Tetőkertek

A tetőkertekről a földi halandók keveset tudnak. Az utcáról nemigen látni őket, jószerével csak akkor találkoznak velük, ha netán van ilyen kerttulajdonos ismerősük, esetleg egy magasabban levő lakásból rálát egy ilyen kertre. És persze akkor, ha kertépítő albumokat, honlapokat böngészget (itt).

2

Talán furcsa hóbortnak is gondolhatja, hogy egyes szerencsések a város fölé építenek – egyébként nagy odafigyelést, szakértelmet, és anyagi ráfordítást igényelő – kerteket. Nem igazán gondol bele, hogy ezek a kertek a városlakó közösség számára is hasznot hoznak, növelik a zöldfelületeket, amelyeknek ugyancsak híján vagyunk. „Mérésekkel bizonyították, hogy a zöldfelületek felett nedvesebb és tisztább a levegő. A növényzet a párologtatással csökkenti a hőmérsékletet, az asszimilációs folyamat során széndioxidot nyel el és oxigént termel. A zöldtető megköti a port és a szennyeződéseket. Emellett jelentős mennyiségű csapadékvizet tárol, amelynek egy részét a párologtatás során visszajuttatja a természetes körforgásba, így tehermentesíti a városi csatornahálózatot.”  (forrás)

3

Nem véletlen, hogy egyre több nagyvárosban, nem egyszer különös, figyelemfelkeltő happeningekkel serkentik a tetőkertek építését. A holland vízügyi társaság például Amszterdamban, önkéntes, férfi „donoroktól”, utcai mobil piszoárokban gyűjtött vizeletet. Az akció célja nem egészségügyi, vagy köztisztasági, hanem környezetvédelmi volt, mert a begyűjtött „anyagot” egy hektár városi tetőkert tápanyaggal való ellátásához kívánják felhasználni. Az emberi vizeletben ugyanis magas a nitrogén-, kálium- és foszfortartalom, amely fő összetevői a modern műtrágyáknak (erről már olvashattunk korábban egy hírlevélben).

Bukarest belvárosában 50 fiatal bevonásával készítenek tetőkert beépítési terveket: kiválasztják a megfelelő épületeket; beszerzik az engedélyeket; felkutatják, megszerzik a szükséges forrásokat; beszerzik a szükséges anyagokat, és nem utolsó sorban kommunikációs eseményeket: médiakampányt, flashmobokat, workshopokat szerveznek azért, hogy követőkre találjanak (erről itt olvashat bővebben). A központi üzenet a nem megfelelő bukaresti várostervezés köré épül: nincs elegendő zöldterület, nagy a forgalom, a főváros szinte élhetetlen. Aktivizálni akarják a polgárokat, különös tekintettel a fiatalokra.

1

Katmanduban a város kampányt indított 500 alkalmas, de még beépítetlen tetőn, kert létrehozásáért. A város nem csak beszél, hanem konkrét segítséget is ad az erre vállalkozó háztartásoknak: 5000 nepáli rúpiát (mai árfolyamon 11 ezer forint), szerszámokat (csákány, ásó) és tároló eszközöket (kaspók, kosarakat).

Folytathatnám a sort, Londontól New Yorkon át egészen Torontóig, de inkább azt emelem ki, egyre több városban ismerik fel a tetőkertek jelentőségét. Jó lenne nekünk is követni őket, az aktivitást serkenteni, az erre vállalkozókat minél több eszközzel segíteni.

 

 

Nem fenntartható olimpia

Sok különböző bírálat érte már Oroszországot a világsajtóban a Szocsiban rendezendő téli olimpiai játékok kapcsán. Szóba került a bajkeverő Greenpeace aktivisták ügye, Putyin elnök autoriter rendszere és persze a homoszexuálisok szabadságot sértő jogszabályok is (itt olvashat egy ezzel kapcsolatos kreatív reklámkampányról).

Arról még azonban eddig kevesebb szó esett, hogy milyen környezeti ártalommal jár a játékok megrendezése. A blog, jellegéből adódóan nem kíván foglalkozni a fentiekkel, azonban a környezetszennyezés már a mi „asztalunk”.

sochi-2014-logo

A rendezés elnyerésekor azt ígérte a moszkvai vezetés, hogy a természeti rongálás mértéke nulla lesz, hiszen „zöld” sztenderdeket állítanak fel az építkezések során. Nem kis kihívás. 88 ország képviselteti magát sportolókkal, újságírók ezrei érkeznek, nem beszélve a több százezer főnyi szurkolóseregről. Bátor vállalás! Főleg, hogy infrastrukturálisan, gazdaságilag elmaradott régióról van szó, ami teljes egészében egy nagyméretű természeti park. A világörökség részévé választották.

Az ígért „természettel való harmónia” elmaradt. Legalábbis ezt állítja Suren Gazaryan (az egész cikk itt érhető el angol nyelven), az Észak-Kaukázusi Környezetvédelmi Felügyelet (EWNC) tagja: „az építkezés során jelentősen károsodott a régió természeti környezete.” Több itt honos állatfajnak (pl. barnamedve) keresztülvágták a természetes életterét, sok esetben korlátozottá vált az ivóvíz-ellátás, ráadásul számos illegális hulladéklerakó-helyet is felfedeztek. „A biodiverzitás elvesztése a legnagyobb baj a régióban. A természetvédelmi övezet egyes részeit teljesen elpusztították, miközben ez volt Oroszország növény- és állatfajokban leggazdagabb területe. ”- folytatta Gazaryan.

szocsi

A fotó forrása: MTI

Sajnos más források is megerősítik a fentieket, azonban érdekes nézőponttal artikulálta a vitát Simon Lewis, a brit Team Planet cég ügyvezetője: „a téli játékok házigazdájának lenni sokszor nagyobb kihívás környezeti szempontból, mint a nyári olimpiát megrendezni.”

Sokan a Nemzetközi Olimpiai Bizottságból (IOC) sem támogatnák már az orosz rendezést, ha ma lenne a végszavazás. Olvashatjuk Twitteren a csalódott újságírók, delegáltak bejegyzéseit, akik rémtörténeteket mesélnek a szállásról és egyáltalán az egész rendezésről.

Értjük persze a geopolitikai megfontolásokat is, de fel kell vetnünk, hogy ér-e bármiféle politikai látszat-közeledés annyit, hogy feláldozzunk érte egy ilyen természeti értékekben páratlanul gazdag régiót? Szabad-e folyómedrekben hosszában hidakat építeni, tönkretéve ezzel a terület teljes élővilágát?

A mi válaszunk egyértelmű: NEM.

Vannak, akik azzal vigasztalják magukat, hogy új esélyt kapott az Észak-Kaukázus e része, hiszen síparadicsommá válhat a játékokat követően… Egyelőre csak a környezeti katasztrófa tűnik biztosnak.

A NOB-nak a jövőben nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a fenntarthatóságra. Ne tegyük tönkre a Földet! (Persze azért szorítsunk a magyar csapatnak, hátha sikerül elcsípni egy pontszerző helyet!)

A klónok támadása

Múlt heti bejegyzésünkben írt arról Zöld Henrik (itt olvashatja), hogy milyen szigorú szabályokhoz kell alkalmazkodnia annak, aki sertéstenyésztésre adja a fejét Európában. A Facebook oldalunkon (itt lájkolhatja) az egyik hozzászóló meg is említi, hogy míg az uniós tenyésztőknek szinte teljesíthetetlen feltételeket állítanak, addig Kínából, illetve a világ más pontjairól ömlik Európába az ellenőrizhetetlen eredetű hús.

A fentieket tekintve is megdöbbentő David Shukman (a BBC szerkesztője) riportja Kínából (itt), amiben a sertésklónozás ipari méretűvé válásáról számol be.

A dél-kínai Shenzen városában egy cipőgyár helyén hozta létre a BGI a világ legnagyobb klónozó és génmódosító üzemét. Csak viszonyításképpen: míg Európában, a legjelentősebb angliai üzemben 30 génmódosító gép működik, addig itt Kínában 156. A nap 24 órájában életet „állítanak elő”.

_72256743_cloning_process_624v2

Az alkalmazott technológia nem új, viszont ennek tömeges alkalmazása igen: évente legalább 500 sertést „hoznak itt létre”. A drága gépek használata mellett „emberivé” tették a gyártási folyamatot, hiszen mind több és több humán erőforrást vonnak be.  A telep egyik vezetője azzal büszkélkedik, hogy már egy hagyományos „gyárként” működnek, mintegy kézműves foglalkozássá alakítva a klónozást. Az egész olyan, mint egy rosszul sikerült sci-fi.

_72046297_dscn0780

A stáb legnagyobb meglepetésére beengedik őket a laboratóriumokba is, hogy végigkövethessék a folyamatot. A műtőasztalon fekvő koca mélyaltatásban van, körmein kék zsák, a légzése stabil, pofáján oxigénmaszk. Többszöri, szondával végzett teszt után a méhébe ültetik a laboratóriumban előállított, kezdeti stádiumban lévő embriót. A beszámoló szerint a műtő nem légkondicionált, de koszosnak sem mondható. Ugyanakkor legyek röpködnek az állat körül. A legijesztőbb az, hogy az egész csak rutineljárásnak tűnik. Napi 2 beültetés, 70-80%-os sikerességgel.

_72046520_dscn0801

A cég kantinja egyben a tesztelés terepe is. Igyekeznek minél több, a génmódosítóból kikerülő terméket felszolgálni ebédre.

A BGI hivatalos célja gyógyszerek tesztelése. A sertések emberekhez hasonló génállományuk miatt alkalmasak a „nemes feladatra”. Egyik esetben a növekedésbe avatkoznak bele, máskor azt vizsgálják, hogy genetikusan mi tesz egy élőlényt fogékonnyá az Alzheimer-kórra.

A célt megértjük, mégis riasztónak tartjuk a jelenséget. Életet gyártunk, életet adunk, veszünk el. Vajon van-e ehhez jogunk? Szerintünk nincs. Arról nem is beszélve, hogy ezek után már csak idő kérdése, hogy mikor kerül az asztalunkra is klónozott sertés. Egyenesen Kínából.

(A bejegyzésbe illesztett fotók a bbc.co.uk oldalról származnak.)

Moslékháború

A jólétnek is vannak nemkívánatos hatásai. Például a pazarlás mindenféle javakkal, köztük az élelmiszerekkel (írtunk már róla).  Az élelmiszerekkel leginkább pazarlóan bánó országok többsége jóléti, bár sajnálatos módon, a szegényebbek között is egyre több „felzárkózó” akad. (Erről bővebben itt olvashat.)

4

Az Európai Unió,  érzékelvén a problémát, akciótervet fogalmazott meg a 2014 és 2020 közötti időszakra az élelmiszer-pazarlás drasztikus csökkentéséért, ezzel együtt az üvegházhatású gázok kibocsátás mérsékeléséért. Ám, paradox módon, más intézkedéseivel maga is előidézőjévé vált a problémának.

Tipikus példája ennek az állatok etetésére vonatkozó direktíva, amely – megfelelő hőkezelés nélkül – megtiltja az ételmaradékok feletetését a disznókkal. A jó szándék (minél egészségesebb élelmiszer előállítása) ellenére ezzel az a gond, hogy a megmaradt élelmiszerek felhasználásának tiltásával tovább növelik a már így is hatalmas mennyiségű, megsemmisítésre váró hulladékot. Ez egyébként nagy terheket ró az élelmezéssel foglalkozó szervezetekre, vendéglátó-ipari cégekre, iskolákra, kórházakra, laktanyákra, ugyanis nekik kell gondoskodniuk a veszélyes anyagnak minősített maradékot ártalmatlanításáról is.

3

A nyilvánvaló pazarlás ellen lép fel az angol gazdák egy csoportja.  A 2013 nyarán alakult The Pig Idea szervezet tagjai figyelemfelkeltő eseményeket szerveznek (egy hírlevélben olvastunk róla), honlapot működtetnek, és természetesen sertéseiket csak hulladék élelmiszerekkel nevelik. A humorral és nyelvi játékokkal (Pig Idea, Pig Brother stb.) bőven élő csoportosulás azt szeretne elérni, hogy az EU vegye figyelembe a sertésnevelés több ezeréves múltjának tapasztalatait, és szüntesse meg a moslékkal való etetés szigorú tiltását. Érveik számosak és figyelemre méltók, köztük a termőfölddel, az energiával való takarékoskodás, az elkerülhető gigantikus mennyiségű üvegházhatású széndioxidgáz-kibocsátás, a gazdaságosság, a tradíciók védelme. Harcuk szimpatikus, kérdés, mire mennek vele?

5

Újrahasznosított híd – a világ első konténerhídja

Újrahasznosított teherszállító konténerekből épülhet meg az a 160 méter hosszú híd (ECOntaniner Bridge), ami a Tel Aviv mellett fekvő, hajdani hulladéklerakó helyén kiépített, Ariel Sharon Parkhoz vezet.

Forrás: www.archdaily.com

Israelben, Tel Aviv mellet fekszik az Ariel Sharon Park, aminek különlegességét az adj, hogy egy hajdani hulladéklerakó „tetején” építették ki. A hulladéklerakóban 25 millió tonna szemét gyűlt össze 1998-as bezárásáig. A mélyben rothadó szemétből metán szabadul fel, amit a közeli erőműben elektromos árammá alakítanak át. A felszínen pedig egy teljesen biztonságos, egészségre és a környezetre nézve teljesen ártalmatlan pihenőövezetet hoztak létre. Ám a környezetbarát projekt itt még nem fejeződik be, sőt! Mondhatnám azt is, hogy itt kezdődik.

Forrás: www.archdaily.com

Ki gondolná, hogy évente nyolcszázezer teherszállító konténert selejteznek le világszerte. Sokféle megoldási javaslat készült már az újrahasznosításukra, de a Yoav Messer Architects építésziroda egy rendhagyó ötlettel állt elő. A Tervek szerint, egy 160 méter hosszú hídnak a szerkezetét építené meg konténerekből, mely a fent említett Ariel Sharon Parkba vezetne. A híd, ami gyakorlatilag egy fedett folyosó, gyalogosok, motorkerékpárok, és kerékpárosok számára nyújtana lehetőséget a park megközelítésére. A folyosókon kilátókat nyitnának, melyek egyrészt a folyamatos friss levegő biztosítását, másrészt a kilátást szolgálnák. A belső felületét fapallóval borítanák, a világításhoz és ventillátorok működtetéséhez, a konténerek tetején elhelyezett napkollektorok biztosítanák az energiát. A híd belső falát időszakos kiállítások kivitelezésére használnák fel, természetesen környezetvédelmi, újrahasznosítási témákban. A konténerhíd 70%-ban előre gyártott elemekből készülne, így kivitelezése komoly idő-, költség- és energia megtakarítást jelenten. További részleteket a tervekről, itt találhatóak.

Függőleges erdő épül

Forrás: http://www.stefanoboeriarchitetti.net

A Milánóban megvalósuló projekt egészen egyedi megoldást kínál a városi létforma egyre súlyosbodó kihívásaira, mint a zöld területek csökkenő aránya, a légszennyezettség, és a növekvő energiafogyasztás.Az ötlet Stefano Boeri, olasz építész nevéhez fűződik. A Függőleges Erdő (Bosco Vertcale) lényege a nagyváros újra erdősítése, a környezet regenerációja és a városi biodiverzitás fenntartása.A lakások előtti teraszokon a legkülönfélébb fajokból, összesen 900 fát (3-9 méteresek) és számos cserjét ültetnek majd el, ezzel 1 hektárnyi erdőt hoznak létre. Jelenleg a hetedik emeletnél tart az építkezés, a végeredmény pedig egy 110 és egy 76 méteres ikertorony lesz, és a világ első függőlegesen épített mesterséges erdeje.

Forrás: http://www.stefanoboeriarchitetti.net

Környezetvédelmi szempontból lényeges, hogy a fák öntözését a háztartások által előállított, úgynevezett szürke vízzel (szennyvíz) oldják meg, melyhez egy öntözőrendszert építenek ki. Európa egyik legszennyezettebb nagyvárosáról lévén szó, nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a függőleges erdő hozzájárul a város levegőjének tisztításához, a növények növelik a páratartalmat, széndioxidot nyelnek el, miközben oxigént termelnek. Emellett megvédik az épületet a káros napsugaraktól, nyáron árnyékot adnak, télen pedig a kopasz ágak átengedik a napsugarakat, így optimalizálják az energiafelhasználást, ezen felül még védelmet nyújtanak a széllel szemben és nem utolsó sorban csökkentik a zajhatást. (További részletek és képek az építkezésről, az építésziroda honlapján.)

E-Formula 1

Egy kilométer alatt eltüzelni egy liter üzemanyagot, nos, egy kicsit magas fogyasztásnak tűnik, főleg ha összehasonlítjuk az évente megrendezett – németországi – versennyel, amelynek épp az a tétje, mekkora távot tudnak a versenyzők megtenni 10 deci benzinnel. Utóbbi eredményei már a 2000, nem tévedés, kétezer kilométeres határt közelítik.

Vegyesek az érzéseink: kétségtelen, hogy a Formula 1-es versenyeknél kevés környezetszennyezőbb szórakoztatási forma létezik. A kocsik az átlagosan 300 km-es távokra hozzávetőleg 200 kilónyi üzemanyaggal indulnak és a rajt előtt senki nem kéri a sofőröktől a zöldkártyát. A motorok és kasznik fejlesztése évenként összesen dollár százmilliókat emészt fel – s mindez csupán azért, hogy a világ egy része évente 20 alkalommal, kéthetente másfél órát izgulhasson. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy a folyamatos fejlesztések 3-5 éves csúszással megjelennek a „polgári” autózásban is, abban viszont egyáltalán nem vagyunk biztosak, hogy a nagy autógyárak e megméretés nélkül egyáltalán nem fejlesztenének.
A Nemzetközi Automobil Szövetség, a FIA jó ideje érzi a nyomást és presszionálja a versenyben induló csapatokat is: folyamatosan változtatják, csökkentik a használható motorok űrtartalmát, felépítését, a meghajtások és kopó alkatrészek élettartamát igyekeznek minél jobban kitolni. Mindez azonban csak szépségtapasz, hisz a verseny futamonként így is akkora ökológiai lábnyomot hagy, mint egy nagyobb afrikai ország egy egész évben.
A FIA istenei, élükön Jean Todt már évek óta készül a nagy lépésre: lecserélni a pöfögő robbanómotorokat az F 1-ben elektronikus meghajtásra. Várhatóan 2014-ben rajtol az E-Formula 1, csupa néma és környezetbarát járgánnyal. (A 300-as varázsszám itt is megmarad: ekkora lehet ugyanis majd maximum a kocsik akkumulátorának súlya.) Őszinte izgalommal várjuk a versenyeket. Az ugyanis egyértelmű, hogy ezzel a lépéssel a legzöldebb elképzelés nyer teret egy végtelenül környezetszennyező iparágban – az autós szórakoztatásban. Az azonban kérdéses, megmarad-e a szórakoztatás? Látunk-e majd a maiakhoz hasonló előzéseket, párharcokat, kigyulladó autókat és tömegkarambolokat? Avagy, mint a korábban említett németországi versenyen, halk döcögést és kínlódást a versenytáv megtételéért? Előbbiben reménykedünk, utóbbitól – talán reálisan – tartunk.
És újra: a cél nemes, jelzi: a FIA istenei nem pénzéhes üzletemberek, meghallják a kor szavát, adekvátan reagálnak az új kihívásokra. (E mondatban kevesebb volt a cinizmus, mint az joggal elvárható lenne.) Azt is tudjuk, egy ilyen verseny újabb lökést adna az elektromos motorizáció fejlesztésének. (Persze e nélkül is ebbe az irányba tolódott mostanában az autók fejlesztése.) Csak azt nem tudjuk: mindent alá kell-e vetnünk az ökotudatosság elvének. Tehetünk vajon kivételt? És ha igen, akkor az a szórakoztatóipar egyik szegmense legyen-e vagy a légiközlekedés, esetleg az életmentés vagy az atomenergia? Áldozatokat kell hoznunk a jövőért, de ez nagyon nehéz, ha arra gondolunk, a mai lemondásokkal olyan holnapot alkotunk, amelyben vajmi kevés kedvünk lesz élni.

Lábunk nyomába se

Ne hagyj magad után mást, csak a lábnyomodat! – tanít a cserkészek erdőjáró szabálya. Ökológiai lábnyomunk mégis inkább előttünk jár, mint mögöttünk. A Föld készleteinek felhasználására és fenntartható fejlődés figyelemmel kísérésére kialakított mérési rendszer mégsem tökéletes – bár az eddigi legjobb.

Az ökológiai lábnyom mérőszáma – nagyon hivatalosan – azt mutatja meg, mekkora föld- és vízterületre van szüksége adott technológiai fejlettség mellett egy társadalomnak ahhoz, hogy életben maradjon és a szemetének is legyen helye. Minthogy területről beszélünk, a mértékegysége a hektár – vagyis tízezer négyzetméter. Azt sem árt tudni, hogy a mai számítások szerint átlagosan – minden földlakónak – 2,2 hektár a lábnyoma. Magyarország polgárainak átlag 3,7. Ezzel szemben a bolygón – a mostani lakosságszám mellett – mindössze 1,8 hektárnyi hely jut mindenkinek. Kicsit túlnyújtózkodtuk ezt a lábnyom alakú takarót.

Természetesen a cél, hogy mindenki – persze elsősorban a legfejlettebb államok polgárainak inge ez – igyekezzen, akár komoly áldozatok árán is csökkenteni ökológiai lábnyomát. Az egyszerű polgároknak ehhez egyszerű trükköket tanítanak: csökkentsd a húsfogyasztásodat (a vágóállatok táplálásához szükséges legelők pusztítják leginkább az őserdőket); használd a tömegközlekedést (hogy a fajlagos energia-szükségéletedet minimalizáld); használj megújuló energiaforrásokat mindenütt, ahol csak lehet. És így tovább. Nem rossz tanácsok ám! Köztük személyes kedvencünk: vásárolj a lakóhelyed közelében termelt nyersanyagból.
Könnyű belátni ez utóbbi figyelmeztetés okosságát. Elvégre a messzi földről hozott exportárura szállítási költség, jelentős környezeti terhelés rakódik, miközben a hazai vásárlásával mégiscsak jó lokálpatrióta módjára a nemzeti gazdaság szekerét toljuk. Mindezzel vitatkozni nem lehet – nem is akarunk. Egy apróságot azonban gyakorta kifelejtenek a lábnyomszámításból. Mégpedig azt, hogy a haza termény/termék az esetek legnagyobb részében jelentősen drágább, mint a behozott áru. Kétszeresen is. A második, láthatatlan rész ugyanis az agrár-támogatási rendszerben megjelenő szubvenció – amit mi másból, mint adóforintból fizetnek ki. Tehát mielőtt a magyar árut bepakolnánk a kosárba, már fizettünk érte, nem is keveset. Utóbb pedig többet is adunk ki érte, mint a konkurens külföldiért. Márpedig a drágább termékért többet dolgoztunk, jelentősen növelve ökológiai lábnyomunkat.
Mindezzel senkit nem bíztatunk a hazai termékek bojkottjára, sőt! E példa inkább arra hívná fel a figyelmet, hogy rengeteg szereplős, komplex rendszerek esetében a legegyszerűbbnek feltüntetett megoldási mechanizmusok nem biztos, hogy elérik a kívánt célt. Takarékoskodva, lehetőségeinket az erőforrásainkhoz igazítva kell élnünk és nem visszaélnünk bolygónk vendégszeretetével. Ehhez pedig együttgondolkodásra van szükség, nem pedig sötétzöld diktátumokra.

Fűtés termálvízzel – beleizzadsz

Magyarország a gyógy- és termálvizek országa – erre a szlogenre építettünk már több kormányzati programot és országimázs-kampányt is. Egyik se jött be igazán: a német társadalombiztosítás már csak nyomokban támogatja nyugdíjasai magyarországi lábadozását, az apró településeken nyakra-főre épített termálstrandokat pedig a helyiek képtelenek fenntartani. A víz azonban itt maradt, kérdés: mire használjuk?

Energiaválság, kifogyó szénhidrogén tartalékok, globális klímaváltozás, fenntartható fejlődés – és még hosszan lehetne sorolni a legnépszerűbb és leginkább közszájon forgó ideákat a hatékony energiagazdálkodás megokolására. Ennek szellemében mi sem tűnik logikusabbnak, minthogy váltsuk ki a költséges és energiapazarló távfűtést, helyébe állítva a természet adta meleg vizet. Akárha az arab öbölben az olaj, hazánkban – kis túlzással – bárhol ásunk egy elég mély kutat, onnan 30 foknál melegebb víz tör fel. Nosza, kössük vezetékre, be vele a radiátorba és örülünk. Már ha minden ilyen egyszerű lenne.
Félre ne értsétek, nem a sajtban találtuk fel a lukat. Itthon már legalább 20 – azaz húsz – település használ ilyen vagy olyan mértékben középületek, sőt, Szentesen lakóházak fűtésére termálvizet. A szakági szövetség szerint az ország összes energia-szükségletének 0,4 százalékát állítjuk már így elő, és 2020-ra, a Nemzeti Fejlesztési Terv előirányzatai szerint ezt a számot 1,1 százalékra kell feltornásznunk. Ehhez mindössze – tavalyi adatok alapján – 100 milliárd forintnyi állami támogatásra lenne szükség. Nem őrjítő összeg nyolc évre lebontva. Persze gazdasági válságban minden fillér előkotrása komoly feladat, de a legnagyobb – és eddig lehetetlen vállalkozásnak tűnő – feladat a bürokrácia legyőzése.
Erre pedig jobb nem is gondolni. Ugyanis amit elveszel – szól a jogszabály –, vissza is kell rakni oda, ahonnan kinyerted. Ez magyarán annyit jelent, hogy a földből kinyert termálvizet a fűtés – vagy egyéb felhasználási mód – után vissza kell sajtolni a talajba. Az elv rendben is lenne, hisz a víz sem kifogyhatatlan energiahordozó. Azonban… De előbb egy kis épületgépészet kezdőknek. A termálvíz ásványi anyagokban és gázokban gazdag, ami a reumának ugyan jót tesz, a csöveknek azonban nem. Így felhasználás előtt szűrni, „tisztítani” kell. Általában a vízből kinyert gázok hordozzák a hőenergiát, de a visszamaradó folyadék is alkalmas lehet fűtésre. Fürdőzésre, termál-típusú felhasználásra azonban már nem. Ennek ellenére jelentős anyagi áldozatokat kell hoznia annak, aki ehhez a módszerhez ragaszkodva kutat ás a kert végében – a törvény szerint mindjárt kettőt is.
Az adminisztratív szigor miatt bőséggel ráfizetéses a termálvíz fűtési rendszerek kiszolgálása. Míg a legmodernebb technológiák felhasználásával épülő passzív házak megtérülési ideje 10-15 év, addig a termál-vizes társaiknál ennek sokszorosa, sőt, könnyedén meghaladhatja az épület tervezett élethosszát is.
A képlet tehát egyszerű: alapanyag van, technológia bőséggel áll rendelkezésre, azonban a törvényhozó jobbnak látta elrettenteni mindazokat, akik ökotudatos építkezésbe vágnának. Lubickoljunk csak a termálstrandon, ne otthon az olcsó melegben!