért velük szemben is védekezni vagyunk kénytelenek. Ezt teszi a vadász.

Egy nagyon friss példa: az aszályos időszak miatt – valamint a dél-szláv térségből észak felé húzódó aranysakál populáció okán – Baranyában a rókák és nem mellesleg a vaddisznók egyre gyakoribb, hívatlan vendégek a falvak és városok peremén – komoly riadalmat és hatalmas károkat okozva az ott lakóknak. Az állomány kényszerritkítása kegyetlennek tűnhet egy pesti öko-irodából nézve, de a helyiek őszinte panaszait hallva respektálható.

Nem célunk megvédeni a vadászokat, mert nem gondoljuk, hogy lenne ok a támadásukra. Az elhivatott sportvadász hétvégén szögre akasztja az öltönyét, és bakancsban, nyakig sárosan járja az erdőt, etetőt épít, szóróra élelmet szállít, egyszóval részt vesz területe vadgazdálkodásában. Ha nem így tenne, ha nem lenne elkötelezett a természet és az állatok iránt, egy napon arra ébredne, nincs már mire puskát fogni.

Valószínűleg a nagyvárosi fotel-zöldek sokat tanulhatnának egy átlagos magyar vadásztól az ország élővilágáról, a környezetről és annak védelméről.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

12 − nyolc =