A Greenpeace és a világvége

Biztos, hogy az árvíz a legalkalmasabb kommunikációs felület vélt igazunk megjelenítéséhez? Biztos, hogy félelmet is lehet kelteni a kívánt hatás elérése érdekében

Régóta figyelem a Greenpeace és a Tatai Környezetvédő Zrt. konfliktusát az almásfüzitői vörösiszap-tározók miatt. A vita lényege: jelent-e valós veszélyt a – szocializmus éveiben – a Duna partjára telepített tározó, vagy sem? A vita ugyan időnként elmérgesedik, de voltaképpen mindkét fél szerepének megfelelően viselkedik: a radikális zöld szervezet a tőle megszokott, érzelmi telítettségű attraktív akciókkal támad, a vállalat pedig érvényes hatósági engedélyekkel és tudományos érvekkel hárít. A vita az utóbbi időben elcsendesedett, de aztán jött az árvíz, és a Greenpeace úgy vélte, kihasználja a fokozott figyelmet, és ismét színre lép. És ez baj. Baj, mert nem a segítségét ajánlotta fel, nem önkénteseket toborzott, hanem vészjósló híreket dobott be az amúgy is megrémült lakosságnak.

Először azzal riogatott, hogy az árvíz beborítja a Dunába a tározót, ha nem most, majd később. Aztán persze kiderült, hogy ez fizikai képtelenség, ilyesmi nem fordulhat elő még egy sohasem látott árvíz esetén sem, mivel a megkeményedett millió tonnányi vörösiszap mozdíthatatlan. Ekkor elővettek egy másik panelt, a bemosódás veszélyét. Azt állítván, hogy nem a gátak magasságával van a baj, hanem a szivárgással. Ami bármikor bekövetkezhet. Ez ugyanúgy hangzik, mint a világvége ígérete. Az is bekövetkezik, bekövetkezhet egyszer. Persze a GP okosabb a világvégeváróknál, mert nem határoz meg időpontokat. Majd, valamikor, bármikor, hosszú távon.

Semmi kifogásom nincs, ha a környezetvédők fellépnek az általuk veszélyesnek tartott jelenségek ellen, még akkor sem, ha ezt harsányan teszik, és akkor sem, ha nyilvánvalóan nincs igazuk. De az kifejezetten káros, amikor a katasztrófahelyzetben a félelmet tovább gerjesztik, az árvízveszélyt még egy vörösiszap-veszéllyel is megfejelik, csak azért, hogy a figyelmet magukra vonják. Ez így nem tisztességes, és egyáltalán nem jellemző az igazi környezetvédőkre!

 

Propaganda

A propaganda célja az emberek véleményének befolyásolása, meggyőzése. Lehet használni egy-egy gondolat, termék, vagy felfogás népszerűsítésére, de lejáratásra, hangulatteremtésre is. A propaganda technikája: speciális szavak használata vagy éppen bizonyos szavak elkerülése, mellyel az ellenség által (általában) el nem követett bűnöket tudatosítja az emberekben, és egyúttal félelmet kelt, általában mozgósítja őket a cselekvésre.”

Általában a zöldek szokták ezzel vádolni az ipari vállalatokat, de azért a környezetvédő mozgalmároktól sem áll távol. Ékes bizonyítékát adja ennek egy minapi blogbejegyzés, amely az almásfüzitői vörösiszap elszállításáról elmélkedik, mindenféle tárgyi tudás, vagy ami még rosszabb, annak bármiféle igénye nélkül. Írtam is egy rövid kommentet a poszthoz, amit most kiegészítenék néhány gondolattal.

Már többen, több helyen is megpendítették (legújabban éppen az említett blogon), hogy az Almásfüzitőn tárolt vörösiszapot kiporzás-mentesítő lefedés helyett inkább el kellene szállítani, ez lenne az „egyetlen normális megoldás”, kerül, amibe kerül, az emberélet mégiscsak fontosabb. Merthogy, ha ott hagyják, ahova közel 50 éven át, még a szocializmusban tették, akkor tönkreteszik az ott élők egészségét, életkörülményeit. Ilyenkor mindig elmerengek azon, vajon belegondoltak-e abba, mivel járna több mint 12 millió tonna megszilárdult vörösiszap kibányászása és elszállítása? Pénzben, de főként környezetszennyezésben? Hány tonna port kellene az ott élőknek lenyelni és hány kamion kipufogógázát kellene a lakosságnak beszívni? És ez milyen egészségi kockázatokkal járna? Meg aztán hova vinnék? „Melyik európai ország látná szívesen? Vagy ha a magyar példán felbuzdul minden olyan ország, ahol gyártottak ilyet, hová lehetne vinni? Ázsiába, Afrikába? Ott is biztosan örülnének neki. Én nem tudom, ki kivel van, de szerintem az mondja, hogy el kell innen vinni, akinek valamilyen érdeke fűződik hozzá. Tudtok ilyen szálat az ügyben?”- teszi fel a kérdést nagyistvanlista kommentelő. Valóban, a különböző független szervezetek, akikre név nélkül hivatkozik a bejegyzés szerzője, úgy oldanák meg a problémát, hogy arrébb rúgnák a dögöt. Not in my backyard. Azaz rakják, ahová akarják az iszapot, csak ne az én kertembe, udvaromba!

De nem csak ez az egyetlen gond az érvelésben. Ha nem emberi sorsokról lenne szó, még mulatságosnak is tartanám a rákos megbetegedésekre való hivatkozást. Merthogy azt állítják, hogy a vörösiszap-tározók közelében levő utcában „a rákos megbetegedések jóval az ország átlaga fölött vannak”. Hát ezt vajon hogy számolták ki? Kiszázalékolták az utca lakónépességre eső megbetegedések számát, majd összevetették az országos átlaggal? Egy ilyen kis utcában akár egy megbetegedés is összehoz 10-20 százalékot. Vagy bármi más. Például, ha egy atomfizikus, idegcsőelzáródásos csecsemő, álomkórós stb. él itt, garantáltan meg fogják haladni az országos átlagot. Statisztikára tehát csak az hivatkozzon, aki ért is hozzá. Különben úgy jár, mint az egyszeri statisztikus, aki az étteremben két szelet rántott húst evő gazdag ember, és az ablakból őt néző hajléktalan fogyasztásáról megállapította: ők fejenként, átlagosan egy szelet húst ettek.

Tekinthetnénk a fenti hibákat egyszerűen tudatlanságnak, de nem erről van szó. A rövid, negatív üzenetek megerősítéséhez ugyanis mellékelnek egy, a Greenpeace megbízásából készített propagandafilmet is, amelyben a megszólaltatott interjúalanyok a vörösiszap-tározót teszik felelőssé néhány megbetegedésért. A filmben a tározó közelében élő laikusokat kérdeztek, aki hallottak már ilyesmiről, feltételeznek bizonyos összefüggéseket, de érdekes módon orvost, ÁNTSZ-es munkatársat egyet sem. Konkrét egészségügyi adatok semmi, tények semmi! Csak a fent említett rosszul elvégzett összehasonlítás. Nem nehéz megjósolni, hogy Magyarországon bármelyik utcában felkutathatunk olyan, nyilatkozni is hajlandó embereket, akik már találkoztak olyanokkal, akik állítólag hallottak arról, hogy a környéken, talán éppen ipari tevékenység miatt, rákos megbetegedések voltak. Hát persze!

E nélkül még tekinthetnénk a posztot egy szokásos, hozzá nem értő, de véleményt alkotó internetes fontoskodásnak, de a film feltöltése tudatos hatáskeltésre, manipulációra utal. Emlékezzünk csak a propaganda meghatározására: az el nem követett bűnöket tudatosítja az emberekben, és egyúttal félelmet kelt, így akarván mozgósítani őket – a kommunikációt szervezők által kívánatosnak tartott – cselekvésre. Azt hiszem, a hivatkozott posztban pontosan erről van szó!

A civilek és az ördög

Az ördög a részletekben rejlik. Ez jutott eszembe, amikor a kormány környezetpolitikai teljesítményének félidei civil értékelését olvastam. A cél világos, támogatandó, fontos. A civilek tartsák szemüket a mindenkori kormányon, kérjék számon ígéreteit, értékeljék teljesítményét, és húzzák rá a vizes lepedőt, ha megérdemli. Az azonban elvárható, hogy az értékelés objektív, részrehajlástól, politikától mentes legyen, és az is, hogy az értékelő – számunkra ezt jelenti az ördögöt – módszertana támadhatatlan legyen.

Tudnunk kell, hogy pontosan mit és hogyan értékeltek, különben nem ér semmit az egész, politikai célzatú, hiteltelen irománnyá válik.

Nézzük először a metódust. A dokumentum bevezetőjében azt olvashatjuk, hogy „az értékelés kialakításában kilenc civil szervezet több mint harminc szakértője vett részt, a megfogalmazottakkal kapcsolatban összesen 42 civil szervezet jelezte egyetértését”. Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy egy-két szakértő megfogalmazta az adott problémát, a többiek pedig egy ötös skálán osztályozták abból a szempontból, hogy kormányzati intézkedések hatására javult-e avagy romlott a környezet állapota, illetve a környezet biztonsága. Az osztályzatok jelentése:

1 – nagyon gyenge környezetpolitikai teljesítmény

2 – gyenge környezetpolitikai teljesítmény

3 – közepes környezetpolitikai teljesítmény

4 – jó környezetpolitikai teljesítmény

5 – kiváló környezetpolitikai teljesítmény

Most tekintsünk el attól az egyszerű ténytől, hogy a környezet állapota, illetve a környezet biztonsága nem kizárólag kormányzati intézkedések hatására romlik, vagy javul, abban bizony más dolgok is közrejátszanak (nemzetközi hatások, gazdasági tevékenység, a társadalom beállítódása, aktivitása stb.), így, akik csak a végeredményt nézik, könnyen téves következtetést vonhatnak le. (Ha rosszabbnak érzik a környezeti állapotokat a korábbinál, akkor ezt nyilván gyenge kormányzati teljesítménynek fogják értékelni.) Ezt tehát hagyjuk, de azt mindenképpen tudnunk kellene, hogy voltaképpen mit értékeltek? Ha azt, ami az egyes témák kapcsán a dokumentumban szerepel, az súlyos módszertani hiba. Azért, mert állást foglal, sugalmaz, befolyásol.

Nézzünk két példát. Azért ezeket, mert korábban már foglalkoztunk velük, így van róluk némi ismeretünk. (Vastaggal jelöltem a befolyásoló részeket.)

„A kormány töretlenül továbbvitte a paksi atomerőmű üzemidő-hosszabbítását a fukusimai atomkatasztrófa ellenére is. A felelős NFM miniszter többször propagandabeszédet is mondott a stressz tesztek első fázisaiban, előre kihirdetve Paks „biztonságosságát”. A biztonsági és társadalmi kérdéseket fokozottan háttérbe szorították a paksi érdekek érvényesítése érdekében. Már a Paks jövőjét tervező dokumentumok is értékes milliárdokat vonnak el közpénzekből az olyan valóban gazdaságélénkítő, tiszta, biztonságos és környezetbarát megoldások elől, mint az energiahatékonyság és a megújulók.”

Nos, erre mit lehet válaszolni? Azt biztosan nem, hogy jó, vagy kiváló környezetpolitikai teljesítmény.

Az almásfüzitői vörösiszap-tározók környékén a talajvíz vörös iszap eredetű szennyezettsége a határértékek többszázszorosa. Az MTA FKI megállapította:„A megfelelő műszaki védelem nélkül épült lerakókból a szennyezett vizek komolyabb akadály nélkül keverednek a talajvízzel és jutnak a Dunába.” A cég ennek ellenére évi 412 ezer tonna hulladékból – amelyből 132 ezer tonna, toxikus fémeket tartalmazó veszélyes hulladék – készülő „komposzt” lerakására kapott engedélyt. A zöldek figyelemfelhívása ellenére a környezetvédelmi és vízügyi hatóságok nem léptek fel a kockázatos tevékenység ellen.”

Ez a passzus még az előzőnél is tendenciózusabb, mivel csak az álláspontját erősítő tekintélyre hivatkozik (MTA FKI), de azokra nem, akik ennek ellentmondanak (ELTE, MTA elnök, MTA Talajtani Kutatóintézet). A határértéket többszázszoros túllépéséről is kiderült, hogy hibás mérés eredménye.

Ilyen felvezetés után nem marad más választási lehetősége a tájékozatlan természetvédőnek, mint a – bolddal jelölt- részletekben megbúvó ördög útját követni.

Hitelvesztés

Kommunikációnk meggyőző erejét, hatásosságát jelentősen növelhetjük, ha a mondanivalónk igazságtartalmát elismert szakemberekkel, intézményekkel hitelesítjük. Különösen így van ez a nyilvánosság előtt zajló szakmai viták esetében, hiszen a laikus közvéleménynek nincs, nem is lehet elegendő információja az adott szakmai témáról, támpontokra, fogódzókra van tehát szüksége. És különösen így van ez, amikor álláspontunk gyenge lábakon áll, amikor érveinkhez támasztékokat kell találnunk.

A Greenpeace almásfüzitői szappanoperájában is tetten érhető ez a hitelesítési kényszer. A probléma röviden. A Greenpeace egy évvel a vörösiszap tragédia után „kiderítette”, hogy az almásfüzitői tározók is veszélyt jelentenek a környezetre. A kolontárinál is nagyobb veszélyt, hiszen a tározók egyik falát a Duna gátja adja, így gátszakadás, szivárgás esetén elszennyeződhet az egész folyó. Szerintük a helyzetet tovább súlyosbítja az, hogy a rekultivációt végző cég a vörösiszapot hulladékból készített ipari komposzttal takarja be.

Állításaikat a megtámadott vállalat meggyőzően cáfolta, ezért külső segítség után néztek. Először egy osztrák szakértők kértek fel, majd laboratóriumban vizsgáltatták be a tározó közeli partszakaszból vett mintájukat. Mindkét hitelesítési kísérlet kudarccal végződött. Karl E. Lorber professzorról kiderült, hogy korábban a konkurenciának (Saubermacher) dolgozott, így hitelessége, finoman szólva is, vitatható. A tározó szivárgását igazolandó vizsgálatuk – ahogyan ezt Suhajda kolléga meggyőzően bebizonyította – pedig ott bukott meg, hogy a vizsgálat alapjául szolgáló mintákat szabálytalanul és szakszerűtlenül, nem akkreditált módon vették, így a nyert eredmény elfogadhatatlan, hiteltelen.

De a Greenpeace nem adta fel, túl sok pénzt, energiát fektetett már ebbe a projektbe, hogy presztízsveszteség nélkül kiszálljon belőle. Kapóra jött nekik az MTA gondozásában megjelent tanulmánykötet egyik dolgozata, amely az almásfüzitői tározókkal kapcsolatban kritikai élű megjegyzéseket is tett. A tanulmány egyes megállapításait a Greenpeace felturbózva, szövegkörnyezetéből kiragadva, szándékait, értelmét meghamisítva, akadémiai állásfoglalásként mutatta be. Ez az eljárás annyira felháborította az Akadémia elnökségét, hogy sajtóközleményben tiltakozott a tudományos intézményt saját célokra felhasználni kívánó manipuláció ellen. Nézzük meg szó szerint, mit is írt az eset kapcsán az MTA.

„A Magyar Tudományos Akadémia a Greenpeace Magyarországot és valamennyi civil szervezetet arra kér, hogy az MTA szakmai kiadványaiban szereplő megállapításokat ne használják fel túlzó állításaik alátámasztására. A Greenpeace Magyarország 2012. május 8-i közleményében pontatlanul, a szövegkörnyezetből kiemelve, annak az eredetitől eltérő értelmezést tulajdonítva adta közre a könyvben szereplő állításokat.

A Magyar Tudományos Akadémia felhívja a figyelmet arra, hogy az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet gondozásában 2011-ben megjelent Schweitzer Ferenc által szerkesztett Katasztrófák tanulságai című kötetben a szerzők az almásfüzitői vörösiszap-tározó gátjait nem nevezik megbízhatatlannak, és nem írnak súlyos veszélyről. A könyv a veszélyes hulladékot tároló létesítményekben rejlő mindenkori veszélyekre hívja fel a szakemberek figyelmét, rávilágít a földtudományi és különösen a természetföldrajzi kutatások stratégiai szerepére a katasztrófák megelőzésében és a keletkező károk mérséklésében. A Magyar Tudományos Akadémia hírközlő szerveket arra kéri, hogy az MTA és intézményei kiadványaiban megjelenő állításokat pontosan idézzék.”

A Greenpeace-nek ezek után nem maradt más, mint a kármentés, azt bizonyítandó, hogy az akadémiai elhatárolódás ellenére nekik is van némi igazuk. Például olyan abszurd érveléssel, hogy az MTA voltaképpen nem is cáfolta megállapításaikat, és „egy szava sem volt, hogy az almásfüzitői cég az Intézet tudományos eredményeit Greenpeace-szájába adva, hazugság vádjával próbálta hitelteleníteni.”

Persze az utóvédharcban a GP most is számíthat a lojális média tűzerejére, ami valóban nagy segítség, de elvesztett hitelességük visszaszerzéséhez már ez is kevés. 

Viczián cáfolati cikk – Szakértő szemmel az almásfüzitői vörösiszap-tározókról

A korábbi blogbejegyzéseinknek köszönhetően megkeresett minket Sajgó Zsolt, akinek az almásfüzitői vörösiszap-tározók kapcsán írt anyagát változtatás nélkül közzétesszük .

Az almásfüzitői vörösiszap-zagytározók környezetgeomorfológiai viszonyai” és „Az ember környezetformáló tevékenységének történeti változásai a Komárom-Esztergomi síkság és a Nyugati-Gerecse területén” továbbá Az ember környezetformáló tevékenységének történeti változásai a Komárom-Esztergomi-síkság és a Nyugat-Gerecse területén PhD értekezés című anyagok témájában kialakult viták lezárására, készítette: Sajgó Zsolt

Az immár két éve történt kolontári eseményeket követően rengeteg írás látott napvilágot. Politikai és civil szerveződések egyaránt véleményt nyilvánítottak az ügyben. Szinte azonnal fókuszba kerültek azok a létesítmények, ahol a média bármilyen kapcsolódást vélt felfedezni. Így kerültek reflektorfénybe az egykori Almásfüzitői timföldgyár vörösiszap-tározói is. Az írott és elektronikus médiát azonnal elöntötték almásfüzitői tározókkal kapcsolatos vélt, vagy valós igazságokat, féligazságokat tartalmazó megjelenések. Ezekből a szerzők szinte minden esetben próbáltak messzemenő következtetéseket levonni, úgy hogy vélhetően nem rendelkeztek autentikus információkkal.

Nem is rendelkezhettek, hiszen ha valaki veszi a fáradságot, és próbálja a világhálón felkutatni a korábban keletkezett és publikált, vagy hozzáférhető anyagokat, akkor igen keveset talál.

Tulajdonképpen hozzáférhetően egyetlen szerzőtől származnak a 2010-es évet megelőzően a timföldgyár tározóira vonatkozóan írások. Ez az anyag ifj. Viczián István „Az almásfüzitői vörösiszap-zagytározók környezetgeomorfológiai viszonyai” című, a Földrajzi értesítőben publikált tanulmánya. A később megjelent írások zöme erre, illetve ennek az evolúciójából származó írásokra utal, vagyis a legtöbb esetben körbehivatkozásokkal találkozni. Ezen igazából kevés csodálkoznivaló van, hiszen ilyen jellegű műszaki létesítmények kevés embert érdekelnek olyan szinten, hogy érdemben foglalkozzanak vele. Persze mindez csak addig van így, ameddig nem történik valamilyen a kolontárihoz hasonló, sajnálatos, szomorú esemény.

Az almásfüzitői létesítmény kapcsán még 2010 októberében megjelentek olyan írások, melyek a kolontárinál nagyobb káreseményt, súlyosabb környezetkárosodást jövendöltek. Kijelentéseiket a nevezett forrásanyagra hivatkozva tették, teszik. Nem mindegy tehát, hogy az idézett anyag megállapításai, azoknak műszakisága, megalapozottsága mennyire helytálló.

Mivel szakmai pályafutásom során többek között létesítménytervezéssel, környezeti állapot-felvételezéssel, hidrogeológiával, sőt vörösiszap-kármentesítéssel is foglalkoztam, felkeltette érdeklődésemet a publikáció. Az anyagot áttanulmányozva, a forrásoknak utánajárva, azokat megismerve, továbbá saját és a fellelhető, elérhető műszaki információs források, dokumentációk, szakanyagok alapján az alább részletesen kibontott észrevételek fogalmazódtak meg bennem.

A Viczián István publikációja címében hivatkozott érdekes anyagok geomorfológiai kutatások és vizsgálatok alárendelten foglalkoznak az almásfüzitői timföldgyár és a timföldgyár által korábban (1950-97) tározókban elhelyezett vörösiszap környezeti hatásaival, és annak megszüntetésére, csökkentésére végzett rekultivációs tevékenységgel. Az általam megfogalmazottak elsősorban csak az utóbbi értékelések véleményezésével foglalkoznak.

Előzetesen meg kell állapítanom, hogy egy ekkora léptékű műszaki beavatkozás, mint a vörösiszap-elhelyezés és rekultiváció igen sokféle szakma, így többek között a geológia, geomorfológia, geotechnika, hidrológia, vegyészet, hulladékgazdálkodás, szennyezésterjedés, környezet-egészségügy együttes tevékenységét igényli. A szakszerű értékelés egyes területek részanyagainak szintetizálásával, jelentős szakmai múlt után feltételezhető.

A fentiek alapján szerző(k)nek nem felróható, ha korlátozott lehetőségeikből adódóan a környezetvédelmi értékelésekbe tévedések kerültek, amelyek helyreigazítása, és a valós állapot rövid összefoglalója szükséges. Szükséges, mert sajnos a szakmai közvélemény határán, vagy inkább azon kívül, ezen tévedések nagyobb súlyt kaptak a kelleténél, és az írás egyes megállapításaival visszaéltek. Fontos a helyreigazítás különösen azért is, hogy a nem megalapozott állítások feleslegesen ne riogassák a lakosságot, és ne kényszerüljön az ország túlzott mértékű és drága beavatkozásokra. (lásd USA-Superfund: Az USA-ban a felhagyott szennyezett területek kármentesítését célzó programot törvénybe iktatták (Superfund Program). A kármentesítés egyik fontos kérdése a szennyezett területek minősítése, a kármentesítési prioritások meghatározása, ezekhez a minősítési és prioritási kritériumok kiválasztása. Ezen a téren is eltérőek a vélemények. A két szélső esetet az ún. „Holland jegyzék” és az „USA-megközelítés” képviseli. Az első a szennyezőanyag-koncentráció szabványosított határértékeire támaszkodó szemlélet. Ennek alapján határozzák meg a kármentesítés (beavatkozás) szükségességét, s a tisztítás mértékét is a határérték (célérték) alapján jelölik ki. A kockázatelemzést a beavatkozás sürgősségének meghatározásához, ill. a későbbi munkafázisokban a tisztítási technológia kiválasztásához használják fel (Hollandia). Az USA-szemlélet ezzel szemben az egyedi megközelítést képviseli, amennyiben minden egyes vizsgált területen egyedi kockázatfelmérések segítségével és az egyedik kármentesítési célok figyelembevételével történik a prioritások meghatározása.)

A legfontosabb észrevételeimet megpróbáltam tematizáltan, röviden blokkokba foglalni, amely természetesen nem teljes körű, csak néhány fontosabb elemet emel ki. Törekedtem a közérthető, de műszakilag korrekt megállapításokra.

 

  1. Elhelyezkedés, geológia, hidrológia

Almásfüzitőn a timföldgyártás során keletkezett 15 millió tonna vörösiszapot a Duna mentén árvédelmi töltéssel védett, jelenleg mentett oldali, volt árterületen, hét tározóban (I-VII kazetta) helyezték el. A tározók összterülete mintegy 200 hektár. A fő védvonal az elmúlt 50 évben feladatát megfelelően teljesítette, gátszakadás nem volt.

A hulladéktározók a Duna teraszán létesültek. Az üledék összlet változóan 10-20 m vastagságú, döntően felfelé fokozatosan finomodó, homokos kavics, amelyet általában 2,5-5,0 m öntésiszap zár le, ezen üledéksorokat kiegészíti egy alluviális (üledékes eredetű) agyag, homokos agyag betelepülés. A Duna árvizei a part mentén a lerakott finom üledékből természetes gátat képeztek, amely mögött a vízkiöntés visszamaradt és mocsaras területek alakultak ki (lásd korábbi részletes talajszelvényeket). E folyamat a Duna mentén általános.

A hordalékkúpjába bevágódott Duna kis és közepes vízállás esetén megcsapolja a talajvizet, míg tartós nagyvíz esetén a laza, üledékes víztartóba benyomul, és megemeli a talajvíz szintjét. Így kétféle jellemző talajvízmozgás alakulhat ki. Az év jelentős részében a D-felől szivárgó talajvíz a Duna mentén É-K-i irányban éri el a Duna medrét, míg tartós nagyvíz esetén átmenetileg a Dunával párhuzamosan szivárog K-i irányban, és a homokos kavics összletben tározódik.

Kijelenthető, hogy a talajvízforgalom döntően a homokos kavicsban zajlik le (szivárgási sebesség, vízmennyiség). Magas Duna-vízállás esetén sem alakul ki jelentősebb összefüggő talajvíz eredetű belvíz. Így az forrásanyagban leírt belvíz eredetű összefüggő vízfelületek nem jöhetnek létre, szigetekként kiálló tározókkal. A VII. kazetta K-i vége körül magas Duna-vízállás esetén a nem gátazott, nem zsilipezett Szőny-Fűzítői-csatornán beáramló víz önti el a VII. gáttest határoló részeit.

  1. A vörösiszap jellemzői, elhelyezésének körülményei

A vörösiszap a timföldgyártás hulladéka. Nátronlúgos folyadékfázisban került kihelyezésre. Nehézfémtartalma általában kismértékben meghaladja a természetes talajokét, együttes tömegarányuk a vörösiszapban 0,15%. A nehézfémek közül a Cr, Co, Ni feldúsulása említhető mértékű.

Az egyértelműen nem rögzített „nehézfémek” fogalmat környezeti szempontból használva, a vörösiszapokra vonatkozó legfrissebb adatok az alábbiak szerint összegezhetők:

Kémiai elem Vörösiszap jellemző koncentráció tartomány mg/kg (MÁFI, Bálint Anal, MTA KK AKI) Talaj Magyarországon szokásos tartománya mg/kg (MÁFI)
As 27-176 <2,5-230
Cd <0,2-2,4 <0,5-12,8
Cr 74-721 2,7-473
Co 63 1,5-18
Cu 60 4-400
Hg <0,2-2,8 0,02-1,1
Ni 26-322 5-58
Pb 7-177 4-286
Zn 35-155 12-2166

Az összeállításból látható, hogy a nehézfém-koncentrációk mind a vörösiszapban, mind a talajban széles tartományban ingadoznak. Az azonban megállapítható, hogy az egyes fémekre vonatkozóan a vörösiszapban mért koncentrációk általában a hazai talajokra jellemző tartományon belül maradnak. Ez alól kivétel a Cr, Co, Hg, Ni, de a túllépés ezek esetében sem jelez olyan szélsőséges dúsulást, ami környezet-egészségügyi kockázattal járna.

Megállapítható tehát, hogy a vörösiszap talajokhoz viszonyított hétszeres nehézfém-dúsulására vonatkozó általánosított megállapítás módszertanilag és értékét tekintve sem megalapozott.

A szerző szerint a vörösiszap „víztartalmát hosszú idő után sem veszti el.”

Közismert a gélek öregedési folyamata, amely a víztartalom, illetve a vízmegtartó képesség csökkenését is eredményezheti. A folyamat rendkívül lassú, de a vízutánpótlás megakadályozása, vagy csökkentése a jelenséget gyorsítja. Ez tapasztalható Almásfüzitőn, ahol a zagy (szuszpenzió) → gél állapotok után a rendszer a szilárdulás irányában fejlődik tovább. A folyamatban szerepet játszanak a betöményedő pórusoldatban lejátszódó kémiai átalakulások is (pl. karbonátosodás). A rekultivációval elősegített kedvező szilárdulási folyamatok révén az almásfüzitői tározók esetében a kolontári katasztrófa zagyár-mechanizmusától nem kell tartani. (Egyébként a publikáció idézett állításával a közvetlenül azt követő mondat is ellentmond:„Térfogata magas víztartalma miatt a hőmérséklet és csapadékviszonyoktól függően változó.”)

A publikált anyag alapján „A vörösiszap erősen lúgos kémhatása és a nehézfémek magas koncentrációja miatt II. veszélyességi kategóriába tartozó veszélyes hulladéknak minősül …” (86. old.)

Ennek az állításnak csak az első fele helytálló. Az egyes nehézfémek koncentrációja, illetve ezek összes mennyisége alapján azonban a vörösiszap nem meríti ki a Hulladékgazdálkodási törvényben (2000./XLIII.), illetve a hulladékok jegyzékéről szóló 16/2001. (VII. 18.) Korm. rendelet és a veszélyes hulladékokról szóló 98/2001. (VI. 15.) Korm. rendelet jogszabályokban rögzített kritériumait. (Különben a hulladékok veszélyességi osztálykategóriákba sorolására vonatkozó jogszabály már a publikáció megjelenésekor sem volt hatályban, így ezzel a hulladék eleve nem jellemezhető.)

A tározók körgátjai helyi öntéstalajból készültek, az eltávolított humusz alól a finomszemcsés iszapréteget építették be a gátba. Az építésről fellelhetőek a létesítési felmérések és tervek. Az adottságoknak megfelelően az alluviális agyag beépítése prioritást élvezett. Az I-VI. kazettáknál csak a finomszemcsés talajból képzett gátak és az öntéstalaj finomszemcsés rétege biztosít védelmet, míg a VII. kazettánál fóliát is beépítettek a tározó szigetelésére.

A terület fent említett földtani felépítése jelentősen eltér a kolontári sérült tározó földtani felépítésétől. Így a „mocsárra” való építés vádja és annak vélt következményei megalapozatlanok és pánikkeltőek egyes média megjelenésekben.

Az először 50 évvel ezelőtt és utoljára 15 évvel ezelőtt elhelyezett iszap a kihelyezést követően a szállító folyadék tartalmát jórészt elvesztette. A határoló felületen a vörösiszap fokozatosan átkarbonátosodik, szilárd kérget képez. A vörösiszap hulladéktest belső tömege mintegy 30-40% víztartalmú sűrű iszapszerű kolloid tartományú géles anyag, amely ha nem volna védőgát sem mozogna nagyobb mértékben oldalirányban, és semmiképpen nem okozhatna egy gáttörés a kolontárihoz hasonló katasztrófát, sőt a Dunát sem veszélyeztetné.

Ezért a gát jelenleg már elsősorban nem a vörösiszap hulladék visszatartását kell, hogy biztosítsa, hanem a felszíni vizeket (csapadék) tartja távol, illetve vissza a gáttal biztosított térben.

A vörösiszap felszíne a kihelyezést követően kiszáradt, és a környezetet (települések, növényzet) folyamatosan szennyezte, és nem a jelenleg Kolontáron kifogásolt mértékben, hanem a térség „fuldoklott” a vörösiszap portól.

E helyzet megszüntetésére kezdődött el a tározók rekultivációja, amely az I-VI kazettáknál (124 ha) teljesen befejeződött és a VII. kazettánál (76ha) 70%-os. A maradék 30% döntően folyamatosan lepelszerűen vízzel borított a kiporzás megelőzésére.

A körgátak állapota a fellelhető adatok és a bányakapitányság által hozott határozat alapján, a többszöri geotechnikai felülvizsgálat szerint megfelelő. Nincsen a gátak funkcióját veszélyeztető károsodás (gátelcsúszás, szakadás). Ennek geológiai és tárolt anyag (földnyomása) szempontjából nem adottak a feltételei.

  1. Rekultivációs tevékenység

A rekultiváció elsődleges célja a kiporzás megszüntetése, továbbá a felszínközeli zóna talajvízháztartása egyensúlyi állapotának kialakítása és a biológiai élettér létrehozása volt.

A megoldás hosszas helyszíni kísérletek (talaj, hidrológia, növényzet stb.) után egy kb. 1,5m vastag kvázi talajréteg kialakítása volt, amely a vörös iszap felett biztosítja az önálló talajvízháztartást minimális függőleges vízforgalommal, a növényzet telepítéséhez a szükséges talajszerkezetet és tápanyagot. A rekultiváció kezdeti szakaszában többszöri módosítás után alakult ki a jelenlegi, „beállt” technológia.

A növénytelepítésnél elsődleges szempont volt a tájazonos élővilág létrehozása.

Az I-VI kazettáknál a rekultiváció befejezése után a növényzet gondozása, után-telepítése folyamatosan történt. A természetes növény és állatvilág döntően visszaállt.

A hulladék lefedését biztosító kvázi talajréteg kialakítása – a hatóságok engedélyei szerinti – komposztálási eljárással történik. Hangsúlyozni kell, hogy nem magas szervesanyag-tartalmú hulladékokból (trágya stb.) komposztálással állítanak elő komposztot, hanem talaj vázképző anyagok és szervesanyag-tartalmú anyagokból keveréssel, lassú komposztálással alakul ki a fedőréteg anyaga. A felhasznált anyagok döntően különféle hulladékok, amelyek így hasznosulnak.

A térségben 550-650 mm az éves csapadékmennyiség, a kiugróan szélsőséges 2010. évben a 900 mm-t is meghaladta. A vizsgálatok szerint a tágabb környezetben az evaporáció kb. 350mm, amelyhez járul még a növényzet transpirációja, vízfelhasználása, amely nagyobb vízigényű növények esetén teljesen, illetve döntő mértékben felhasználja a maradék csapadékot.

A 1,5 méteres kvázi talajréteg alatt tömör, karbonátosodott rossz vízelvezető vörösiszap zóna található, ezért a felső talaj önálló vízháztartásával számolhatunk, csekély és időszakos függőleges vízforgalommal.

  1. Szennyező hatások, monitoring

Ebben a pontban alapvetően két szempontból véltem ellentmondásokat felfedezni.

A talajvízáramlás témájában a legfontosabb észrevételt a cikkben véleményem szerint az alábbi megállapításokat tartalmazza:

„Minden kazetta alatt megfigyelhetünk alacsonyártéri szinteket, a magas ártéri terasz testében futó, mély fekvésű, élő és elhagyott folyó és patakmedreket. Ezek ma is a kitüntetett zónái a talajvíz áramlásának, Az eltemetett medrek jelen állapotukban is összegyűjtik és vezetik vízgyűjtő területük felszíni és felszín alatti vizeit, így a zagytérben lévő szennyezett vizeket is.”

Fontos leszögezni, hogy a felszín felé csökken a vízszivárgás sebessége a víztároló rétegben. Minél durvább a szemcseméret, a vízáramlás annál kisebb ellenállásba ütközik. A durvaszemcsés üledékbe mélyült korábbi medrek, lefűződések, mellékvízfolyások elhagyott medrei az eredeti rétegsornál finomabb üledékkészlettel rendelkeznek, vagyis ezekben akadályozottabb a vízáramlás, így itt lényegesen korlátozottabb, mint az eredeti üledék rétegsorban.

Fentiekhez kapcsolódik a másik fontos megállapítás:

„Nem tartom szerencsésnek, hogy a talajvízfigyelő-kutak(at) nem a talajvíz áramlásának kitüntetett zónáiban – vagyis nem a Duna felöli oldalon ……..alakították ki…..”

Valójában, a cikk állításával szemben, a Duna felőli oldalon is vannak vízmonitoring pontok. Kétségtelen, hogy a kazetták D-i oldalán számuk lényegesen nagyobb. A monitoring rendszerek tervét azonban a szakértők a jelen publikáció vizsgálódási körén túl, sokkal szélesebb szakmai összefüggések alapján alakították ki. A kazetták É-i oldalán a gát rézsűlába és a Duna partvonala közötti sáv oly szűk, hogy ott kút telepítésére és üzemeltetésére alkalmas helyet kijelölni nehéz. Ettől függetlenül, ebben a zónában a Duna hordalékában mintázható víz oly mértékben a folyam hatása alatt áll, hogy abban erősen érvényesülnek a parttal párhuzamos áramlási összetevők is. Ennek következtében a Duna-víz bekeveredése – a vízállástól is függően – erősen maszkírozza a tározók felől érkező áramlási összetevő vízkémiai jellemzőit, ami így ebben a parti sávban meglehetősen egységes, átlagosított képet kell, hogy mutasson. Ezzel szemben a tározók D-i oldala mentén, magas vízállás idején a talajvíz D-i áramlását lassú folyamatok jellemzik, ezért a felszín alatti víz összetételét gyors keveredési jelenségek nem átlagosítják, azt a víztartóval, és az abban szerepet játszó szilárd fázisokkal kialakuló oldhatósági és szorpciós-deszorpciós egyensúlyok, tehát a helyi adottságok határozzák meg. Ennek megfelelően a védendő mezőgazdasági, ipari és lakóterületi ingatlanok felé kazettánként szükséges a megfigyelést biztosítani.

A tározók lefedésével a kiporzás miatti levegőszennyezés megszűnt. A felszín alatti (talajvíz) és közvetetten a Duna szennyezésének vizsgálatára monitoring kutak létesültek, D-i irányban 11 db, míg a Duna felől 3 db kút.

A monitoring kutak helyének kijelölésénél a jellemző talajvízmozgás nyomon követése volt az elsődleges szempont, ezért a tározók határán a D-felől érkező, volt kisvízfolyások elfedett medrébe is kerültek figyelőkutak.

A rekultivációs időszak alatt a figyelőkutak folyamatosan üzemeltek, azaz rendszeres mintavételezés, vizsgálat volt. A vízminőségi idősorok egyértelműen szennyezéscsökkenést jeleznek. A szennyezés elsősorban magas Na koncentrációban, magas fajlagos vezetőképességben, lugos pH értékben mutatkozott. A toxikus fémek értékei, különösen korábban, rövid időn belül is erősen változtak.

A talajvíz oldott fémtartalma legtöbb esetben a szennyezettségi határ alatt volt, néhány esetben azonban a határértéket meghaladta.

A vízminőség-vizsgálatok adatsorainak értékelése egyértelműen azt mutatja, hogy a rekultivációnál felhasznált kvázi talaj hulladék komponenseinek nincs talajvízszennyező hatása. Célszerűnek látszik a monitoring hálózat bővítése.

Fentieket a valós helyzet tisztázása végett kívántam kibontani, és érthetőbbé tenni az olvasók számára, elkerülendő, hogy a forrásanyagból hibás információt, vagy hibás környezetből kiemelt információt rosszhiszeműen, esetleg eltorzítva pánikkeltésre használjanak a későbbiekben.

Vörösiszapos ideák és a valóság

A kolontári tragédia után az egyik vezető zöld téma a magyarországi vörösiszap tározók állapota, környezeti kockázatainak mérlegelése volt. A fokozott érdeklődés érthető, hiszen Magyarországon összesen mintegy 60 millió tonna vörösiszapot tárolnak különböző – nyitott és zárt – tározókban. A vörösiszappal kapcsolatos környezetvédő kritikák zöme is tárolással, a zagy kezelésével, illetve a tározók későbbi rekultivációjával függ össze. Az egyik hazai tározó ellen például a fő kifogás az volt, hogy az egykoron, a Duna mellé telepített létesítmény instabil, alul nem megfelelően szigetelt, ezért szivárog, a mérgező anyagok bekerülnek a folyóba, veszélyeztetvén Budapest ivóbázisát. Ezt ugyan a hivatalos mérések egyáltalán nem igazolták, a hiedelem tovább él. Csakúgy, mint a felhalmozott vörösiszap más, biztonságosabb környezetbe való elszállításának (!), vagy kibányászásának, hasznosításának ötlete. Ahhoz, hogy megítélhessük a magyarországi gyakorlatot, viszonyítási alapként érdemes körülnézni a világban, annak is a nyugati felén, ki, hogyan oldja meg vörösiszap-gondjait.

Franciaország déli részén, Gardenne-ban az ajkaihoz hasonló timföldgyár működik. A gyár évente átlagosan 250 ezer tonna vörösiszapot süllyeszt el a tengerben. A Robin Hood nevű környezetvédő szervezet becslése szerint eddig 20 millió tonnányit nyomtak bele a vízbe. A gyár erre azt mondja, hogy az iszapot megtisztítják, a veszélyt jelentő lúg tartalmat annyira lecsökkentik, hogy a teljes semlegesítést a tengervíz már be tudja fejezni.

Olaszországban, Szardínia szigetén is közvetlenül a tengerpart mellett találhatók a vöröiszap-tározók. Kialakításukkor figyelembe vették, hogy közel legyen a gyárhoz (szállítási költség ne legyen magas). Mindenképpen szárazföldi tározót akartak, mert, ha a tengerbe rakják le a vörösiszapot, akkor veszélyeztetik a halászatot. De a tenger azért mégis közel legyen, hogy a sós vízzel csökkenteni tudják a zagy lúgosságát. A levegőszennyezés elkerülésére vizet hagynak a vörösiszap tetején.

Németországban egyetlen olyan tározó van, amelyet a mai napig töltenek vörösiszappal. Az Elba folyó torkolatától nem messze, Alsó-Szászországban, Hamburg és Cuxhaven között, Stade-Bützflethben, egy 16 méter magas gát mögött gyűjtik a vörösiszapot. A lúgot előbb kimossák, az iszapot vezetéken szállítják a tározóba. A tározó láptalajra épült, épített műszaki védelme nincsen alul. A 19 millió tonna vörösiszapra a gyár vezetése szerint gépekkel is rá lehet menni, azaz egy gátszakadás esetén sem fordulhatna elő a kolontárihoz hasonló tragédia. A gyár azt tervezi, hogy további 6 méterrel megmagasítja a gátat, és akkor még 20 évig tudja használni a tározót – ez, mondjuk, annyira nem tetszik a helyieknek. Utána befedik és növényeket telepítenek rá – a tervek szerint. Addig a hatóságok minden évben mérik a kiporzást a tározó környékén.

 

Az Egyesült Államokban az úgynevezett száraz technológiát alkalmazzák. Ezen felül a timföldgyárak állami támogatást kapnak, hogy rendben tartsák a vörösiszap-tározókat. A támogatás mögött az áll, hogy az USA-ban stratégiai tartaléknak tekintik a vörösiszapot, a benne lévő értékes, ritka földfémek miatt.

Görögországban 2006-ig a tengerben helyezték el a vörösiszapot, ám azóta nagy nyomású szűrőkön tisztítanak, és a száraz lerakást vezetik fokozatosan be.

És akkor mi a helyzet nálunk? Magyarországon jelenleg egyedül Ajka körzetében folyik bauxitbányászat. A timföldgyártásból visszamaradt vörösiszapot a település melletti tározókban tárolják. Az egyik ilyen tározó gátja szakadt át 2010 októberében Kolontárnál. Korábban Mosonmagyaróváron és Almásfüzitőn is működött timföldgyár. Mindkét gyár több mint 10 éve bezárt, a tározókban felhalmozott vörösiszap mára már megszilárdult. Mosonmagyaróváron körülbelül 8 millió tonna vörösiszapot tárolnak, a 70 hektáros terület legnagyobb része rekultivált, egy kisebb területen pedig veszélyes hulladék-lerakót üzemeltet a tulajdonos MOTIM.

A legnagyobb volumenű gyártás Almásfüzitőn volt. Nyolc tározóban több mint 15 millió tonna vörösiszap van. Hét tározót a Tatai Környezetvédelmi Zrt. kezel, a közeli Neszmélyen lévő nyolcadikat pedig egy osztrák cég. A tatai vállalat 1986 óta fedi le ipari komposztálással előállított mesterséges talajjal a tározókat. A 167 hektáros terület 80 százaléka már fedett. Jelenleg a legnagyobb, VII-es tározón dolgoznak, a 76 hektár körülbelül kétharmada fedett. A vörösiszapba nem kevernek semmit, így hasonlóan Amerikához, itt is kibányászhatók lesznek az értékes anyagok. A vörösiszapban lévő ritka földfémek, illetve kisebb mennyiségben nehézfémek kinyerése ugyanis jelenleg nem gazdaságos. Ha valaha lesz olyan technológia, amellyel megéri a bányászat (másodlagos nyersanyagbázis), a fedőföld egyszerű eltávolítása után könnyen hozzáférhető, és feldolgozható a vörösiszap.

Manipuláló környezetvédők

A HÍR

Egy héttel ezelőtt a Greenpeace szakértői talajmintát vettek az almásfüzitői hetes vörösiszap-tározó Duna felöli oldalán. Az akkreditált laboratóriumban végzett mérések alapján kijelenthetjük, a tározóból kijutnak a szennyező anyagok. A tározó melletti partfalból vett talajmintában többek között a határértéket sokszorosan meghaladja az arzén, a molibdén és a bróm mennyisége. A toxikus arzén koncentrációja a megengedett 15 mg/kg helyett 324 mg/kg volt a part menti talajban.

A mintákat a korábbi timföldgyártól a legtávolabbi pontban a vörösiszap-tározó észak-keleti sarkánál vettük, így nem állja meg a helyét a hetes tározón tevékenykedő Tatai Zrt. azon állítása, hogy az egykori timföldgyár okozta a szennyezést.

Simon Gergely, a Greenpeace kelet-közép-európai vegyianyag-szakértője leszögezte: „A minták újabb megkérdőjelezhetetlen bizonyítékai annak, hogy a tározó szigeteletlen és szivárog. Innentől kezdve az ügyészség nem halogathatja tovább a veszélyes hulladékok tározójának bezárását. Az sem lehet tovább kétséges, hogy az almásfüzitői tározó a Budapest ivóvízbázisát is jelentő Dunát veszélyezteti mérgező anyagaival.”

Helyi lakosok jelezték, hogy az alacsony vízállás miatt felszínre kerülő Duna-mederben kellemetlen szagú vörös foltokat láttak. A Greenpeace megvizsgálta a Duna-parti kavicságyban lévő vöröses elszíneződéseket is, azok azonban – szemben a part oldalfalával – nem tartalmaztak határérték fölötti toxikus anyagokat. Forrás: Infovilág

A VÉLEMÉNY

Kulcskérdés, hogy akkreditált módon vettek-e mintát

A Greenpeace szakértői talajmintát vettek, amit akkreditált laborban (Bálint Analitika Kft.) vizsgáltattak be. Simon Gergely elismerte: a mintát maguk, s nem akkreditált módon vették, ám dokumentálták, és felelősséget vállalnak.

Ha valóban így történt, ez kevés, mert nem csak a laborvizsgálatot, hanem a mintavételt is akkreditált szervezetnek kell elvégezni. Nem elég dokumentálni és felelősséget vállalni, a hiteles mintavétel ennél azért komolyabb! Ennek oka érthető, hiszen minden a mintavételen múlik. Nem megfelelő (mennyiség, hely, szennyezettség stb.) mintákkal könnyen lehet téves következtetésekre jutni.

A mintavételnek szigorú szabályai vannak, a mintavételt végző szervezetnek szigorú feltételeknek kell megfelelni.

  • A mintavégzést végző szervezetnek rendelkezniük kell a mintavételhez szükséges személyi, szakmai és technikai (tárgyi) feltételekkel. Plusz meg kell felelniük különböző szabványoknak.
  • A mintavételt végző szervezetnek rendelkeznie kell a mintavételi szakmai területéhez tartozó szabványos mintavételi módszerekkel, vagy az együttműködő vizsgálólaboratóriummal együttesen kialakított olyan egyedi mintavételi módszerekkel, amelyek szerint a konkrét mintavételi feladatát ellátja. Az egyedi mintavételi módszereket olyan részletességgel kell leírni, hogy annak minden lépése ellenőrizhető és nyomon követhető legyen.
  • A mintavételt végző szervezetnek rendelkeznie kell a mintavételi feladat ellátásához szükséges, a vonatkozó szabványok vagy egyedi módszerek szerinti mintavételi berendezésekkel (fúró szerkezetek, szivattyúk, mintavételi edények stb.)

Szakanyag a mintavétel követelményeiről, hibáiról

Ha mindezekkel rendelkeznek, mea culpa, de a híradások nem erről szóltak, és a GP is csak a mérési eredmények táblázatát mutatta be a honlapján. Mivel azonban kiemelték, hogy a mintát a GP szakértői vették, kicsi a valószínűsége, hogy akkreditált szervezetről lenne szó!

Összekeverik a Tatai Zrt. tervékenységét és a vörösiszapot egykor lerakó Timföldgyár felelősségét

“Nem állja meg a helyét a hetes tározón tevékenykedő Tatai Zrt. azon állítása, hogy az egykori timföldgyár okozta a szennyezést.”

Ha nem a Timfödgyár okozta a szennyezést, akkor ki? Ki hordta a VII-es tározóba a vörösiszapot? Vagy a vörösiszap mégsem szennyez, hanem csak a takaróréteg? Akkor viszont magyarázatra szorul, hogy a tízemeletnyi magasban levő másfél méteres takarórétegből hogyan juthat át rövid idő alatt bármilyen anyag? Amennyiben viszont mégis a vöröiszap szivárog, miét varrják ezt a Tatai Zrt. nyakába?

Pánikkeltésre is alkalmas fogalmazás

„Az sem lehet tovább kétséges, hogy az almásfüzitői tározó a Budapest ivóvízbázisát is jelentő Dunát veszélyezteti mérgező anyagaival.”

Ezt vajon mivel lehetne igazolni? Feltételezve, de meg nem engedve, ilyen anyagok kerülnek a Dunába, nem mindegy, milyen mennyiségben (1 deci vagy 100 köbméter/s)? A Duna átlagos vízhozama Bécsnél 1900 m³/s, Budapestnél 2350 m³/s. A Duna vízhozama Budapestnél kisvízkor 500-600, középvízkor 2200, magasvízkor 6000-8000 m3/s.

Ekkora hatalmas víztömeg „fertőzéséhez”, az ivóbázis veszélyeztetéséhez vajon milyen mennyiség lenne szükséges?!