Falfirkászok

A graffitisek társadalmát a legalitás és a tehetség dimenziói szerint oszthatjuk nagyobb csoportokra. Nem állítom, hogy e két dimenzió között erős összefüggés lenne, de nem is zárom ki. Már csak azért sem, mert a legálisan dolgozóknál érvényesül valamiféle kiválasztódás és főként kontroll: azért bárkit nem engednek még a lepusztult tűzfalak közelébe sem. A legális falfestők nagyobb része többnyire jó minőségű munkával örvendeztet meg bennünket, ahogyan ezt már ezen a blogon is többször bemutattuk (itt és itt). Egy, a graffiti világában jártas blogger az alábbi típusokat rajzolta meg erről a kívülállók számára kevésbé ismert társaságról. Na, nem tudományos alapossággal, hűvös elemzői szemszögből, hanem értékorientáltan, az értelmezést-befogadást irányító módon.

A művészek. „Rengeteg képet lehet látni tőlük, amelyek hatalmas falfelületeket díszítenek, lenyűgöző módon. Ők igazi művészek! Megrendelésre dolgoznak, alaposan megtervezik a téma aktualitását, a környezetben elfoglalt helyét a falfelületnek, az esztétikai látványát, és ezek után látnak munkához. Tehetségesek, képzettek, kreatívak. Talán elfogult vagyok, de én ide sorolnám ezt a lakóterület karakteres figuráihoz, hangulatához jól igazodó életképet.

1

A másolók. Képviselőik tehetségesek, de képzetlenek. Próbálják leutánozni az első csoportban lévő művészeket, több-kevesebb sikerrel. Lelkesen vállalnak vasúti kocsi, kuka festést, hogy gyakorolhassanak. Néhányan közülük több tucat kuka után, akár megrendelést is kaphat kisebb cégektől az üzlet falának dekorálására.

Nagyfejű-borsóagyúak. E csoport tagjainak se tehetsége, se képzettsége, de még ízlése sincs. A gond az, hogy ezt ők nem is sejtik magukról. Meggyőződésük az, hogy tiszta, frissen festett falat nem lehet elképzelni az ő munkájuk nélkül, ezért sürgősen telefirkálják absztrakt vonalakkal, logókkal, politikai tartalmú szlogenekkel.

2

Analfabéták. Sajnálatos módon, a tanító nénijük minden igyekezete, plusz korrepetálása ellenére sem tanultak meg írni. Szegényeknek nem finomodott a keze sem olyan apró tárgyakhoz, mint a ceruza, vagy a toll, ezért csak a festékszóróval tudnak bánni. Több százszor próbálják leírni a nevüket, hátha egyszer sikerül, de csak a kezdőbetűkig képesek eljutni.

3

Primitív tahók. Identitászavarral küszködő egyének, akik a falakra firkálnak férfi és női szerveket különböző pózokban, eldöntendő, hogy melyiket is válasszák közülük.” Én ebbe a típusba sorolnám azokat, akik közlekedési táblákat, utcatáblákat, hirdetéseket, parkolóórákat rongálnak meg, teszik szinte olvashatatlanná pusztán azért, hogy jelük egy ideig ott maradhasson.

4

A lakosság persze nem tesz ilyen finom különbséget az egyes alkotók és alkotásaik között. Többnyire bosszankodik, ha tehetné, azonnal leradíroztatná mindet. Ezt bizonyítja egy felmérés, amely a budapesti Országbíró lakótelepen (XIII. kerület) készült még 2010-ben. (Sajnos frissebbről és átfogóbbról nincs információnk, de akinek van, feltétlen szóljon! ) Ennek adataiból az derült ki, hogy a többség (66%) elutasítja a falfirkát, függetlenül annak minőségétől. 17 százalékuk szerint a graffitik általában rontják az épületek képét, bár akad közöttük egy-két szép is. Mindössze 5 százalékot képviselnek azok, akik szerint a graffiti művészeti alkotás. (A maradék 12 százalék viszont már észre sem veszi, annyira hozzászokott a látványhoz.) A falfirkák elutasítása tehát egyértelmű, amihez hozzájárul az alkotások igen alacsony művészi színvonala, és persze az anyagi kár, amit a falak megtisztítása, újrafestése okoz.

7

Mit lehet tenni az illegális falfirkák ellen? Nem sokat, pedig a törvényeket szigorították, de a tettenérés, bizonyítás nehéz. Erre kínál most jó megoldást a cseh szakemberek által kifejlesztett számítógépes program (TagBust), amely nem más, mint a falfirkászok kézjegyéről és a városban látható egyéb falfestményekről készített fotográfiák rendőrségi adatbázisa. Amikor a hatóságok őrizetbe vesznek egy falfirkászt, akkor a program összeveti az érintett személy alkotását az adatbázisban lévő munkákkal, figyelembe véve a stílust és az írásmódot. Állítólag már mi is érdeklődünk az eljárás iránt. Meglátjuk, mire megyünk vele…

5

9

6

Tűzfalfestők 2.

1

Budapest nem ekkora. A Színes Város csoport munkája a Kazinczy utca 45. szám alatt

„Valószínűleg epilepsziás rohamok kiváltására is alkalmas a VII. kerületben megjelenő falfestmények némelyike. Pedig lehet ezt ízlésesen is csinálni. Ha ilyen a Színes Város, akkor már jobb az üres tűzfal….. nem tartom normálisnak, hogy Petykák és Forkok azt pingálnak egy műemléki védettségű terület falfelületeire, amit jónak látnak. Joguk van a művészi önkifejezéshez, de Budapest egyik legértékesebb városrésze nem megfelelő fórum ennek bemutatására… Nem a művekkel van bajom, hanem a hellyel és a móddal. – Írja Laky Zoltán a Heti Válasz portálján.

Nézzük, igaza van-e a szerzőnek? Ahhoz, hogy ezt megítélhessük, szemügyre kell vennünk magát a művet és azt a szűkebb, vagy tágabb környezetet, ahová elhelyezték. És azt is jó lenne tudni, hogy ezek a freskók minek a helyére kerültek; de ezt nagyjából tudhatjuk: omladozó, szürke, koszos falakra. Hogy jobb lett volna ezeket így hagyni? Nem hiszem. Bár abban igaza van Lakynak, hogy ez önmagában még nem lehet indok arra, hogy bármit rá lehessen festeni.

A munkák vegyes színvonalúak, vannak közöttük szebbek és csúnyábbak is. A csúfakat most hagyjuk, akinek van szeme hozzá, maga is megítélheti. Maradjunk inkább a szebbeknél: pontosabban a szebb kivitelezésűeknél. Nekem kifejezetten tetszik a Neopaint csoport két alkotása. Mondanivalójuk és formaviláguk egyaránt igényes, és ami a lényeg, minden megvan bennük, amit ettől a műfajtól elvárni lehet. Szép a Gozsdu-udvar egyik falára festett lányportré, amely az ENSZ Menekültügyi Főbizottságának felkérésére készült. A kedvencem mégis inkább a Dob utcában levő életkép, amely jól kihasználja a hely adottságait, élethű karaktereivel tökéletesen illeszkedik a környezetbe. A környéken lakók is elfogadják, szeretik. Sikerük titka a szakmabeli tudás mellett az, hogy a munka megkezdése előtt egyeztettek az önkormányzattal, a műemlékvédelemmel, és a lakókkal is.

2

2b

A NeopaintWorks munkái: a Dob utca 48. szám alatt és a Gozsdu-udvarban

És akkor itt van a másik kifogás, a környezet. A már idézett posztban azt írja a szerző, hogy Budapest egyik legértékesebb városrésze nem megfelelő fórum a grafittis önkifejezésre. Egyet is értenék, ha teljesen kontrollálhatatlanul, bárki bármit kenhetne a szépen rendbe hozott házakra, műemléképületekre. De ez a „legértékesebb, műemléki városrész” tűzfalai nem éppen a legszebb arcukat mutatják, ha közelebb lépünk hozzájuk. Számunkra is nyilvánvalóvá válik, hogy ez a helyenként lepusztult környezet olyan sokkal többet nem is érdemelne. Omladozó, összefirkált kerítések, kapuk, színesre festett ócska léckerítés, jellegtelen házak, foghíjas utcasorok úgyis lerontanák az összhatást, bármit is tennének oda. (Ez persze nem jelenti azt, hogy ronda keretbe csak ronda képet lehetne tenni!) Nézzünk néhány idevágó példát.

3

Buda és Pest. Void, Petyka, Transone és Fork munkája (Színes Város csoport) a Kazinczy utca 37. szám alatt

4

Nagyváros vagy természet? Obie Platon munkája (Színes Város csoport) a Kazinczy utca 35. szám alatt

A túlzó, vagy éppen jogos kritikák ellenére nekem tetszik a tűzfal-rehabilitáció ötlete. Persze a nyilvánvaló hibákat ki kellene küszöbölni, például úgy, hogy a munkákat felfestés előtt szakmai zsűrinek, műemlékvédelmi szakembereknek kellene bemutatni, és a környezetet is rendbe kellene hozni. Legalább annyira, hogy a környező falfelületek és kerítések ne rombolhassák az összhatást.  Úgy, ahogyan ezt a legtöbb köztéri alkotás esetében teszik.

Falfeliratok és átiratok

Úgy nyolcéves lehettem, amikor krétával, jó nagy betűkkel felírtam a házunkhoz közel eső deszkakerítésre az ilyen korban leggyakrabban hangoztatott külső női nemi szerv nevét. Másnap anyám, meglátva a feliratot azt mondta ingerülten: törném le a kezét, aki ezt tette. Én mellette bandukolva sunyítottam, és azon imádkoztam, nehogy meglássa rajtam, hogy én voltam az elkövető. Ez volt az utolsó falra írt üzenetem a világnak, kinőttem belőle.  Vannak viszont olyanok, akik soha sem nőnek ki ebből. Benne ragadnak a gyermekévekben. Olthatatlan vágyat éreznek megosztani a világgal, hol vicces, hol „filozofikus”, hol trágár gondolataikat, tönkretéve, elcsúfítva lakások, műemlékek, templomok, közintézmények falait.

Hosszú évekig virított a Bertalan Lajos utca egyik házfalán ez a magvas gondolat: „A művészet egyszerű manipuláció”. Vajon mit jelenthet, és főként miért volt ez fontos a szerzőnek közzé tenni? Mit üzent, és kit akart meggyőzni? „Légy ember, van Isten” – hirdeti az igét a Ménesi út egyik utcatábláján egy önkéntes hitszónok. Ennek legalább világos az üzenete.

3

Valamivel szórakoztatóbb, a 27-es busz egyik megállójára festett felirat: „What are you waiting for?”  Vagy az aluljáró bal oldalán virító szöveg: „Megyek a melóba”, a jobb oldalán pedig a folytatás:” Jövök a melóból.” Ez a sajátos szerelmi üzenetváltás is mulatságos, és még címzettje is van: „Szeretlek túrógombóc!”. Alatta a válasz: „Én is Te veréb”. Mai szemmel már kifejezetten szórakoztatónak tűnik az egykori punk üzenet is: „Komcsik, ne merjétek emelni a sajtos pogi árát, mert baj lesz!”

Aztán vannak más tréfás kedvű önkéntes alkotók is, akik plakátokat dekorálnak ki (különösen választások idején), vagy meglevő feliratokat alakítanak át. Így lesz a Fehérvári úti piacon a hulladéktárolóból hullatároló.

2

A bölcselkedő és vicces feliratok legalább jó kedvre derítenek, a durva, trágár üzenetek viszont elszomorítanak. Gondolom nem csak engem. Mit lehet ezek ellen tenni? Az utóbbi időben úgy látom, szorgos kezek mossák Budapest falairól az oda nem illő szövegeket, de sajnos ez időleges, ugyanis újabb és újabb „alkotók” érkeznek: kezdődik az egész elölről. Más megoldást választottak a  No hate speech movement aktivistái, akik átírják, kiegészítik az ostoba, gyűlölködő, rasszista feliratokat. Így lesz a f*ckból lucky, az ‘n’ betűs szóból bigger, a warból aware, a f*ckerből lower stb. Jó lenne valami hasonlót nekünk is csinálni, mert ez ellentétébe fordítja az eredeti üzenetet. A rútból, ha nem is szépet, de legalább jópofát, tanulságosat hoz létre, és némi nevelő szándékot is kifejt.

1

A freskófalu

A Zöld színe blogon eddig több alkalommal is foglalkoztunk falfestészettel (itt találja), elsősorban vizuális környezetvédelmi megfontolásból.  Sajnos településeink falát ellepték a ronda, ostoba, öncélú falfirkák: az ápolatlanság, rendezetlenség képzetét keltik. A lepusztultságot, az igénytelenség valóságát példázzák. Pedig az utcai falakra festett képeknek lehetne más hivatása: vidámabbá varázsolni a szürke falakat, megtörni az egyhangúságot, elhitetni velünk, hogy lehet másmilyen környezetben is élni. Szerencsére egyre több helyen, egyre többen vallják ezt, és, ami fontosabb, tenni is hajlandók érte.

1A fotó forrása: bodvalenke.eu

Ezek közé tartozik Bódvalenke is, ahol a házak falára gyönyörű szekkókat festettek (itt megnézheti a galériát) roma művészek. A projekt még 2009-ben indult, Pásztor Eszter kezdeményezésére, az Európa Műhely Kulturális és Közművelődési Társaság és a Magyar Református Szeretetszolgálat Közhasznú Alapítvány segítségével. Mára Bódvalenke világhírűvé vált, mint az egyetlen olyan falu a világon, amelynek falait műalkotások díszítik. Vannak más festett falvak is, Indiában, Mexikóban, Egyiptomban, Új-Zélandon, de ezek az alkotások inkább a „public art” kategóriába tartoznak. 18 magyar és más európai országból származó roma festőművész 33 képet alkotott a faluban. A Bódvalenkére látogató műértők szerint közülük legalább 6 a világ bármely nagy múzeumában megállná a helyét – olvashatjuk a SozialMarie díjra benyújtott pályázatukban.

2A fotó forrása: bodvalenke.eu

Merthogy pályáztak erre a díjra. A SozialMarie díj ugyanis megvalósult, szociálisan innovatív kezdeményezéseknek szól. Az eddigi történések, eredmények azt mutatják, a bódvalenkei kísérlet megfelel a kiírásnak. Nem pusztán egy látványosság, idegenforgalmi attrakció, hanem valódi közösségfejlesztő tett. Hatással van a kulturális életre (Sárkányünnep, Asszonykórus stb.), a környezetvédelemre (tisztaság, szelektív hulladékgyűjtés), a munkahelyteremtésre (kézműipar). Növeli az itt élők önbizalmát, erősíti identitásukat. Hozzásegíti őket, hogy saját lábukra tudjanak állni.

talán

A díjat a bécsi Unruhe Magánalapítvány 2005 óta hirdeti meg olyan projektek számára, amelyek innovációs erejét és kreativitását a gyakorlat is visszaigazolta. Évente 15 díjat ítélnek oda, összesen 42.000 euró értékben. A díjátadó ünnepség időpontja minden év május 1-e, helyszíne a bécsi ORF Radio Kulturhaus nagyterme. A díj odaítélését közönségszavazatokkal is támogathatják (itt), segítsük mi is Bódvalenkét!

Lehet-e szeretni a grafittit?

A világ más részein a graffitis csapatok órákat töltenek azzal, hogy a sivár gettófalakat vidám színekkel és ábrákkal tegyék elviselhetőbbé. Sok esetben a végeredmény hatalmas absztrakt képzőművészeti alkotásokra hasonlít. Az emberek többsége mégis inkább bosszankodik és nem értik, hogy az embernek játékos ötletességgel kell díszítenie a világot, amelyben él. A graffitiművészeket egyszerűen vandálnak minősítik és visszasírják a sivárságot. (wikipedia)

Ennyire egyszerű lenne? Van egyfelől a sivár környezet, és vannak megmentő művészcsapatok, amelyek ezt a szürkeséget vidámsággá varázsolják? Aki látott már összefirkált műemlékeket, templomokat, frissen festett magán és közösségi házakat, valószínű nem osztja ezt a véleményt. Kezdjük azzal, hogy a falfirkák túlnyomó többségét nem grafittiművészek alkotják. Sőt, igazán színvonalas alkotó alig-alig van közöttük. Vannak viszont „tagolók”, akik csak tudatni szeretnék a nagyvilággal, hogy léteznek, vagy akik territóriumaikat akarják ezen a módon kijelölni. Vannak továbbá magányos üzengetők, akik olthatatlan szükségét érzik annak, hogy a világról alkotott véleményüket a járókelőkkel megosszák. Ezek között találhatók szellemesek, jó kedvre derítők. Ide sorolnám például azt a legendás feliratot, amely még a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján, a diktatúra idején született: „Bolsik, ne emeljétek a sajtos pogi árát, mert baj lesz!”. Hasonló hatást válthatott ki sokakban ez egyik budai buszmegállóba festett kérdés:” What are yuo waiting for?”, vagy a  Bertalan Lajos utcában egyik házára kiírt bölcsesség: „A művészet egyszerű manipuláció”.

Sajnos a falfirkák túlnyomó többsége egyáltalán nem ilyen, inkább lehangolóan ostoba, durva. Amitől azonnal bosszúsan elfordul az ember. Aminek semmi köze a művészethez, nem sivárságot old, hanem inkább sivárrá (még sivárabbá) teszi a környezetet. Emiatt nem megőrizni, benne gyönyörködni, hanem eltüntetni kellene.  Vajon csak én gondolom így? Egyes kutatások szerint nem. A budapesti Országbíró lakótelepen (XIII. kerület) élők kétharmada szerint például valamennyi falfirkát azonnal le kellene radírozni. 17 százalékuk szerint a grafittik általában rontják az épületek képét, bár akad közöttük egy-két szép is, és mindössze 5 százalékot képviselnek azok, akik szerint a grafitti művészeti alkotás.  (A maradék 12 százalék viszont már észre sem veszi, annyira hozzászokott a látványhoz.) A falfirkák elutasítása egyértelmű, amihez hozzájárul „az alkotások igen alacsony művészi színvonala”. És persze az anyagi kár, amit a falak megtisztítása, újrafestése okoz.

Mégis, szemlélve az igazán színvonalas grafittiket, megállapítható, egyetlen hibájuk az, hogy rossz helyre kerültek. Pedig legális falak kijelölésével lenne megoldás, hiszen majd minden településen, kerületben vannak olyan sötét és piszkos aluljárók, csúnya kerítések, tűzfalak, amelyeket egy-egy jól sikerült alkotással élhetővé lehetne tenni. Valahogy úgy, mint Újbudán, a kelenföldi aluljárónál, ahol – a MÁV és a Színes Város Mozgalom kezdeményezésére – fiatalok varázsolták üdítő látvánnyá a szürke falakat.

Forrás: urbanista.blog.hu (Fotó: Balassa Bálint)

Lehet szeretni a grafittit?- tettük fel a kérdést a bejegyzés címében. Ezt a típust feltétlenül, bár nyilván lesznek, akik a helyszín és az időpont kijelölése (kvázi megrendelés) miatt féltenék az alkotói szabadságot.  Mintha a legnagyobb műalkotások többsége nem megrendelésre készült volna.