Féktelen pazarlás

Többször írtunk már róla (itt és itt), mennyire visszatetsző és disszonáns, hogy míg sokan éheznek hazánkban – egyes fejletlenebb régiókról, mint például Afrika nem is beszélve – addig tonnaszámra dobjuk kukába az élelmiszert.

Meglátásunk szerint alapvetően két aspektusa van a kérdésnek: környezeti és etikai. Mivel nem erkölcstani blog vagyunk, így utóbbi kifejtésétől megkímélem kedves olvasóinkat, de azért jelzem: ahelyett, hogy a szemetesbe dobnák a fölöslegessé vált ételeket, odaadhatnák a környezetünkben élő rászorulóknak. És mint tudjuk, jobb adni, mint kapni.

A probléma környezeti nézőpontja összetett, több szinten mutatkozik meg. Az első az élelmiszeripar szintje. Egyébként is sok rosszat hallani az ágazatról, de ez különösen fájó pont, legalábbis szerintünk. Elég egy sérült csomagolás, egy – némi túlzással – nem szabályos alakú termék, és máris megy a kukába az étel, jóllehet a gyár dolgozói között is akadnak olyanok, akiknek jól jönne az, nem is beszélve az árvaházakról, hajléktalanszállókról, szociális intézményekről.

pazarlas

A második szint: a kereskedelem. A nagy áruházakban tonnaszámra marad olyan étel, amit ahelyett, hogy eljuttatnának a rászorulókhoz, különböző anyagokkal összekeverve emberi fogyasztásra alkalmatlanná tesznek. Hallhatunk ezzel kapcsolatban pozitív kezdeményezésekről is, most például Franciaországból. A francia parlament arra kötelezné a nagyobb áruházakat, hogy az eladatlan, de még emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszereket adományozzák el. Az új törvény egyértelműen megtiltja, hogy a megmaradt élelmiszereket egyéb eladatlan termékekkel összekeverve tegyék ehetetlenné. Ráadásul a 400 négyzetméternél nagyobb áruházak jövő év júliusáig kötelesek hivatalos szerződést kötni néhány jótékonysági szervezettel. Amennyiben nem így tesznek, vezetőik 75 ezer eurós (azaz majdnem 25 millió forintos) bírságra, vagy akár két év börtönre számíthatnak. Ahogy Guillaume Garot egykori élelmiszeripari miniszter fogalmaz: „felháborító azt látni, ahogy a fehérítőt a még fogyasztható élelmiszerekkel együtt öntik a szupermarketek szemeteseibe.”

Hazánkban egyelőre hasonló törvény nincs, azonban az örömteli, hogy az Élelmiszerbank révén egyre több termék jut el a rászorulókhoz, ahelyett, hogy hulladékként végezné. Nemrégiben találtam az információt, hogy a Magyar Élelmiszerbank Egyesület, megalakulása óta összesen több mint 34,4 ezer tonnányi élelmiszert osztott szét az országban, a szállítmányok értéke összességében meghaladta a 14,4 milliárd forintot.

pazarlas_2

A harmadik és egyben legfájóbb szint: a háztartások. A Vidékfejlesztési Minisztérium adatai szerint Magyarországon egy család átlagban évente 100 kg élelmiszert dob a kukába. Az iparra és a nagykereskedelemre vajmi kevés ráhatásunk van, azonban otthon, családunkban komoly a felelősségünk. Feladatunk és kötelességünk, hogy gyermekeinket, mintaadással, példamutatással tereljük a tudatosság irányába. Ha azt látják utódaink, hogy „divat” kidobni az ételt, vagy megvenni egy csomó felesleges holmit, akkor tőlük sem várhatjuk el, hogy másképpen cselekedjenek. Ha mindenki így élne, így viselkedne, akkor hamarosan lakhatatlanná tennénk már így is megviselt bolygónkat. A dolgunk nem nehéz: csak annyi ételt készítsünk, annyit vásároljunk, amit értelmesen fel tudunk használni.

Szerintünk akkor járunk el helyesen, ha a rendelkezésünkre álló véges erőforrást okosan, pazarlás nélkül használjuk a magunk és környezetünk boldogulására, ugyanakkor arra is tekintettel vagyunk, hogy ezeknek a javaknak az előállítása rendkívül komplex módon ugyan, de jelentős terhet ró környezetünkre. Azt gondoljuk, hogy az élelmiszerek kidobása, a morális problémákon túl, ugyanolyan visszaélés erőforrásainkkal, mintha cél nélkül folyatnánk a vizet, vagy éppen a trópusira fűtött lakásunkat szellőztetnénk télen, hogy elviselhető legyen a hőség.

Csak azt tudjuk Önöktől kérni, hogy ne dobjanak ki semmilyen ételt! Csak annyit vásároljanak, készítsenek el, ami elfogy. Ismerik a régi szlogent, miszerint a mérték, az érték. Ha mégis maradna valami, akkor pedig egyszerű a dolgunk: adjuk oda annak, aki rászorul, és örül is egy kis segítségnek.

Az “Itt a helyem” fotópályázat képei

Múlt héten véget ért az „Itt a helyem” címmel, a Facebookon meghirdetett fotópályázatunk. Nem voltunk túl szigorúak a versenyszabályzat megírásakor, bármilyen környezeti témájú fotót beküldhettek a vállalkozó szelleműek. Az alábbiakban közöljük a legtöbb szavazatot kapó, és a zsűri döntése szerinti legjobb képeket.

A zsűri döntése alapján 1. helyezett, Gaál Judit Vízigiccs c. képe:

Gaál J-Vizigiccs0

 

A zsűri döntése alapján 2. helyezett, Rácz Norbert Bükkös című fotója:

Rácz Norbert- Bükkös0

 

A zsűri döntése alapján 3. helyezett, Katona Máté Tihanyi levendulák c. fotója:

Katona Máté-tihanyilevendulák0

 

A legtöbb szavazatot a közönségtől Kuszák Tibor képe kapta, címe: Mi lesz az ebéd?

kuszák mi lesz az ebed25

 

A versenyzőknek köszönjük a fotókat! Az ajándékok már úton vannak.:)

Tetőkertek

A tetőkertekről a földi halandók keveset tudnak. Az utcáról nemigen látni őket, jószerével csak akkor találkoznak velük, ha netán van ilyen kerttulajdonos ismerősük, esetleg egy magasabban levő lakásból rálát egy ilyen kertre. És persze akkor, ha kertépítő albumokat, honlapokat böngészget (itt).

2

Talán furcsa hóbortnak is gondolhatja, hogy egyes szerencsések a város fölé építenek – egyébként nagy odafigyelést, szakértelmet, és anyagi ráfordítást igényelő – kerteket. Nem igazán gondol bele, hogy ezek a kertek a városlakó közösség számára is hasznot hoznak, növelik a zöldfelületeket, amelyeknek ugyancsak híján vagyunk. „Mérésekkel bizonyították, hogy a zöldfelületek felett nedvesebb és tisztább a levegő. A növényzet a párologtatással csökkenti a hőmérsékletet, az asszimilációs folyamat során széndioxidot nyel el és oxigént termel. A zöldtető megköti a port és a szennyeződéseket. Emellett jelentős mennyiségű csapadékvizet tárol, amelynek egy részét a párologtatás során visszajuttatja a természetes körforgásba, így tehermentesíti a városi csatornahálózatot.”  (forrás)

3

Nem véletlen, hogy egyre több nagyvárosban, nem egyszer különös, figyelemfelkeltő happeningekkel serkentik a tetőkertek építését. A holland vízügyi társaság például Amszterdamban, önkéntes, férfi „donoroktól”, utcai mobil piszoárokban gyűjtött vizeletet. Az akció célja nem egészségügyi, vagy köztisztasági, hanem környezetvédelmi volt, mert a begyűjtött „anyagot” egy hektár városi tetőkert tápanyaggal való ellátásához kívánják felhasználni. Az emberi vizeletben ugyanis magas a nitrogén-, kálium- és foszfortartalom, amely fő összetevői a modern műtrágyáknak (erről már olvashattunk korábban egy hírlevélben).

Bukarest belvárosában 50 fiatal bevonásával készítenek tetőkert beépítési terveket: kiválasztják a megfelelő épületeket; beszerzik az engedélyeket; felkutatják, megszerzik a szükséges forrásokat; beszerzik a szükséges anyagokat, és nem utolsó sorban kommunikációs eseményeket: médiakampányt, flashmobokat, workshopokat szerveznek azért, hogy követőkre találjanak (erről itt olvashat bővebben). A központi üzenet a nem megfelelő bukaresti várostervezés köré épül: nincs elegendő zöldterület, nagy a forgalom, a főváros szinte élhetetlen. Aktivizálni akarják a polgárokat, különös tekintettel a fiatalokra.

1

Katmanduban a város kampányt indított 500 alkalmas, de még beépítetlen tetőn, kert létrehozásáért. A város nem csak beszél, hanem konkrét segítséget is ad az erre vállalkozó háztartásoknak: 5000 nepáli rúpiát (mai árfolyamon 11 ezer forint), szerszámokat (csákány, ásó) és tároló eszközöket (kaspók, kosarakat).

Folytathatnám a sort, Londontól New Yorkon át egészen Torontóig, de inkább azt emelem ki, egyre több városban ismerik fel a tetőkertek jelentőségét. Jó lenne nekünk is követni őket, az aktivitást serkenteni, az erre vállalkozókat minél több eszközzel segíteni.

 

 

Zöld bombák

A hadiipartól nem várnánk különösebb környezettudatos termelést, hisz az itt készült gyártmányok célja épp a környezet lerombolása és nem megvédése. Ennek ellenére a mai trendek alól a fegyvergyárak sem húzhatják ki magukat. Ha eltekintünk a puskák és rakéták eredeti céljaitól, egyből nem olyan misztikus, mire is kell figyelniük a korszerű termékek tervezőinek.

Egy fegyvertől ne várjuk, hogy kímélje a környezetet –praktikusan épp az ellenkezőjére való. Ennek ellenére – no, nem zöld, inkább szigorú gazdasági számításból – sok fegyverfejlesztő igyekszik olyan halálos eszközöket kialakítani, amelyek – elsősorban az épített – környezetben alig tesznek kárt. Csupán (?) az élő organizmusokat – elsősorban az embert – likvidálják a háborús övezetben. Ennek oka nem a fenntarthatóságért való aggódás, sokkal inkább a békekötést követő újjáépítési költségek minimalizálásának szándéka. Ne is időzzünk ezért a különböző halálsugár-kutatásoknál, nézzük, alapvető célja mellett miként képes mégis hozzátenni a magáét a haditechnika a környezetvédelemhez.
Aki arra számít, hogy a szükségtelenül környezetterhelő megoldásokról lemondana a hadsereg csak azért, hogy kisebb sokkot okozzon a világban a pusztításakor, az téved. Így rövid, de hosszú távon se számítsunk arra, hogy a fáradt uránt tartalmazó, tehát radioaktív páncéltörő lövedékeket kivonják a forgalomból. A termonukleáris hadviselés kellékeiről már ne is beszéljünk, örüljünk annak, hogy elértük: megszűntek a felszín feletti és víz alatti kísérleti robbantások.
És mindezek ellenére létezik a hadtudománynak környezetvédelmi szempontrendszere. Az egyik legfontosabb a fejlesztési irányok meghatározásakor, hogy a hadiszer tervezésekor már figyelmet fordítsanak a kivonásakor jelentkező környezeti terhelésre. A legjobb, ha az aktív honvédelemből kivonandó eszközt némi átalakítással a civil szféra tovább tudja alkalmazni. Ha erre egyáltalán nincs mód, a gyártástechnológia moduláris alapon működjön, vagyis a leszerelendő egységről eltávolítható legyen a veszélyes hulladéknak számító komponens, így csak egy kis elemet kelljen drága megsemmisítő eljárással ártalmatlanná tenni.
De tudjuk, kivonás előtt még komoly feladatok várnak a hadi szerekre. Furcsának hangzik, de valójában a hadiipar fejlesztőinek is szem előtt kell tartaniuk a szállítóeszközök fogyasztását, emissziós mutatóit, egyszóval a fenntarthatóságukat. Ugyan radikál-zöldek most bizonyosan a kockakőért nyúlnak, de hisszük: üdvözlendő tendencia a haditengerészetben egyre jobban elterjedő, kis méretű nukleáris reaktorok elterjedése, szemben a kőolajszármazékok hajtotta hajóóriásokkal.
A költséghatékony és hosszú távú, tehát a fenntarthatóság irányába mutató alkalmazás másik alapfeltétele a minél szélesebb körű kompatibilitás megteremtése. A Varsói Szerződés tagországaiban a felszerelések – akármennyire is alacsony színvonalúak voltak -, több tízmillió katona számára, a blokkon belül mindenhol csereszabatosnak készültek. Lőszerek, ruhadarabok, kiegészítők. Ma a NATO-n belül sincs ilyen igény – ami emeli a hadseregek fenntartási költségét, és megnehezíti a közös hadműveletek logisztikai költségeinek csökkentését.
Egyszóval: van hová fejlődni, miközben egyre jobban érezhető – a pusztítás urai is mind komolyabban figyelnek a környezetre.