A hadiipartól nem várnánk különösebb környezettudatos termelést, hisz az itt készült gyártmányok célja épp a környezet lerombolása és nem megvédése. Ennek ellenére a mai trendek alól a fegyvergyárak sem húzhatják ki magukat. Ha eltekintünk a puskák és rakéták eredeti céljaitól, egyből nem olyan misztikus, mire is kell figyelniük a korszerű termékek tervezőinek.

Egy fegyvertől ne várjuk, hogy kímélje a környezetet –praktikusan épp az ellenkezőjére való. Ennek ellenére – no, nem zöld, inkább szigorú gazdasági számításból – sok fegyverfejlesztő igyekszik olyan halálos eszközöket kialakítani, amelyek – elsősorban az épített – környezetben alig tesznek kárt. Csupán (?) az élő organizmusokat – elsősorban az embert – likvidálják a háborús övezetben. Ennek oka nem a fenntarthatóságért való aggódás, sokkal inkább a békekötést követő újjáépítési költségek minimalizálásának szándéka. Ne is időzzünk ezért a különböző halálsugár-kutatásoknál, nézzük, alapvető célja mellett miként képes mégis hozzátenni a magáét a haditechnika a környezetvédelemhez.
Aki arra számít, hogy a szükségtelenül környezetterhelő megoldásokról lemondana a hadsereg csak azért, hogy kisebb sokkot okozzon a világban a pusztításakor, az téved. Így rövid, de hosszú távon se számítsunk arra, hogy a fáradt uránt tartalmazó, tehát radioaktív páncéltörő lövedékeket kivonják a forgalomból. A termonukleáris hadviselés kellékeiről már ne is beszéljünk, örüljünk annak, hogy elértük: megszűntek a felszín feletti és víz alatti kísérleti robbantások.
És mindezek ellenére létezik a hadtudománynak környezetvédelmi szempontrendszere. Az egyik legfontosabb a fejlesztési irányok meghatározásakor, hogy a hadiszer tervezésekor már figyelmet fordítsanak a kivonásakor jelentkező környezeti terhelésre. A legjobb, ha az aktív honvédelemből kivonandó eszközt némi átalakítással a civil szféra tovább tudja alkalmazni. Ha erre egyáltalán nincs mód, a gyártástechnológia moduláris alapon működjön, vagyis a leszerelendő egységről eltávolítható legyen a veszélyes hulladéknak számító komponens, így csak egy kis elemet kelljen drága megsemmisítő eljárással ártalmatlanná tenni.
De tudjuk, kivonás előtt még komoly feladatok várnak a hadi szerekre. Furcsának hangzik, de valójában a hadiipar fejlesztőinek is szem előtt kell tartaniuk a szállítóeszközök fogyasztását, emissziós mutatóit, egyszóval a fenntarthatóságukat. Ugyan radikál-zöldek most bizonyosan a kockakőért nyúlnak, de hisszük: üdvözlendő tendencia a haditengerészetben egyre jobban elterjedő, kis méretű nukleáris reaktorok elterjedése, szemben a kőolajszármazékok hajtotta hajóóriásokkal.
A költséghatékony és hosszú távú, tehát a fenntarthatóság irányába mutató alkalmazás másik alapfeltétele a minél szélesebb körű kompatibilitás megteremtése. A Varsói Szerződés tagországaiban a felszerelések – akármennyire is alacsony színvonalúak voltak -, több tízmillió katona számára, a blokkon belül mindenhol csereszabatosnak készültek. Lőszerek, ruhadarabok, kiegészítők. Ma a NATO-n belül sincs ilyen igény – ami emeli a hadseregek fenntartási költségét, és megnehezíti a közös hadműveletek logisztikai költségeinek csökkentését.
Egyszóval: van hová fejlődni, miközben egyre jobban érezhető – a pusztítás urai is mind komolyabban figyelnek a környezetre.