Címke: atomerőmű

Bumeráng – az energiafordulat nemkívánatos hatásai

Közzétéve Szerző:
Válasz

Valószínű hidegzuhanyként érte az atomenergia ellen küzdőket a német energiafordulat hatásairól szóló friss beszámoló. Ismeretes, hogy a német kormány azt a célt tűzte ki, hogy a nyolc legrégebbi, a biztonsági vizsgálatok miatt szünetelő atomerőművet azonnali hatállyal, a fennmaradó kilencet pedig 2022-i határidővel leállítja, a kieső energiát pedig megújuló forrásokból fogja fedezni. Sokan gondolhatták, hogy az átállással lesznek – elsősorban ellátási, kereskedelmi – problémák, de azt talán mégsem, hogy az eredmény az eredeti szándékkal éppen ellentétes lesz. Azt, hogy nő a környezetkárosító széntüzelésű erőművek, és csökken a szén-dioxidot egyáltalán nem kibocsátó energiaforrások részaránya. Ennek alapvetően az ár az oka: a szén olcsóbb, mint a gáz, az alternatív energiára pedig – annak drágasága miatt – nincs kereslet. Nincs, még abban a Németországban sem, ahol a lakosság környezettudatossági színvonala és anyagi helyzete kiemelkedően jó. Annak ellenére sem, hogy háromnegyedük tavaly még támogatta az energiafordulatot, 91 százalékuk pedig számolt az energiaárak növekedésével is. De talán ennyivel nem. Egy átlagos, négytagú német háztartásnak ugyanis 47 százalékkal, kilowattóránként 3,6 eurocentről 5,3-ra, évi viszonylatban 250 euróval emeli meg az áramszámláját. Ennek egy közvélemény-kutatás szerint az lett az eredménye, hogy a németek 77%-a most már jobban aggódik a villamosenergia-árak emelkedése, mint az atomerőművek léte miatt!

A vállalatok is tartanak a változástól, elsősorban ennek ellátás-biztonsági kockázatai miatt. A német kereskedelmi kamara (DIHK) 2300 vállalat bevonásával végzett adatfelvételének eredményei szerint a felmérésben résztvevők átlagosan mínusz 12,6 pontra értékelték az energiafordulat vállalatokra gyakorolt hatását.(A nagyon rossznak megfelelő minősítést mínusz száz ponttól, a nagyon jónak megfelelőt plusz száz pontig terjedő skálán lehetett értékelni.)

Vajon milyen eredményeket hozna Magyarországon egy ilyen energiafordulat? Hogyan fogadná a köztudottan árérzékeny lakosság, és a hasonlóképpen költségérzékeny vállalati szféra az áramtermelés 40 százalékát biztosító paksi atomerőmű kiváltása miatti árnövekedést? Mennyien lennének hajlandók megfizetni a pluszköltségeket, és milyen ellátás-biztonsági kockázatokat kellene ezért elviselnünk? Fukusima után sokunkat aggodalommal tölthetnek el az atomerőművek meghibásodásának lehetőségei, de mivel pótolnánk az erőmű esetleges felszámolása miatt kieső energiát? Persze amit meg tudnánk és meg is akarnánk fizetni! Azon a Magyarországon, ahol az áramfogyasztók 5,3 százaléka, a gázfogyasztók 9,2 százaléka és a távhőfogyasztók 14,7 százaléka van tetemes fizetési hátralékban. Azon a Magyarországon, ahol az árnak kiemelt szerepe van a vásárlói döntésekben (Nielesen, Gfk). Szerintem általában is kevesen fizetnék meg a zöld energia felárát, ezekben a válságos időkben pedig nagyon kevesen. A fogyasztók, már csak ilyenek, ha tehetik, azonnal az olcsóbb szolgáltatók, az olcsóbb termékek felé mozdulnak. „Magyarországon nem létezik olyan, hogy fogyasztói lojalitás. Azzal senki sem törődik, hogy kevesebb kilowattórát fogyasszon, de ha 10 fillérrel olcsóbban tudja megszerezni azt az energiamennyiséget, egy pillanatnyi gondolkodás nélkül szolgáltatót vált.”

Ezt alátámasztják a közvélemény-kutatások is. A TNS Hoffmann 2011-es felvételéből például kiderül, hogy a megújuló energiaforrások népszerűsége pusztán elvi szintű, mivel csak a válaszadók 31 százaléka lenne hajlandó „kicsit többet” fizetni a megújuló, de drágább energiáért, „a jelenlegi többszörösét” viszont legfeljebb három százalékuk vállalná. Gyanítom, egy németországihoz hasonló áremelkedés még ezt a kevés támogatót is elvinné.

 

Az atomkorszak vége?

Közzétéve Szerző:
Válasz

Élt 39 évet – ez állhat majd a legrégibb franciaországi atomerőmű képzeletbeli síremlékén. A fessenheimi, 900 megawattos létesítményt 2016 végén adják át az ipartörténelemnek. És ez csak a kezdet lesz, hisz kormányzati cél, hogy 2025-re a jelenlegi 75 százalékról 50 százalék alá csökkentsék a nukleáris üzemek áramtermelésben elfoglalt kapacitását.

Fotó: flickr.com

Fukusima után mi sem könnyebb, mint az atomenergia ellen érvelni: emberi tényezők és a környezeti hatások kedvezőtlen összjátéka tragikus eredményekhez vezethet. Persze igaz ez majdnem minden esetben – elegendő talán csak a légi közlekedésre gondolni –, azonban egy nukleáris üzemben bekövetkezett katasztrófa következményei, környezeti hatásai mellett majdhogynem eltörpül bármilyen hasonló ipari baleset. Ez elegendő ok lehet a maghasadáson alapuló energiatermelés száműzésére? (A franciák persze komoly hátránnyal indulnak a nukleáris pályán: a múltszázad második felében végrehajtott víz alatti és fölötti kísérleti robbantásaik nyoma évezredekre megváltoztatta a világ képét. Az igazságosság kedvéért azonban tegyük hozzá: Párizs az egyik legelkötelezettebb EU-s tagállam a várhatóan 2030 táján felépülő magfúziós erőmű ügyében.)
Haragoszöld szervezetek üdvözölték a francia kormány szándékát, de azonnal találtak rajta gyenge pontot is: miért ilyen távoli a dátum, miért kell az atomerőművek visszaszorítására még tucatnyi évet várni? Ezzel együtt örömüknek adtak hangot, hogy a kabinet nem engedélyezi a palagáz-fúrásokat sem. (Utóbbi egy viszonylag fiatal technológia, amely a függőleges mélyfúrások után vízszintes járatok kialakításával és azokba víz fecskendezésével repeszti meg a kőzeteket, kisajtolva belőlük a fellelhető földgáz és olaj tartalékokat.)
Az időpontra vonatkozó kérdés persze akár jogos is lehet. Miért nem kapcsoljuk le azonnal a reaktorokat? És a válasz sem késlekedik sokáig: mivel pótolnánk a kieső energiakapacitást? Szél-, nap- és vízenergiával? Mert azt gondoljuk, hogy a megújulónak nevezett energiaforrások kiaknázása semmiféle környezeti terheléssel nem jár? A vízerőművek kézenfekvő és viszonylag olcsó megoldások: de csak kérdezzék meg a magyar és szlovák környezetvédő kollégákat a franciák, mennyire örültek a bős-nagymarosi vízlépcsőnek? Márpedig sem a Szajna, sem a Duna nem ad önmagától áramot. Napelemek és kollektorok ma még egy kis háztartás ellátására sem alkalmasak, naperőművek (ilyen is van ám) építéséhez pedig komoly környezeti adottságok szükségeltetnek. Ugyanez a helyzet a szélkerekekkel is, így például Magyarország domborzati viszonyai nem teszik lehetővé a szélerőművek széles körben való elterjedését.
Ha nem akarunk lemondani szórakoztató-elektronikai eszközeinkről, hűtőszekrényünkről, villanyborotvánkról, vagy a hiperzöld elektromos autóinkról, bizony áramra van szükségünk. A nukleáris erőművek üzemórára lebontott meghibásodási mutatói (a világ összes reaktorának működéssel eltöltött idejét figyelembe véve) jobbak, mint a közúti- vagy légi közlekedés biztonságosságára vonatkozó adatok. Pedig a kocsizást vagy a repülőgépet még a Greenpeace sem akarná betiltani. Nincs maximális biztonság, csak maximális törekvés a hibák elkerülésére.
A legzöldebb energia a fúziós erőmű lenne. A folyamat leegyszerűsített lényege: Hidrogén izotópok egyesülésekor (fúziója pillanatában) Hélium keletkezik, amely semleges, nem sugárzó, a légkörben így is jelen lévő gáz. A folyamathoz a jelenlegi energiaszint tartásához kb. 1 millió évre elegendő tüzelőanyag áll a rendelkezésünkre. Azonban a reaktor megépítése, a fúzióban részt vevő elemek 15 millió fokra felfűtése, közben az elektromágnesek abszolút nulla (-273) fok körül tartása több bevitt energiát emészt fel jelenleg, mint amennyit ki tudunk venni az egyesülésből. Azt azonban pontosan tudjuk, hogy az elmélet működik, elég Teller Edére gondolni, vagy felnézni a Napra.
Minden nukleáris erőmű, minden nukleáris kutatás, amellett, hogy mindennapi életünket szolgálja, újabb és újabb technológiai és tudományos adalékkal szolgál az energia-nyereséges fúziós erőmű felépítéséhez. Ha képesek vagyunk a jelen pillanatnál csak egy kicsivel is, de előrébb tekinteni, megfontoltabb és teljesíthetőbb követelésekkel szolgálhatjuk a Föld jelenlegi ökológiai rendszerének fennmaradását.

A civilek és az ördög

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az ördög a részletekben rejlik. Ez jutott eszembe, amikor a kormány környezetpolitikai teljesítményének félidei civil értékelését olvastam. A cél világos, támogatandó, fontos. A civilek tartsák szemüket a mindenkori kormányon, kérjék számon ígéreteit, értékeljék teljesítményét, és húzzák rá a vizes lepedőt, ha megérdemli. Az azonban elvárható, hogy az értékelés objektív, részrehajlástól, politikától mentes legyen, és az is, hogy az értékelő – számunkra ezt jelenti az ördögöt – módszertana támadhatatlan legyen.

Tudnunk kell, hogy pontosan mit és hogyan értékeltek, különben nem ér semmit az egész, politikai célzatú, hiteltelen irománnyá válik.

Nézzük először a metódust. A dokumentum bevezetőjében azt olvashatjuk, hogy „az értékelés kialakításában kilenc civil szervezet több mint harminc szakértője vett részt, a megfogalmazottakkal kapcsolatban összesen 42 civil szervezet jelezte egyetértését”. Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy egy-két szakértő megfogalmazta az adott problémát, a többiek pedig egy ötös skálán osztályozták abból a szempontból, hogy kormányzati intézkedések hatására javult-e avagy romlott a környezet állapota, illetve a környezet biztonsága. Az osztályzatok jelentése:

1 – nagyon gyenge környezetpolitikai teljesítmény

2 – gyenge környezetpolitikai teljesítmény

3 – közepes környezetpolitikai teljesítmény

4 – jó környezetpolitikai teljesítmény

5 – kiváló környezetpolitikai teljesítmény

Most tekintsünk el attól az egyszerű ténytől, hogy a környezet állapota, illetve a környezet biztonsága nem kizárólag kormányzati intézkedések hatására romlik, vagy javul, abban bizony más dolgok is közrejátszanak (nemzetközi hatások, gazdasági tevékenység, a társadalom beállítódása, aktivitása stb.), így, akik csak a végeredményt nézik, könnyen téves következtetést vonhatnak le. (Ha rosszabbnak érzik a környezeti állapotokat a korábbinál, akkor ezt nyilván gyenge kormányzati teljesítménynek fogják értékelni.) Ezt tehát hagyjuk, de azt mindenképpen tudnunk kellene, hogy voltaképpen mit értékeltek? Ha azt, ami az egyes témák kapcsán a dokumentumban szerepel, az súlyos módszertani hiba. Azért, mert állást foglal, sugalmaz, befolyásol.

Nézzünk két példát. Azért ezeket, mert korábban már foglalkoztunk velük, így van róluk némi ismeretünk. (Vastaggal jelöltem a befolyásoló részeket.)

„A kormány töretlenül továbbvitte a paksi atomerőmű üzemidő-hosszabbítását a fukusimai atomkatasztrófa ellenére is. A felelős NFM miniszter többször propagandabeszédet is mondott a stressz tesztek első fázisaiban, előre kihirdetve Paks „biztonságosságát”. A biztonsági és társadalmi kérdéseket fokozottan háttérbe szorították a paksi érdekek érvényesítése érdekében. Már a Paks jövőjét tervező dokumentumok is értékes milliárdokat vonnak el közpénzekből az olyan valóban gazdaságélénkítő, tiszta, biztonságos és környezetbarát megoldások elől, mint az energiahatékonyság és a megújulók.”

Nos, erre mit lehet válaszolni? Azt biztosan nem, hogy jó, vagy kiváló környezetpolitikai teljesítmény.

„Az almásfüzitői vörösiszap-tározók környékén a talajvíz vörös iszap eredetű szennyezettsége a határértékek többszázszorosa. Az MTA FKI megállapította:„A megfelelő műszaki védelem nélkül épült lerakókból a szennyezett vizek komolyabb akadály nélkül keverednek a talajvízzel és jutnak a Dunába.” A cég ennek ellenére évi 412 ezer tonna hulladékból – amelyből 132 ezer tonna, toxikus fémeket tartalmazó veszélyes hulladék – készülő „komposzt” lerakására kapott engedélyt. A zöldek figyelemfelhívása ellenére a környezetvédelmi és vízügyi hatóságok nem léptek fel a kockázatos tevékenység ellen.”

Ez a passzus még az előzőnél is tendenciózusabb, mivel csak az álláspontját erősítő tekintélyre hivatkozik (MTA FKI), de azokra nem, akik ennek ellentmondanak (ELTE, MTA elnök, MTA Talajtani Kutatóintézet). A határértéket többszázszoros túllépéséről is kiderült, hogy hibás mérés eredménye.

Ilyen felvezetés után nem marad más választási lehetősége a tájékozatlan természetvédőnek, mint a – bolddal jelölt- részletekben megbúvó ördög útját követni.

Közvélemény-kutatási furcsaságok 2.

Közzétéve Szerző:
Válasz

KÜLÖNBÖZŐ EREDMÉNYEK UGYANARRÓL

2011 szeptemberében a Medián közvélemény-kutatást végzett a hazai atomenergia társadalmi megítéléséről. A felmérés egyik eredménye: a megkérdezettek 32 százaléka támogatja, 63 százaléka ellenzi a paksi atomerőmű élettartamának meghosszabbítását.

Rohonyi Péter, a Greenpeace kampányfelelőse azonnal diadalittas nyilatkozatot tett: „mától az atomenergia támogatóinak vállalniuk kell: nemcsak a fenntarthatósággal és a gazdasági érdekeinkkel mennek szemben, de egy demokratikus országban a többség akaratával is. Immár nem „csak” neves közgazdászok és egyéb szakemberek tartják anyagi, energetikai, környezetvédelmi okokból halva született ötletnek ma Magyarországon egy új atomerőmű építését: a közvélemény kétharmada is letette a voksát az atomenergia ellen és a megújulók mellett.”

Tényleg ez lenne a többségi akarat? A TNS Hoffmann 2011. augusztusi kutatása szerint nem, mert a megkérdezettek közel háromnegyede egyetért az atomerőmű működésével, 58 százaléka pedig támogatja és csak 35 százaléka ellenzi az üzemidő meghosszabbítását.

 

Az egyik kutatóintézet tehát 63 százalékos elutasítást, a másik 58 százalékos támogatást mért. A különbségek nagyok, mi lehet az eltérés oka? Könnyű lenne a vitát hitelességi okokkal magyarázni, mert mindkét vizsgálatot megbízás alapján végezték, az egyiket egy internetes portál (origó), a másikat az atomerőmű finanszírozta. Ez valóban sok mindent megmagyarázhatna, ha nem két jó hírű kutatócégről lenne szó, akik közül egyik sem kockáztatná szakmai reputációját egy kétes megbízás kedvéért. Maradnak tehát a szakmai, közülük is elsősorban a mérőeszközök megválasztásának hibái.

A kikérdezés során egyáltalán nem mindegy, hogy milyen kérdéseket tesznek fel, és milyen kontextusban. Az sem mindegy, hogy milyen a kérdőív szerkezete, az egyes kérdések mire irányulnak, és hogyan követik egymást. A kérdésfeltevés befolyásoló erejéről meggyőző példákat mutat be egy szociológiai módszertannal foglalkozó kiadvány.

Kutató cég kérdés

A támogató válaszok aránya
Gallup Általában véve helyesli, vagy nem helyesli, ahogyan XY elnök az elnöki feladatait ellátja

62 %
Harris „Hogyan értékelné azt, ahogyan XY az elnöki feladatait ellátja? Mit mondana: kitűnő munkát végez, egészen jó munkát végez, elfogadható munkát végez, gyengén látja el feladatát?”

48 %
Wasington Post „Tegyük fel, hogy osztályoznia kellene A, B, C, D, vagy E osztályzattal azt, ahogyan XY elnöki feladatait ellátja. Milyen osztályzatot adna neki?”

41 %

Ebből a példából is jól látszik, hogy az elnöki feladatok ellátására vonatkozó kérdések milyen erősséggel tolják egyik, vagy másik irányba a válaszadókat, hogyan lesz a támogatók aránya az egyik esetben 62, a másikban 48, a harmadikban 41 százalék. Különösen igaz ez azokban az esetekben, amikor a válaszadók egy jelentős részének nincs kiforrott véleménye, sőt egyáltalán nincs véleménye az adott problémáról, például a paksi atomerőmű bővítéséről. Így aztán az interjúalanyok egy nagy hányada egészen másra válaszol, mint amit a kutatók kérdeztek tőle. Véleményem szerint a „véleménynélküliek” sodródása magyarázza leginkább a Medián és a TNS Hoffmann eredményeinek különbözőségét.

Egy mérés, nem mérés?

Egy-egy esemény is nagyon „megzavarhatja” a mérések eredményét. A fukushimai atomkatasztrófa világszerte visszavetette a technológia és a létesítmények támogatottságát, igaz, közel sem olyan drámai mértékben, mint ahogyan azt a greenpeace-sek gondolják. A Paksi Atomerőmű vonatkozásában például kimutatható, hogy az általános elfogadottság szintje a katasztrófa után is csak 5 százalékkal változott: 78 százalékról 73 százalékra csökkent (TNS Hoffmann 2011. augusztus).

Egy mérés alapján tehát elég kockázatos olyasmiket állítani, hogy a társadalom elfordult volna az atomenergiától, és emiatt az energiapolitikának irányváltást kellene végrehajtani. Az egyszeri események torzításainak kiszűrni, a trendeket megrajzolni ugyanis csak azonos módszerekkel, többször megismételt kutatással lehet megbízhatóan elvégezni. „Egy mérés nem mérés, két mérés fél mérés. Na, három méréssel már lehet kezdeni valamit” – írja egy internetes kommentelő, és alighanem igazat kell adnunk neki.

A frászt hozzák rám, már megint

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az előzményekről, rendhagyó módon

2011. decemberében konkrét nyilatkozat hangzott el arra vonatkozóan egy kormánytagtól, hogy új atomerőmű épülhet Magyarországon. Szegedi tudósítás szerint, hallgatói kérdésekre válaszolva Fellegi Tamás miniszter ezt mondta: „Magyarországnak szüksége van egy 2000-2500 megawatt teljesítményű atomerőműre, ami 2030-tól üzemelhetne, ez a következő 30-40 év energia stratégiájának egyik kiemelt iránya”. Mondta ezt a miniszter arra alapozva, hogy a magyarországi szakemberek évtizedek óta magas színvonalon és európai összehasonlításban példás előrelátással és intézkedési tervekkel menedzselik a hazai atomenergia termelést. Gondolom ekkor került fel a Greenpeace feketelistájára és kampány-naptárjára.

Leültek hát év ez elején a grínpíszesek és időszerűnek ítéltek egy felháborodást kora tavaszra időzíteni, még mielőtt megtelepedne valamilyen ésszerű gondolat a magyar átlagpolgárban, hogy 2030-ra új atomerőművet építünk, s ezzel biztosítjuk az ország energiaszükségletének közel 35-40 százalékát, például ahelyett, hogy méregdrága gázzal számolunk. (Az alternatív villamos energiatermelésről csak azért nem írok most, mert egyrészt támogatom térnyerését, másrészt, igyekszem reálisan gondolkodni és évtizedek óta tapasztalom, hogy elenyésző mértékben sikerül csak növelni előállítását.)

Friss márciusi frász

Nos, Paks nem csak felkerült a Greenpeace feketelistájára, hanem listavezető lett a napokban.  S mivel a budapestiek igen gyakran megfordulnak a Blahán a Greenpeace ezért rendezett épp ott szabadtéri bemutatót, kiállítás-kampányt az atomerőművek ellen.  Csernobil-Fukushima-Paks tengely a félelemkeltő kampány kulcsüzenete.  Nem törődve a három erőmű teljesen különböző helyzetével, szakmai/technikai paramétereivel, azzal az aprósággal, hogy a világ 3 egészen más szegletében helyezkednek el. Figyelmen kívül hagyták azok összehasonlítható vagy összehasonlíthatatlan mivoltát, egyszóval nem törődve az adatokkal, a tényekkel – csak az indulatokra, a megdöbbenésre, a félelem felkeltésére koncentrálnak, a valóban rémisztő és fájdalmas katasztrófák felidézésével. Ráadásnak egy egészen sajátos valószínűség számításon alapuló jóslatot is bemutatnak: mikorra várható az újabb atomerőmű-katasztrófa. És fekete képeslapokat nyomnak a járókelők, bámészkodók vagy érdeklődők kezébe, amelyről sárga koponyák ordítanak – a szokásos frászkeltő stílusban.

Nem írhatom, hogy meglepett a Greenpeace. De az, hogy ismét nekimennek az egyik legnagyobb ipari létesítménynek, atom-farkast kiáltanak, tekintet nélkül arra, hogy jár-e a környéken, nos ezt szakmaiatlannak és zavarónak ítélem.

Párbeszéd helyett

Udvariasan kézbe vettem a rémisztő képeslapot, és a grínpíszes aktivistához léptem.  Elmondtam neki, hogy nem vagyok a támogatójuk, mert én egy arányos és felelősségteljes zöldpolitikát szeretnék megvalósulni látni, támogatni itt Magyarországon. Felhívtam figyelmét arra, mennyire szakmaiatlan és megkérdőjelezhető az, ahogyan a tényeket tálalják, ahogyan katasztrófa eseményeket párhuzamba állítanak, és rémisztő jóslatokat terjesztenek, félelmet keltenek.  Megértően bólogatott, majd helyeselve elmondta: Tudja, érti, de ez az ő kampánystílusuk, csak így tudják magukra irányítani a sajtó és a közvélemény figyelmét.

Mi végett? Mi a céljuk? – kérdeztem.  A figyelemfelkeltés. – válaszolta. Az unalmas tények nem figyelemfelkeltők, az ijedtség, a rémület viszont igen, magyarázta lelkesen. Volt-e már baleset vagy katasztrófa helyszínén? Találkozott-e már igazán rémült emberrel? – kérdeztem.  Szerencsére nem, válaszolta.  S nem gondolja, hogy méltánytalan és emberietlen indokolatlanul félelmet kelteni? – faggattam tovább. Nem válaszolt, kicsit zavarba jött, és csak vállát vonogatta.  Mérik-e a kampányuk hatékonyságát? Tudják-e mennyire hat ez a fajta félelemkeltő kampány az emberekre hosszú távon? – érdeklődtem tovább. Nem, nem feltétlenül.  Van néhány kampány célpontunk, és őket leleplezve igyekszünk rádöbbenteni az embereket, hogy milyen veszély leselkedik rájuk, válaszolta. Az, hogy többen gyűjtsék a szemetet szelektíven, vagy kevesebb villanyt fogyasszon egy háztartás, az nem a feladatunk, és nem is tudnánk elérni, fűzte hozzá (megjegyzem egészen józanul.)  De legyen támogatónk, ossza szét kampány-képeslapjainkat, és utaljon rendszeres, havi összeget a bankszámlánkra, bátorított.  Nem teszem, nem tehetem: nem terjesztem a riadalmat, és nem támogatok figyelemfelkeltés a  figyelemfelkeltésért kampányokat, válaszoltam és udvariasan elköszöntem. Nyilván nem a grínpíszes szóvivővel beszélgettem, mégis sokatmondó volt ez a rövid eszmecsere.

Az unalmas tények

Az atomerőmű történetében voltak már üzemzavarok. Az ún. Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által bevezetett hétfokozatú skálán mérték, mérik ezeket. A skála hivatott egyértelmű tájékoztatást adni a média és a nagyközönség számára. Ez a nemzetközi skála 3 üzemzavari és 4 baleseti szintet különböztet meg. Az üzemzavar szinteknek biztonsági következményei vannak, de még a személyzet sem kaphat a dóziskorláton felüli sugárterhelést. Pakson üzemzavarok voltak.  Hál’Istennek és természetesen a paksi paramétereknek, és nem utolsósorban a paksi kiváló szakembergárdának köszönhetően baleseti szint nem fordult elő. Ezek a tények.

Csernobil a legmagasabb, a 7. baleseti szint ezen a skálán.  Megbocsáthatatlan a csernobili katasztrófát rávetíteni Paksra – még ha „csak” figyelemfelkeltő szándékkal teszik is ezt, a zöldfélelmet keltők!

Paks jelenleg az ország villamos energiájának 40%-át termeli meg. Paksot valamennyien ezzel az atomerőművel azonosítjuk, és kiváló halászléjával. Nem találkoztam egyetlen aggódó halászlé-kedvelővel sem, aki a paksi atomerőműtől rettegve nemet mondott volna a helyben fogott és főzött haleledelnek. Maradjon így!

Bár gondolom ők is felkerülnek hamarosan a Greenpeace feketelistájára.