Gretna Green bejegyzései

Hawking példája

Közzétéve Szerző:
Válasz

Stephen Hawkingot tartják az egyik legnagyobb, ma élő fizikusnak – annak ellenére, hogy a nemzetközi tudományos életbe berobbanását hozó feketelyuk-szingularitás elméletét majd 30 évvel a publikálása után kénytelen volt visszavonni. A megkérdőjelezhetetlen igazságok bajnokai tanulhatnának tőle.

Fotó: flickr.com

Ezúttal a NASA szolgáltatta az adatokat a nagy, nemzetközi felhördüléshez: egy rövid videóba vágták össze az elmúlt száz év hőmérsékleti adatait. A végeredmény, amellett, hogy látványos, a main stream elméleteket látszik alátámasztani – a tíz legmelegebb nyárból 1884 óta kilencet az ezredforduló után voltunk kénytelenek végigizzadni.
Mondani sem kell: az adatok első ránézésre, de tán még sokadszorra is a globális felmelegedés tényét látszik látszanak alátámasztani. Miként – szintén NASA mérés- ezt erősíti az Északi -sarki jégtáblák olvadásának figyeléseténye. Igaz, ezzel ellentétes folyamat figyelhető meg a Déli sarkon – soha ekkora még nem volt ott a téli, egybe függő jégpáncél kiterjedése. Máér e két, ellentmondani látszó adat is óvatosságra kellene, hogy intsen minden megfigyelőt.
TDe természetesen erről, mármint az óvatos megközelítésről szó sincs. A harcos környezetvédők ilyen adatokkal bombázzák az emberiséget, ezekre hivatkozva követelik az atomerőművek, kőolaj- finomítók, gépjárművek és turmixgépek azonnal leállítását és betiltását. Mert, ugye az ismert elmélet: a széndioxid és a hozzá hasonló üvegház-hatású gázok okozzák közvetlenül a globális felmelegedést, amelynek beláthatatlan következményei lesznek – de legalábbis Hollandiának költöznie kell.
Nem vitatkozunk, mint ahogy soha nem is tettük a környezetszennyezés csökkenése érdekében tett erőfeszítések jelentőségével és fontosságával. A fenntartható és a jelenleginél sokkal igazságosabb elosztás és globális fejlődés lehet az emberiség és a bolygón velünk élő környezet túlélésének záloga. Ehhez nélkülözhetetlen a civil felelősségvállalás éppen úgy, mint az államok közötti megegyezés, valamint a tudományos világ küzdelme a megélt folyamatok okainak vizsgálatáért és megismeréséért. Azonban a kutatási eredmények egyike sem használható fegyverként egyik-vagy másik oldal igazának győzelemre segítéséért.
A rengeteg kurrens elmélet közül álljon most itt röviden egy: nem csupán népmesei elem vagy a történelmi legendárium része, hogy Mátyás királyt a Duna jegén koronázták meg. Amire érdemes figyelni, hogy egy szabályozatlan, tehát a mainál jelentősen szélesebb folyó teljes befagyásáról beszélünk, márpedig ilyet azóta sem tapasztaltak. Klímakutatók véleménye szerint a rendhagyó királyválasztásra egy mini-jégkorszak adott lehetőséget, amelyből kifelé tart a világ, ezért figyelhető meg egyértelműen a hőmérséklet lassú emelkedése.
Igaz lehet? Nem tudjuk, de hihetően hangzik. Miként a legtöbb elmélet, amely magyarázni próbálja az éghajlatváltozás okait. Legyünk végtelenül bátrak és merjük kimondani: nem tudunk mindent. Sőt, merjünk tovább menni és néha ismerjük el: Tévedtünk. Ettől még nem kérdőjeleződik meg az elkötelezettség, sem az ügy fontossága. Csak mi leszünk hitelesebbek. Mint Hawking.

Zöldek kontra vadászok?

Közzétéve Szerző:
Válasz

A címben jelzett két csoport nem igazán kedveli egymást. Míg a vadászok vegetáriánus ökoterroristákat látnak a zöldekben, akiknek egyetlen céljuk az ő életük megkeserítése, addig a környezetvédők vérengző tömeggyilkosként tekintenek a vadászokra. Valószínűleg egyiküknek sincs igaza.

Egy illúzióval gyorsan számoljunk le: a vadászat a hétköznapi életben nem a felső tízezer oktondi, de véres sportja, amelyet korlátok nélkül gyakorolnak a legesleggazdagabbak. Kétségtelen, a felszerelések, a fegyverek és a vad nem olcsó, ennek ellenére a magyar vadász-közösség legnagyobb része a középosztályhoz tartozik, és inkább szabadidejét, mintsem fölösleges pénzét áldozza e tevékenységre. (A tisztesség kedvéért tegyük hozzá: a környezetvédők sem feltétlenül vega szuperzöldek, éppúgy megtalálható köztük a rendszerben gondolkodó mérsékelt, mint a vadászok között a „lődühös” vérengző.)

A környezetvédők egyik leggyakrabban hangoztatott érve, hogy a vadászat indokolatlan beavatkozás a természet rendjébe, hisz nem az élelemszerzés miatt űzzük az erdei állatokat már. Ehhez kapcsolódik az argumentáció másik eleme: a puskások nem istenek, hogy megmondhassák, melyik vad éljen és melyiknek kell pusztulnia. A harmadik – talán legjogosabb érv -: szórakozásból nem ölünk.

Ez utóbbival aligha lehet vitatkozni. Az európai kultúreszménnyel nehezen összeegyeztethető a magunk szórakoztatására elkövetett öldöklés – még „oktalan” állatokon sem. A trófeás vad űzése, elejtése, majd fali dísszé alakítása némiképp barbár tevékenységnek tűnik. Tegyük hozzá: kapitális szarvasbikát csak nagyon korlátozott időszakban és hihetetlenül drágán lehet csak elejteni, így ez a „hétköznapi” vadászat elhanyagolható részét adja.

Az is kétségtelen, hogy puskával durván beavatkoznak az erdő, a természet önálló világába, sajátos rendjébe. Azonban erre komoly igény mutatkozik. A vadászat egyik, talán a legfontosabb feladata a vadkárelhárítás. Aki látott már vaddisznókat kukoricatáblában héderelni, az tudja, hogy egy kisebb csapat is milyen hatalmas kárt képes okozni. Az állomány ritkítása következmény, mégpedig a civilizációnak, az agrárium térnyerésének az erdős vidékkel szemben. A vadnak valóban mérhetetlenül lecsökkent mára az élettere – gondoljunk csak bele, honfoglaló őseink idejében a Kárpát-medence 95 százalékát erdő borította. Ma alig találhatunk összefüggő erdős területeket, a mezőgazdasági művelés egyre hátrébb szorította az ősburjánzást. Ezekre a földekre és a belőlük származó terményekre viszont szükségünk van, így védjük őket a kártevők – baktériumok, gombák, rovarok – ellen, s ezt természetesnek tartjuk. Sajnos hasonló pusztítást végeznének vadjaink is a termésben, ezért velük szemben is védekezni vagyunk kénytelenek. Ezt teszi a vadász.

Egy nagyon friss példa: az aszályos időszak miatt – valamint a dél-szláv térségből észak felé húzódó aranysakál populáció okán – Baranyában a rókák és nem mellesleg a vaddisznók egyre gyakoribb, hívatlan vendégek a falvak és városok peremén – komoly riadalmat és hatalmas károkat okozva az ott lakóknak. Az állomány kényszerritkítása kegyetlennek tűnhet egy pesti öko-irodából nézve, de a helyiek őszinte panaszait hallva respektálható.

Nem célunk megvédeni a vadászokat, mert nem gondoljuk, hogy lenne ok a támadásukra. Az elhivatott sportvadász hétvégén szögre akasztja az öltönyét, és bakancsban, nyakig sárosan járja az erdőt, etetőt épít, szóróra élelmet szállít, egyszóval részt vesz területe vadgazdálkodásában. Ha nem így tenne, ha nem lenne elkötelezett a természet és az állatok iránt, egy napon arra ébredne, nincs már mire puskát fogni.

Valószínűleg a nagyvárosi fotel-zöldek sokat tanulhatnának egy átlagos magyar vadásztól az ország élővilágáról, a környezetről és annak védelméről.

Zöld bombák

Közzétéve Szerző:
Válasz

A hadiipartól nem várnánk különösebb környezettudatos termelést, hisz az itt készült gyártmányok célja épp a környezet lerombolása és nem megvédése. Ennek ellenére a mai trendek alól a fegyvergyárak sem húzhatják ki magukat. Ha eltekintünk a puskák és rakéták eredeti céljaitól, egyből nem olyan misztikus, mire is kell figyelniük a korszerű termékek tervezőinek.

Egy fegyvertől ne várjuk, hogy kímélje a környezetet –praktikusan épp az ellenkezőjére való. Ennek ellenére – no, nem zöld, inkább szigorú gazdasági számításból – sok fegyverfejlesztő igyekszik olyan halálos eszközöket kialakítani, amelyek – elsősorban az épített – környezetben alig tesznek kárt. Csupán (?) az élő organizmusokat – elsősorban az embert – likvidálják a háborús övezetben. Ennek oka nem a fenntarthatóságért való aggódás, sokkal inkább a békekötést követő újjáépítési költségek minimalizálásának szándéka. Ne is időzzünk ezért a különböző halálsugár-kutatásoknál, nézzük, alapvető célja mellett miként képes mégis hozzátenni a magáét a haditechnika a környezetvédelemhez.
Aki arra számít, hogy a szükségtelenül környezetterhelő megoldásokról lemondana a hadsereg csak azért, hogy kisebb sokkot okozzon a világban a pusztításakor, az téved. Így rövid, de hosszú távon se számítsunk arra, hogy a fáradt uránt tartalmazó, tehát radioaktív páncéltörő lövedékeket kivonják a forgalomból. A termonukleáris hadviselés kellékeiről már ne is beszéljünk, örüljünk annak, hogy elértük: megszűntek a felszín feletti és víz alatti kísérleti robbantások.
És mindezek ellenére létezik a hadtudománynak környezetvédelmi szempontrendszere. Az egyik legfontosabb a fejlesztési irányok meghatározásakor, hogy a hadiszer tervezésekor már figyelmet fordítsanak a kivonásakor jelentkező környezeti terhelésre. A legjobb, ha az aktív honvédelemből kivonandó eszközt némi átalakítással a civil szféra tovább tudja alkalmazni. Ha erre egyáltalán nincs mód, a gyártástechnológia moduláris alapon működjön, vagyis a leszerelendő egységről eltávolítható legyen a veszélyes hulladéknak számító komponens, így csak egy kis elemet kelljen drága megsemmisítő eljárással ártalmatlanná tenni.
De tudjuk, kivonás előtt még komoly feladatok várnak a hadi szerekre. Furcsának hangzik, de valójában a hadiipar fejlesztőinek is szem előtt kell tartaniuk a szállítóeszközök fogyasztását, emissziós mutatóit, egyszóval a fenntarthatóságukat. Ugyan radikál-zöldek most bizonyosan a kockakőért nyúlnak, de hisszük: üdvözlendő tendencia a haditengerészetben egyre jobban elterjedő, kis méretű nukleáris reaktorok elterjedése, szemben a kőolajszármazékok hajtotta hajóóriásokkal.
A költséghatékony és hosszú távú, tehát a fenntarthatóság irányába mutató alkalmazás másik alapfeltétele a minél szélesebb körű kompatibilitás megteremtése. A Varsói Szerződés tagországaiban a felszerelések – akármennyire is alacsony színvonalúak voltak -, több tízmillió katona számára, a blokkon belül mindenhol csereszabatosnak készültek. Lőszerek, ruhadarabok, kiegészítők. Ma a NATO-n belül sincs ilyen igény – ami emeli a hadseregek fenntartási költségét, és megnehezíti a közös hadműveletek logisztikai költségeinek csökkentését.
Egyszóval: van hová fejlődni, miközben egyre jobban érezhető – a pusztítás urai is mind komolyabban figyelnek a környezetre.

E-Formula 1

Közzétéve Szerző:
Válasz

Egy kilométer alatt eltüzelni egy liter üzemanyagot, nos, egy kicsit magas fogyasztásnak tűnik, főleg ha összehasonlítjuk az évente megrendezett – németországi – versennyel, amelynek épp az a tétje, mekkora távot tudnak a versenyzők megtenni 10 deci benzinnel. Utóbbi eredményei már a 2000, nem tévedés, kétezer kilométeres határt közelítik.

Vegyesek az érzéseink: kétségtelen, hogy a Formula 1-es versenyeknél kevés környezetszennyezőbb szórakoztatási forma létezik. A kocsik az átlagosan 300 km-es távokra hozzávetőleg 200 kilónyi üzemanyaggal indulnak és a rajt előtt senki nem kéri a sofőröktől a zöldkártyát. A motorok és kasznik fejlesztése évenként összesen dollár százmilliókat emészt fel – s mindez csupán azért, hogy a világ egy része évente 20 alkalommal, kéthetente másfél órát izgulhasson. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy a folyamatos fejlesztések 3-5 éves csúszással megjelennek a „polgári” autózásban is, abban viszont egyáltalán nem vagyunk biztosak, hogy a nagy autógyárak e megméretés nélkül egyáltalán nem fejlesztenének.
A Nemzetközi Automobil Szövetség, a FIA jó ideje érzi a nyomást és presszionálja a versenyben induló csapatokat is: folyamatosan változtatják, csökkentik a használható motorok űrtartalmát, felépítését, a meghajtások és kopó alkatrészek élettartamát igyekeznek minél jobban kitolni. Mindez azonban csak szépségtapasz, hisz a verseny futamonként így is akkora ökológiai lábnyomot hagy, mint egy nagyobb afrikai ország egy egész évben.
A FIA istenei, élükön Jean Todt már évek óta készül a nagy lépésre: lecserélni a pöfögő robbanómotorokat az F 1-ben elektronikus meghajtásra. Várhatóan 2014-ben rajtol az E-Formula 1, csupa néma és környezetbarát járgánnyal. (A 300-as varázsszám itt is megmarad: ekkora lehet ugyanis majd maximum a kocsik akkumulátorának súlya.) Őszinte izgalommal várjuk a versenyeket. Az ugyanis egyértelmű, hogy ezzel a lépéssel a legzöldebb elképzelés nyer teret egy végtelenül környezetszennyező iparágban – az autós szórakoztatásban. Az azonban kérdéses, megmarad-e a szórakoztatás? Látunk-e majd a maiakhoz hasonló előzéseket, párharcokat, kigyulladó autókat és tömegkarambolokat? Avagy, mint a korábban említett németországi versenyen, halk döcögést és kínlódást a versenytáv megtételéért? Előbbiben reménykedünk, utóbbitól – talán reálisan – tartunk.
És újra: a cél nemes, jelzi: a FIA istenei nem pénzéhes üzletemberek, meghallják a kor szavát, adekvátan reagálnak az új kihívásokra. (E mondatban kevesebb volt a cinizmus, mint az joggal elvárható lenne.) Azt is tudjuk, egy ilyen verseny újabb lökést adna az elektromos motorizáció fejlesztésének. (Persze e nélkül is ebbe az irányba tolódott mostanában az autók fejlesztése.) Csak azt nem tudjuk: mindent alá kell-e vetnünk az ökotudatosság elvének. Tehetünk vajon kivételt? És ha igen, akkor az a szórakoztatóipar egyik szegmense legyen-e vagy a légiközlekedés, esetleg az életmentés vagy az atomenergia? Áldozatokat kell hoznunk a jövőért, de ez nagyon nehéz, ha arra gondolunk, a mai lemondásokkal olyan holnapot alkotunk, amelyben vajmi kevés kedvünk lesz élni.

Az atomkorszak vége?

Közzétéve Szerző:
Válasz

Élt 39 évet – ez állhat majd a legrégibb franciaországi atomerőmű képzeletbeli síremlékén. A fessenheimi, 900 megawattos létesítményt 2016 végén adják át az ipartörténelemnek. És ez csak a kezdet lesz, hisz kormányzati cél, hogy 2025-re a jelenlegi 75 százalékról 50 százalék alá csökkentsék a nukleáris üzemek áramtermelésben elfoglalt kapacitását.

Fotó: flickr.com

Fukusima után mi sem könnyebb, mint az atomenergia ellen érvelni: emberi tényezők és a környezeti hatások kedvezőtlen összjátéka tragikus eredményekhez vezethet. Persze igaz ez majdnem minden esetben – elegendő talán csak a légi közlekedésre gondolni –, azonban egy nukleáris üzemben bekövetkezett katasztrófa következményei, környezeti hatásai mellett majdhogynem eltörpül bármilyen hasonló ipari baleset. Ez elegendő ok lehet a maghasadáson alapuló energiatermelés száműzésére? (A franciák persze komoly hátránnyal indulnak a nukleáris pályán: a múltszázad második felében végrehajtott víz alatti és fölötti kísérleti robbantásaik nyoma évezredekre megváltoztatta a világ képét. Az igazságosság kedvéért azonban tegyük hozzá: Párizs az egyik legelkötelezettebb EU-s tagállam a várhatóan 2030 táján felépülő magfúziós erőmű ügyében.)
Haragoszöld szervezetek üdvözölték a francia kormány szándékát, de azonnal találtak rajta gyenge pontot is: miért ilyen távoli a dátum, miért kell az atomerőművek visszaszorítására még tucatnyi évet várni? Ezzel együtt örömüknek adtak hangot, hogy a kabinet nem engedélyezi a palagáz-fúrásokat sem. (Utóbbi egy viszonylag fiatal technológia, amely a függőleges mélyfúrások után vízszintes járatok kialakításával és azokba víz fecskendezésével repeszti meg a kőzeteket, kisajtolva belőlük a fellelhető földgáz és olaj tartalékokat.)
Az időpontra vonatkozó kérdés persze akár jogos is lehet. Miért nem kapcsoljuk le azonnal a reaktorokat? És a válasz sem késlekedik sokáig: mivel pótolnánk a kieső energiakapacitást? Szél-, nap- és vízenergiával? Mert azt gondoljuk, hogy a megújulónak nevezett energiaforrások kiaknázása semmiféle környezeti terheléssel nem jár? A vízerőművek kézenfekvő és viszonylag olcsó megoldások: de csak kérdezzék meg a magyar és szlovák környezetvédő kollégákat a franciák, mennyire örültek a bős-nagymarosi vízlépcsőnek? Márpedig sem a Szajna, sem a Duna nem ad önmagától áramot. Napelemek és kollektorok ma még egy kis háztartás ellátására sem alkalmasak, naperőművek (ilyen is van ám) építéséhez pedig komoly környezeti adottságok szükségeltetnek. Ugyanez a helyzet a szélkerekekkel is, így például Magyarország domborzati viszonyai nem teszik lehetővé a szélerőművek széles körben való elterjedését.
Ha nem akarunk lemondani szórakoztató-elektronikai eszközeinkről, hűtőszekrényünkről, villanyborotvánkról, vagy a hiperzöld elektromos autóinkról, bizony áramra van szükségünk. A nukleáris erőművek üzemórára lebontott meghibásodási mutatói (a világ összes reaktorának működéssel eltöltött idejét figyelembe véve) jobbak, mint a közúti- vagy légi közlekedés biztonságosságára vonatkozó adatok. Pedig a kocsizást vagy a repülőgépet még a Greenpeace sem akarná betiltani. Nincs maximális biztonság, csak maximális törekvés a hibák elkerülésére.
A legzöldebb energia a fúziós erőmű lenne. A folyamat leegyszerűsített lényege: Hidrogén izotópok egyesülésekor (fúziója pillanatában) Hélium keletkezik, amely semleges, nem sugárzó, a légkörben így is jelen lévő gáz. A folyamathoz a jelenlegi energiaszint tartásához kb. 1 millió évre elegendő tüzelőanyag áll a rendelkezésünkre. Azonban a reaktor megépítése, a fúzióban részt vevő elemek 15 millió fokra felfűtése, közben az elektromágnesek abszolút nulla (-273) fok körül tartása több bevitt energiát emészt fel jelenleg, mint amennyit ki tudunk venni az egyesülésből. Azt azonban pontosan tudjuk, hogy az elmélet működik, elég Teller Edére gondolni, vagy felnézni a Napra.
Minden nukleáris erőmű, minden nukleáris kutatás, amellett, hogy mindennapi életünket szolgálja, újabb és újabb technológiai és tudományos adalékkal szolgál az energia-nyereséges fúziós erőmű felépítéséhez. Ha képesek vagyunk a jelen pillanatnál csak egy kicsivel is, de előrébb tekinteni, megfontoltabb és teljesíthetőbb követelésekkel szolgálhatjuk a Föld jelenlegi ökológiai rendszerének fennmaradását.

A gallyszedés joga

Közzétéve Szerző:
Válasz

Furcsa hír járta be nemrég a sajtót: vádemelési javaslattal fordul a szlovák ügyészség a bírósághoz két egykori környezetvédelmi miniszter (Miklós László és Jaroslav Izák) ellen, ugyanis a 2004-es magas-tátrai vihar urán nem engedélyezték a fakitermelést a letarolt területen.

Fotó: flickr.com

Ha emlékszünk még rá: nyolc évvel ezelőtt orkánszerű vihar csapott le a Magas-Tátrára, hihetetlen károkat okozva a fenyő-állományban. Mi sem tűnt természetesebbnek, hogy a szél kicsavarta faóriásokat az erdőgazdaságok hasznosítják, eltávolítják a területről – helyet adva a természetnek a regenerálódásra – miközben a fafeldolgozók is jól járnak. Mégpedig extra jól, ugyanis a szabályok szerint a kidőlt fák után nem, csak a kivágottak helyére kell új csemetét ültetni. A szigorú miniszterek azonban beintettek és megtiltották, hogy a természetvédelmi oltalom alatt álló területről bárki is elvigyen akár csak egy gallyacskát is.
Miközben az ügyészség szerint ezzel 9,39 millió eurós gazdasági, valamint 2,9 milliós környezeti kárt okoztak. Azt nem tudjuk pontosan, miként jött ki a második szám, hiszen az elmúlt közel egy évtized alatt a vidék lassan magához tért a természeti csapásból.
Hasonló, ha nem is vádemelésig menő vádak érik a hazai erdőgazdaságokat, természetvédelmi hivatalokat is. Menetrendszerűen a hideg idő beköszöntével felhangzik a kórus: még a király erdejében is engedélyezett volt a rőzsegyűjtés, ma pedig szigorú büntetést kap, aki az egyre dráguló tüzelőt ki akarja egészíteni néhány lehullott gallyal. (Szigorúan a gallyszedésről beszélünk, nem az illegális fakitermelésről, ami egészen egyszerűen lopás és természetrombolás.) A gazdálkodókat ridegnek és szociálisan érzéketlennek állítják be ilyenkor és nincs az a hangos haragoszöld, aki felemelné érte a szavát.
Pedig miként szlovák kollegáiknak, a magyar erdővédőknek is igazuk van. Tekintsünk egy pillanatra a természetvédelmi körzetekre egységes energia-blokként. Az erdőnek – a természetnek – befektetett energiájába kerül felnevelni egy fát, rügyet hajtatni az ágaira, levelet növesztetnie majd az avart elbontani. Utóbbi nem más, mint a befektetett energia visszanyerésének módja. Ugyan ez történik hosszabb periódusban a korhadó, elöregedett, majd kidőlő fákkal is – miként az elpusztult állatokkal. A természet jelentős energiát raktároz ezekbe, amelyek felszabadítására, átcsoportosítására, újrafelhasználására – új fákban, növényekben és állatokban – igen fontos folyamat. Ha ezek az „energia-puffereket” a szociális gondoskodás jegyében kivonjuk az erdőkből, állandó energia-veszteséget idézünk elő, amelyet vagy pótlunk saját tartalékainkból, vagy hagyjuk zsugorodni, még inkább teret veszteni az érintetlen vadont.
A környezetvédelem sok esetben vezet ilyen ellentmondáshoz: szociális- vagy gazdasági előnyök kontra a természet önmagért valónak látszó védelme, érintetlenségének fenntartása. Minden helyzet más, ezért nincs egységes válasz – akármennyire is ezt akarják elhitetni a sötétzöldek, minden esetben a természet javára szóló döntéseikkel. Már az is nagy eredmény lenne, ha megtanulnánk minden ilyen helyzetben gondolkozni, mérlegelni mindkét fél érveit. A jó kompromisszumtól mindenki egy kicsit rosszul érzi magát, de az eredmény tartós és fenntartható.

Kampányok helyett

Közzétéve Szerző:
Válasz

Dinamikus épületenergetikai adatbázis létrejöttét ígéri a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium. A munka épp egy év múlva érne be, amikorra elkészül a Nemzeti Épületenergetikai Stratégia. Hosszú távú tervezés fundamentuma lehet a nagy mű, ez kívánja ugyanis megalapozni a 2030-ig terjedő időszak háztartási primerenergia igény 30 százalékos csökkentését. A szándékot csak támogatni, a megvalósulást csak segíteni lehet – több okból is.

Fotó: flickr.com

Környezeti terhelésről hallva majd’ mindenkinek füstöt okádó gyárkémények és a dugóban araszoló, pöfögő kocsisorok jutnak az eszébe. A világ nálunk fejlettebb és a jelentősen fejletlenebb régióiban ez igaz is lehet. Magyarországon azonban a legnagyobb széndioxid kibocsátók a lakóépületek. A 4,2 milliós hazai épületállomány körülbelül 70 százaléka felújításra szorul, amelyből minden tízedik esetben már új építés lenne indokolt. Az energiafelhasználás 40 százaléka a rossz állapotú épületekhez kötődik, ráadásul ennek kétharmada a fűtés és hűtés számlájára írható.
A mindenkori kormányzat jellemzően adminisztratív intézkedésekkel igyekezett eddig változtatni a helyzeten, tekintettel a szűkös pályázati forrásokra. Ide sorolható a lakásépítéseknél ma már kötelező energetikai tanúsítvány, de a szociálpolitikai támogatások odaítélésekor is meghatározó szempont az építeni kívánt ház energetikai besorolása. A jelen szabályozás szerint búcsút inthet mindenki az állami dotációnak, ha nem legalább B kategóriás épületet tervez.
De nem elég a probléma ismerete a megoldáshoz, nagyon pontos adatokra és ebből kialakított, hosszú távú megvalósíthatósági tervekre van szükség – vagyis stratégiára. Az évente meghirdetett, erősen korlátos és változó összegű korszerűsítési pályázatok meg sem karcolták a probléma felszínét, mindössze hozzájárultak egy-két építőipari kisvállalat életben maradásához. Ezt is fontos eredménynek tartjuk, csak vajmi kevés köze van a környezetvédelemhez. Azonban a megfelelő adatok birtokában szervezett, kellően kibélelt állami támogatás rendszere mindkét célt egyszerre valósíthatná meg: kis lépésekkel két évtized alatt eljuthatnánk a jelenlegi szint 70 százalékára, emellett folyamatos és kiszámítható munkát adnánk az ezzel a területtel foglalkozó iparnak.
És ami talán még fontosabb is, mint a fentebb említett célok: képessé válnánk stratégiában gondolkozni. Pénzínség idején gyakran megfeledkezünk a ma gondjain túlmutató problémákról – és jellemzően a környezetvédelem ilyen (kivéve vörösiszap-ömlés idején). A kormányzat zöld szervei valamint a civil szektor ide vonatkozó ágazata azonban időről időre igyekszik a világ tudtára adni, hogy élnek és létezésük komoly jelentőséggel bír. Ilyenkor találkozunk a szemétgyűjtő akciókkal, az iskolásokat felvilágosító kampányokkal vagy a sötétzöldek gerilla-marketingjével. Értjük, hogy ezek az életjelek fontosak, ám nem a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem okán, csupán e szervezetek létének legitimációjában.
Rászoktunk, hogy kampányban gondolkodjunk – mert látványos, mert képes nagy tömegeket megmozgatni, mert ezzel kerülhetünk be a tévébe. De valódi következménye mindennek sosincs. A legjobban szervezett állami vagy civil fellángolás sem hagy nyomot a bolygón, csupán a sajtófigyelés lesz vastagabb. A valódi cél szürke, hosszú, egyhangú évek sora alatt elért eredmény. Nincsenek óriási ugrások, csak apró lépések, belőlük azonban számolatlanul sok – stratégiai gondolkodás nélkül viszont csak reflektorfényben ugrálunk egy helyben. Mozduljunk csöndben!

A Greenpeace szentesíti az eszközt

Közzétéve Szerző:
Válasz

Eszünkben sincs elvenni Drugics kolléga kenyerét, avagy legutóbbi írása farvizén (ha egyáltalán létezik ilyesmi) evickélni, sem autótologatásban kifáradt jegesmedvékbe rugdosni, mégsem hagyhatjuk szó nélkül a Greenpeace legújabb akcióját. A radikális zöldek ezúttal – ugyancsak az északi-sarki élővilágért aggódva – sátortáborrá változtatták a Gasprom egyik építés alatt álló olajfúró platformját.

„Amikor aktivista társaimmal felmásztam erre a rozsdás olajfúró toronyra, az Északi-sarkvidék megmentéséért küzdő mozgalomhoz két hónap alatt csatlakozott egymillió ember.. Az ő nevükben vagyunk itt.” – nyilatkozta Kumi Naidoo, a Greenpeace International ügyvezető igazgatója, miután társaival felmászott és a lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedett a Gazprom északi-sarki, még épülő platformján, a Prirazolmnaján. Biztosított mindenkit, hogy elegendő élelmet vittek magukkal a hívatlan vendégségbe, így napokig kitartanak. Majd megjegyezte: „Az egyetlen lehetőség ennek az érzékeny természeti környezetnek a megvédésre az olajfúrások betiltása”.
Nem lehet ritkaságnak nevezni azokat a pillanatokat, amikor teljes szívvel vagyunk hajlamosak támogatni a GP céljait. Az Északi-sarkot, csak úgy, mint a Délit és úgy általában a világ összes sarkát, szélét, közepét és oldalát védeni kell, megvédeni az „érzékeny természeti környezetet”. Bár a célok közösek, az alapelv mégsem – furcsa helyzet. Azzal ugyanis – bármennyire népszerű és jogos is az elérni kívánt helyzet – nem tudunk egyet érteni, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Senki nem szeretne egy napon arra ébredni, hogy ismeretlenek sátortáborrá változtatták a nappaliját, mert nem vitte el a veszélyeshulladék-lerakóba az AA-s elemét. Ahogy arra sem, miként idegenek ülnek az autójában – lehetetlenné téve a vezetést -, mert fogmosás közben folyatta a csapot.
Magánszemélyek a globális környezetkárosítás mérséklésére épp ilyeneket tehetnek: takarékoskodnak a vízzel, szelektíven gyűjtik a hulladékot. Aki ezt elmulasztja, sőt, szabotálja, saját lehetőségeinek maximumát adva rongálja a bolygót. Mégis túlzásnak éreznénk ezekért a bűnökért a magántulajdonhoz és a magánélet sérthetetlenségéhez kapcsolódó jogaink ily mértékű csorbítását. Mi talán igen, a GP azonban nem.
Újra: nem kérdőjelezzük meg az Északi-sark megmentésének fontosságát! Miként az állampolgárok biztonsághoz és nyugalomhoz való jogát sem. Mégis felháborodott a világ, amikor szembesül azzal, hogy az utóbbi célokra hivatkozva bírósági tárgyalás és konkrét vádak nélkül vetnek embereket börtönbe bőrszínük vagy nyelvük miatt; korlátozás és felhatalmazás nélkül hallgatják le bárki telefonját és elektronikus levelezését, és ha „rossz” szót használ, könnyen rács mögött találhatja magát. Mindezt nemes cél elérése és a veszélyes ellenség legyőzése érdekében, emberek százmillióinak elvi támogatásával. Azonban a civilizált emberiség-rész mégis nemet mondott erre, a világ vezető hatalmának fel kellett számolnia Guantánamót, az USA meghátrált.
Úgy tűnik a zsidó-keresztény etika és a római jog adta fundamentum is kevés a Greenpeace megfékezéséhez. Nem létezik, mert nem létezhet egyetlen – még oly nemes – cél sem, amelynek eléréséhez nemtelen, jogsértő lépések vezetnek. Ahol mégis, azt diktatúrának hívják, legyen az fekete, barna, vörös vagy zöld színű.

P.S.: Az olajkitermelés globális leállása után furcsa világ köszöntene ránk. A benzint és társaikat talán felváltaná az elektromos áram (bár a sötétzöldek az atomenergiát is betiltanák), a közlekedéssel sok gond nem lenne, bár nagyon megdrágulna. De egy csak egy pillanatra képzeljük el az életünket műanyag nélkül. Nem csak a bevásárlószatyrok tűnnének el, de a számítógépek, a ruháink jelentős része, mindennapi eszközeink, orvosi műszereink sokasága. Gyűlölködni lehet, de nem ártana néha gondolkodni is.

B bolygó

Közzétéve Szerző:
Válasz

„Nincsen B bolygó!” – mondta nemrég Zagyva Gabriella az V. Ökológiai Nyári Egyetem egyik előadásán. A szöveg legnagyobb részével – elkötelezettség és bátorság kell az egyéni szerepvállasához a fenntartható ökológiai egyensúly megteremtéséhez – könnyen egyet tudunk érteni. Idézett kijelentésével azonban nem.

Röviden cáfolva az idézetet: de, van. Mégpedig nem is egy. És szükségünk is van rájuk. Amit pedig alább röviden kifejtünk nem a tudományos-fantasztikus írók agyszüleménye, bár a legfontosabb kifejezést épp egy amerikai sci-fi szerzőnek, Jack Williamsonnak köszönhetjük, ez pedig a terraformálás. Magyarán a „földszerűvé tétel”.
Hogy miért van erre mindenképpen szükség? Az emberiség napjai a Föld nevű planétán meg vannak számlálva. A legjobb esetben is maximum még ötmilliárd évünk van hátra, ha nem mozdulunk. Emberi elmével áthidalhatatlannak tűnő távolság ez, de nem árt fejben tartani: addigra komoly utat kell bejárnunk, mert ha a naprendszeren belül ragadunk, a vörös óriássá duzzadó Napunk bekebelez minket. De ez csak a biztos véget jelenti. A bizonytalan bármikor (évtizedekkel korábban megjósolhatóan) lecsaphat eltévedt kisbolygók képében. Hogy mindez mit okozhat, arról kérdezzék meg a dinoszauruszokat.
Szintén belátható időtáv a szénhidrogén alapú energiahordozók kifogyása, miként a bolygó túlnépesedése is. Természet anyánk ilyenkor minket, vagy láthatatlan kórokozókat felhasználva igyekszik háborúk vagy betegségek segítségével rendet vágni sorainkban. Kapaszkodjunk hát abba az illúzióba, hogy az emberi faj annyira kívül helyezte magát az evolúción, hogy ezekkel a problémákkal is képes szembenézni és megbirkózni velük. Egyszer azonban óhatatlanul elérkezik a pillanat, amikor búcsút kell intenünk szülőbolygónknak és megkezdenünk űrodüsszeiánkat. Addigra pedig készen kell állnunk.
A Mars terraformálására számtalan – használhatónak látszó – elképzelés született már, ezek némelyikét a NASA speciális földi körülmények között teszteli is. (Hogy korábban többes számot használtunk a szóba jöhető planéták említésekor, annak oka: a Vénusz földiesítésén is komoly kutatók dolgoznak.) Az egyik elképzelés szerint különleges űr-tükrök segítségével emelnék a marsi átlaghőmérsékletet a széndioxid fagypontja fölé, majd alga és zuzmótelepekkel „gyártatnának” üvegház-hatású gázokat a légkör megerősítésére. Ezt követően – akár már ötven évvel később – fenyők kerülnének a Mars talajába, amelyek akár egy évszázad leforgása alatt élhetőbb környezetté formálnák a vörös bolygót. Eközben természetesen az első embert szállító űrhajók is megközelítenék a B bolygót. Elsődleges számítások szerint csak az emberes Mars-küldetés többe kerülne, mint 55 milliárd dollár.
Az összeg majdnem olyan felfoghatatlan, mint a Napunk halála, ám annyit könnyű mondani: a fantasztikum helyett inkább hasznos dolgokra fordíthatnák, a környezet és a megbomlott ökológiai egyensúly visszaállítására. Tisztelettel jelentjük: a Mars és a Vénusz, vagy bármely más égitest terraformálásának tervére fordított egyetlen cent is a Föld megmentésébe fektetett pénz. Minél jobban értjük ugyanis, hogyan indítható be a számunkra elviselhető ökoszisztéma kialakulása, annál pontosabban avatkozhatunk be az általunk megzavart egyensúlyba. Önmagunkról és bolygónkról tanulunk, amikor marsi kolóniákról fantáziálunk.

Lábunk nyomába se

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ne hagyj magad után mást, csak a lábnyomodat! – tanít a cserkészek erdőjáró szabálya. Ökológiai lábnyomunk mégis inkább előttünk jár, mint mögöttünk. A Föld készleteinek felhasználására és fenntartható fejlődés figyelemmel kísérésére kialakított mérési rendszer mégsem tökéletes – bár az eddigi legjobb.

Az ökológiai lábnyom mérőszáma – nagyon hivatalosan – azt mutatja meg, mekkora föld- és vízterületre van szüksége adott technológiai fejlettség mellett egy társadalomnak ahhoz, hogy életben maradjon és a szemetének is legyen helye. Minthogy területről beszélünk, a mértékegysége a hektár – vagyis tízezer négyzetméter. Azt sem árt tudni, hogy a mai számítások szerint átlagosan – minden földlakónak – 2,2 hektár a lábnyoma. Magyarország polgárainak átlag 3,7. Ezzel szemben a bolygón – a mostani lakosságszám mellett – mindössze 1,8 hektárnyi hely jut mindenkinek. Kicsit túlnyújtózkodtuk ezt a lábnyom alakú takarót.

Természetesen a cél, hogy mindenki – persze elsősorban a legfejlettebb államok polgárainak inge ez – igyekezzen, akár komoly áldozatok árán is csökkenteni ökológiai lábnyomát. Az egyszerű polgároknak ehhez egyszerű trükköket tanítanak: csökkentsd a húsfogyasztásodat (a vágóállatok táplálásához szükséges legelők pusztítják leginkább az őserdőket); használd a tömegközlekedést (hogy a fajlagos energia-szükségéletedet minimalizáld); használj megújuló energiaforrásokat mindenütt, ahol csak lehet. És így tovább. Nem rossz tanácsok ám! Köztük személyes kedvencünk: vásárolj a lakóhelyed közelében termelt nyersanyagból.
Könnyű belátni ez utóbbi figyelmeztetés okosságát. Elvégre a messzi földről hozott exportárura szállítási költség, jelentős környezeti terhelés rakódik, miközben a hazai vásárlásával mégiscsak jó lokálpatrióta módjára a nemzeti gazdaság szekerét toljuk. Mindezzel vitatkozni nem lehet – nem is akarunk. Egy apróságot azonban gyakorta kifelejtenek a lábnyomszámításból. Mégpedig azt, hogy a haza termény/termék az esetek legnagyobb részében jelentősen drágább, mint a behozott áru. Kétszeresen is. A második, láthatatlan rész ugyanis az agrár-támogatási rendszerben megjelenő szubvenció – amit mi másból, mint adóforintból fizetnek ki. Tehát mielőtt a magyar árut bepakolnánk a kosárba, már fizettünk érte, nem is keveset. Utóbb pedig többet is adunk ki érte, mint a konkurens külföldiért. Márpedig a drágább termékért többet dolgoztunk, jelentősen növelve ökológiai lábnyomunkat.
Mindezzel senkit nem bíztatunk a hazai termékek bojkottjára, sőt! E példa inkább arra hívná fel a figyelmet, hogy rengeteg szereplős, komplex rendszerek esetében a legegyszerűbbnek feltüntetett megoldási mechanizmusok nem biztos, hogy elérik a kívánt célt. Takarékoskodva, lehetőségeinket az erőforrásainkhoz igazítva kell élnünk és nem visszaélnünk bolygónk vendégszeretetével. Ehhez pedig együttgondolkodásra van szükség, nem pedig sötétzöld diktátumokra.