Környezetbarát termékek piaca – attitűdök, akadályok

Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de az én saját attitűdöm összecseng annak a kutatásnak az eredményeivel, amit 2013 januárjában az Európai Bizottság megbízásából, 28 tagállam polgárai között végeztek el, „Az európaiak attitűdjei a környezetbarát termékek egységes piacának kialakításával szemben” címmel készített.

 

A kutatás az európai polgárok vásárlási szokásait és attitűdjét vizsgálta a környezetbarát termékekkel kapcsolatban. Kiderült, hogy az emberek többsége, több mint háromnegyedük hajlandó lenne többet fizetni egy környezetbarát termékért, a környezet megóvása érdekében, 89% gondolja azt, hogy a környezet szempontjából nem mindegy, hogy milyen terméket vásárolunk.

Mi az oka, ha mégis a hagyományos terméket választjuk? Sokan, köztük én is, úgy érezzük, hogy nem megbízható információkkal rendelkezünk a termék tulajdonságaival kapcsolatban. A vásárlók alig több mint fele elégedett a rendelkezésre álló adatokkal a vásárolt termék környezeti hatásaival kapcsolatban. Leginkább a Franciák, a Belgák és a Portugálok bíznak a környezetbarát termékekben, kevésbé bizalmasak az emberek Németországban, Hollandiában és Romániában. Az európai polgárok fele úgy gondolja, hogy gyakran állítanak valótlan vagy félrevezető információkat a cégek saját termékükről. Az emberek kétharmada hajlandó lenne többet fizetni, ha biztos lehetne abba, a hosszabb ideig (minimum 5 évig) garantálják a termék megbízhatóságát. Szomorú tény, hogy a válaszadók majdnem 50 százalékával előfordult az elmúlt egy év során, hogy egy tartós terméket nem javíttatott meg, inkább újat vásárolt helyette, mert ez a megoldás kifizetődőbbnek tűnt.

Másfelől a cégek, akik szeretnék termékeik pozitív környezeti hatását kiemelni, rengeteg kormányzati és magánkezdeményezés által támasztott akadályba ütköznek. Gyakran többször is fizetniük kell azért, hogy a fogyasztókat megfelelő információkkal lássák el.

Janez Potočnik környezetvédelmi biztos a kérdésben így nyilatkozott: „Természetesen mindannyian örülnénk, ha több környezetbarát terméket látnánk a polcokon. A felmérés azonban azt mutatja, hogy a legtöbbünket összezavarják a termékek környezetbarát jellegére vonatkozó gyártói információk, és nem bízunk bennük. Ez nem jó a fogyasztóknak, és azoknak a cégeknek sem kifizetődő, amelyek valóban igyekeznek környezetbarát termékeket kínálni. Különböző vállalkozások és más érintettek bevonásával olyan hiteles tájékoztatáson dolgozunk, amelyet a fogyasztó a vásárláskor valóban igényel. Ez kedvező hatással lesz a piacok fejlődésére, továbbá új innovációs és beruházási lehetőségeket nyit meg a zöld gazdaságban.”

 A felmérés teljes anyaga itt olvasható.

Forrás: itt

A környezettudatosság szintje

Egy friss közvélemény-kutatásra hívnám fel a figyelmet, amely a környezetvédelmi beállítottságot, környezeti tudatosságot vizsgálta Magyarország nyugati vidékén.

 

 

Aki már járt arra, tapasztalhatta, a települések, a porták tiszták, rendezettek, de azt nem tudhatja, legfeljebb sejtheti, hogyan gondolkodnak erről az itt élők.

A kutatás adatai szerint a lakosság túlnyomó többsége szelektíven gyűjti a hulladékot, tudatosan vásárol, de nem nagyon komposztál, és a veszélyes hulladékokkal sem tud mit kezdeni. Nézzük kicsit részletesebben!

A szelektív gyűjtés széles körben elterjedt ezen a vidéken, a válaszadók több mint kétharmada állította, lakásának környékén van szelektív gyűjtő, amit rendszeresen (67,8%), vagy alkalmanként (16%) használni is szokott. De miért jó ez nekik, amikor semmi hasznuk sincs belőle? Azt mondják, azért, mert a szemétből értékes anyagokat lehet kinyerni, amiket újra fel lehet használni, ezen kívül könnyebben lehet szállítani, és higiénikusabban kezelni. Akik nem gyűjtenek, azoknak sincs elvi kifogásuk ellene, csak a konténerek távolsága és a keletkezett hulladék mennyisége akadályozza őket ebben.

Az elkötelezett környezetvédők azt mondják a szelektív gyűjtés nem igazán jó megoldás, helyette inkább a hulladékképződés megelőzését ajánlják. (Zéró hulladék.)  Ennek számos technikája ismert, amit elég jól, és elég gyakran használnak a Sopron környéki települések lakói. Nagyon sokan nem dobják ki használt ruháikat, inkább továbbadják másoknak (81,3%); vásárlásaikhoz papírból, szövetből készített táskát, a kosarat (65,8%), vagy otthoni műanyag szatyrot (32,8%) visznek; meghibásodott tárgyaikat, háztartási eszközeiket sem dobják ki, inkább megjavíttatják (42,5%); és előnyben részesítik a tartós termékeket (46,5%). Ugyancsak sokan állítják, bár ezeket némi fenntartással kell fogadnunk, hogy inkább környezetbarát (43,3%) vagy újrahasznosított anyagból készült termékeket, például újrapapírt vásárolnak (34,7%). Nagyon kevesen jelzik viszont postaládájukon, hogy nem kérek hirdetési újságokat, szórólapokat (10,5%).

Kevesen, alig több mint egyharmaduk állítja, hogy szokott komposztálni. A többiek nem, köztük szép számmal olyanok is, akiknek erre egyébként lenne módja, mert kertes, kertkapcsolatos házban laknak. Komposztálás helyett sokan inkább elássák, elégetik a „zöld javakat”, vagy nemes egyszerűséggel belerakják a kukába.

A veszélyes hulladékoknak is csak egy része kerül megfelelő helyre. A gyógyszerek 45,7 százaléka a gyógyszertárakba, a festékek 9,5 százaléka, az elektronikai hulladékok 23,5 százaléka a hulladékudvarokba, a háztartási sütőolajok 12,3 százaléka az átvevőhelyekre. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sok háztartásban valóban nem keletkezik ilyen hulladék, mert nem szednek gyógyszert, a festők elviszi a megmaradt anyagokat, a sütőolajat feletetik az állatokkal stb.

Veszélyes hulladékok veszélyes elhelyezése

 

Kiönti (kukába, lefolyóba, csatornába

Elássa, elégeti

Nem képződik ilyen hulladék

gyógyszer

16,7%

1,2%

29,7

festékek, hígítók

14,2%

1,3%

46,7

háztartási sütőolaj

38,5%

20,3%

1,5

elektronikai hulladék

13,8%

0,3%

6,0

A szelektív gyűjtésben való részvétellel és a tudatos vásárlói magatartás arányaival akár elégedettek lehetünk, bár van még hova fejlődni, de a komposztálási hajlandósággal és a veszélyes hulladékok elhelyezésével egyáltalán nem. Az mindenesetre ígéretes, hogy az új, házhoz menő és a zöld hulladékokat is külön kezelő rendszer bevezetése után az eddigieknél is többen lesznek hajlandók szelektíven gyűjteni, komposztálni és a veszélyes hulladékot megfelelően elhelyezni. Bízunk benne, hogy valóban így lesz!

Bumeráng – az energiafordulat nemkívánatos hatásai

Valószínű hidegzuhanyként érte az atomenergia ellen küzdőket a német energiafordulat hatásairól szóló friss beszámoló. Ismeretes, hogy a német kormány azt a célt tűzte ki, hogy a nyolc legrégebbi, a biztonsági vizsgálatok miatt szünetelő atomerőművet azonnali hatállyal, a fennmaradó kilencet pedig 2022-i határidővel leállítja, a kieső energiát pedig megújuló forrásokból fogja fedezni. Sokan gondolhatták, hogy az átállással lesznek – elsősorban ellátási, kereskedelmi – problémák, de azt talán mégsem, hogy az eredmény az eredeti szándékkal éppen ellentétes lesz. Azt, hogy nő a környezetkárosító széntüzelésű erőművek, és csökken a szén-dioxidot egyáltalán nem kibocsátó energiaforrások részaránya. Ennek alapvetően az ár az oka: a szén olcsóbb, mint a gáz, az alternatív energiára pedig – annak drágasága miatt – nincs kereslet. Nincs, még abban a Németországban sem, ahol a lakosság környezettudatossági színvonala és anyagi helyzete kiemelkedően jó. Annak ellenére sem, hogy háromnegyedük tavaly még támogatta az energiafordulatot, 91 százalékuk pedig számolt az energiaárak növekedésével is. De talán ennyivel nem. Egy átlagos, négytagú német háztartásnak ugyanis 47 százalékkal, kilowattóránként 3,6 eurocentről 5,3-ra, évi viszonylatban 250 euróval emeli meg az áramszámláját. Ennek egy közvélemény-kutatás szerint az lett az eredménye, hogy a németek 77%-a most már jobban aggódik a villamosenergia-árak emelkedése, mint az atomerőművek léte miatt!

A vállalatok is tartanak a változástól, elsősorban ennek ellátás-biztonsági kockázatai miatt. A német kereskedelmi kamara (DIHK) 2300 vállalat bevonásával végzett adatfelvételének eredményei szerint a felmérésben résztvevők átlagosan mínusz 12,6 pontra értékelték az energiafordulat vállalatokra gyakorolt hatását.(A nagyon rossznak megfelelő minősítést mínusz száz ponttól, a nagyon jónak megfelelőt plusz száz pontig terjedő skálán lehetett értékelni.)

Vajon milyen eredményeket hozna Magyarországon egy ilyen energiafordulat? Hogyan fogadná a köztudottan árérzékeny lakosság, és a hasonlóképpen költségérzékeny vállalati szféra az áramtermelés 40 százalékát biztosító paksi atomerőmű kiváltása miatti árnövekedést? Mennyien lennének hajlandók megfizetni a pluszköltségeket, és milyen ellátás-biztonsági kockázatokat kellene ezért elviselnünk? Fukusima után sokunkat aggodalommal tölthetnek el az atomerőművek meghibásodásának lehetőségei, de mivel pótolnánk az erőmű esetleges felszámolása miatt kieső energiát? Persze amit meg tudnánk és meg is akarnánk fizetni! Azon a Magyarországon, ahol az áramfogyasztók 5,3 százaléka, a gázfogyasztók 9,2 százaléka és a távhőfogyasztók 14,7 százaléka van tetemes fizetési hátralékban. Azon a Magyarországon, ahol az árnak kiemelt szerepe van a vásárlói döntésekben (Nielesen, Gfk). Szerintem általában is kevesen fizetnék meg a zöld energia felárát, ezekben a válságos időkben pedig nagyon kevesen. A fogyasztók, már csak ilyenek, ha tehetik, azonnal az olcsóbb szolgáltatók, az olcsóbb termékek felé mozdulnak. „Magyarországon nem létezik olyan, hogy fogyasztói lojalitás. Azzal senki sem törődik, hogy kevesebb kilowattórát fogyasszon, de ha 10 fillérrel olcsóbban tudja megszerezni azt az energiamennyiséget, egy pillanatnyi gondolkodás nélkül szolgáltatót vált.”

Ezt alátámasztják a közvélemény-kutatások is. A TNS Hoffmann 2011-es felvételéből például kiderül, hogy a megújuló energiaforrások népszerűsége pusztán elvi szintű, mivel csak a válaszadók 31 százaléka lenne hajlandó „kicsit többet” fizetni a megújuló, de drágább energiáért, „a jelenlegi többszörösét” viszont legfeljebb három százalékuk vállalná. Gyanítom, egy németországihoz hasonló áremelkedés még ezt a kevés támogatót is elvinné.

 

Elméletben már jók vagyunk!

A Nielsen legfrissebb kutatása a vállalatok felelősségvállalásáról szól, aminek kapcsán szóba kerül a környezetvédelem is.

Felmérésük szerint a magyar válaszadók közel kétharmada (61 %-a) előnyben részesíti azokat a cégeket, amelyek elkötelezettek a társadalmi felelősségvállalás iránt, sőt egyharmaduk (32 %) hajlandó lenne többet is fizetni egy termékért vagy szolgáltatásért, ha az közcélokat támogató vállalkozástól származna.

Én az ilyen tét nélküli elköteleződéseket ugyan mindig kétkedve fogadom, de itt nem a bekövetkezés valószínűsége, hanem a viszonyulás, az attitűd a fontos. Hiszen a megkérdezettek azt is mondhatták volna, hogy egyáltalán nem érdekli őket a társadalmi felelősségvállalás, és az ilyen célokért síkra szálló vállalatok termékeiért, szolgáltatásaiért eszük ágában sem lenne többet fizetni.

De mik is ezek a közösségi célok, amelyeket támogatni kellene a vállalatoknak? Számomra meglepetés, hogy a válaszadók közül a legtöbben (65%) a környezet megóvásához való hozzájárulást említették, megelőzve olyan célokat, mint a mélyszegénység, az éhezés megszüntetése (62%), rendes bért fizető munkahelyek (59 %) létesítése; az ivóvíz elérhetőségének növelése (56%).

Ezeken kívül sokan gondolják azt, hogy a vállalatoknak közre kellene működniük a természeti csapások következményeinek enyhítésében (44%), a kis- és középvállalkozások támogatásában (43%); különböző kórok, mint a szív- és érrendszeri megbetegedések, a rák, a krónikus tüdőbaj vagy a diabétesz leküzdésében (42%).

Ez egy környezetvédő számára kifejezetten jó hír, mert azt jelenti, hogy a magyarok közül sokaknak a társadalmi felelősségvállalás kapcsán a környezetvédelem is az eszébe jut. Más kutatások is megerősítik, hogy az attitűdökkel nincs különösebb probléma, annak ellenére sem, hogy a környezettudatos emberek aránya némileg elmarad az európai átlagtól. A hazai lakosság egyharmada tekinthető környezettudatosnak, és további egynegyede pedig legalább attitűdjében nem zárkózik el a környezetvédelmi céloktól.

Csak az a fránya gyakorlat ne lenne! Mert hiába fontos sokaknak a környezetvédelem, ha kevesen hajlandók tenni is érte. Ez azonban nem csak a mi problémánk. Nielsen egy másik, tavaly készített kutatásából kiderül, hogy a fogyasztók nagy része (83%) világszerte úgy véli, hogy fontos a cégek részéről a környezetvédelmi programok vállalása, de csak a 22 százalékuk lenne hajlandó többet fizetni a környezetbarát termékekért, azaz mély szakadék van az egyénekre és a vállalatokra rótt felelősség között.

Gyanítom, ezek az arányok nálunk is érvényesek, sőt, a jelenlegi gazdasági helyzet és a magyarok hagyományosan erős árérzékenyége miatt, az eltérés még nagyobb is lehet.

Közvélemény-kutatási furcsaságok 2.

KÜLÖNBÖZŐ EREDMÉNYEK UGYANARRÓL

2011 szeptemberében a Medián közvélemény-kutatást végzett a hazai atomenergia társadalmi megítéléséről. A felmérés egyik eredménye: a megkérdezettek 32 százaléka támogatja, 63 százaléka ellenzi a paksi atomerőmű élettartamának meghosszabbítását.

Rohonyi Péter, a Greenpeace kampányfelelőse azonnal diadalittas nyilatkozatot tett: „mától az atomenergia támogatóinak vállalniuk kell: nemcsak a fenntarthatósággal és a gazdasági érdekeinkkel mennek szemben, de egy demokratikus országban a többség akaratával is. Immár nem „csak” neves közgazdászok és egyéb szakemberek tartják anyagi, energetikai, környezetvédelmi okokból halva született ötletnek ma Magyarországon egy új atomerőmű építését: a közvélemény kétharmada is letette a voksát az atomenergia ellen és a megújulók mellett.”

Tényleg ez lenne a többségi akarat? A TNS Hoffmann 2011. augusztusi kutatása szerint nem, mert a megkérdezettek közel háromnegyede egyetért az atomerőmű működésével, 58 százaléka pedig támogatja és csak 35 százaléka ellenzi az üzemidő meghosszabbítását.

 

Az egyik kutatóintézet tehát 63 százalékos elutasítást, a másik 58 százalékos támogatást mért. A különbségek nagyok, mi lehet az eltérés oka? Könnyű lenne a vitát hitelességi okokkal magyarázni, mert mindkét vizsgálatot megbízás alapján végezték, az egyiket egy internetes portál (origó), a másikat az atomerőmű finanszírozta. Ez valóban sok mindent megmagyarázhatna, ha nem két jó hírű kutatócégről lenne szó, akik közül egyik sem kockáztatná szakmai reputációját egy kétes megbízás kedvéért. Maradnak tehát a szakmai, közülük is elsősorban a mérőeszközök megválasztásának hibái.

A kikérdezés során egyáltalán nem mindegy, hogy milyen kérdéseket tesznek fel, és milyen kontextusban. Az sem mindegy, hogy milyen a kérdőív szerkezete, az egyes kérdések mire irányulnak, és hogyan követik egymást. A kérdésfeltevés befolyásoló erejéről meggyőző példákat mutat be egy szociológiai módszertannal foglalkozó kiadvány.

Kutató cég kérdés

A támogató válaszok aránya

Gallup Általában véve helyesli, vagy nem helyesli, ahogyan XY elnök az elnöki feladatait ellátja

62 %

Harris „Hogyan értékelné azt, ahogyan XY az elnöki feladatait ellátja? Mit mondana: kitűnő munkát végez, egészen jó munkát végez, elfogadható munkát végez, gyengén látja el feladatát?”

48 %

Wasington Post „Tegyük fel, hogy osztályoznia kellene A, B, C, D, vagy E osztályzattal azt, ahogyan XY elnöki feladatait ellátja. Milyen osztályzatot adna neki?”

41 %

Ebből a példából is jól látszik, hogy az elnöki feladatok ellátására vonatkozó kérdések milyen erősséggel tolják egyik, vagy másik irányba a válaszadókat, hogyan lesz a támogatók aránya az egyik esetben 62, a másikban 48, a harmadikban 41 százalék. Különösen igaz ez azokban az esetekben, amikor a válaszadók egy jelentős részének nincs kiforrott véleménye, sőt egyáltalán nincs véleménye az adott problémáról, például a paksi atomerőmű bővítéséről. Így aztán az interjúalanyok egy nagy hányada egészen másra válaszol, mint amit a kutatók kérdeztek tőle. Véleményem szerint a „véleménynélküliek” sodródása magyarázza leginkább a Medián és a TNS Hoffmann eredményeinek különbözőségét.

Egy mérés, nem mérés?

Egy-egy esemény is nagyon „megzavarhatja” a mérések eredményét. A fukushimai atomkatasztrófa világszerte visszavetette a technológia és a létesítmények támogatottságát, igaz, közel sem olyan drámai mértékben, mint ahogyan azt a greenpeace-sek gondolják. A Paksi Atomerőmű vonatkozásában például kimutatható, hogy az általános elfogadottság szintje a katasztrófa után is csak 5 százalékkal változott: 78 százalékról 73 százalékra csökkent (TNS Hoffmann 2011. augusztus).

Egy mérés alapján tehát elég kockázatos olyasmiket állítani, hogy a társadalom elfordult volna az atomenergiától, és emiatt az energiapolitikának irányváltást kellene végrehajtani. Az egyszeri események torzításainak kiszűrni, a trendeket megrajzolni ugyanis csak azonos módszerekkel, többször megismételt kutatással lehet megbízhatóan elvégezni. „Egy mérés nem mérés, két mérés fél mérés. Na, három méréssel már lehet kezdeni valamit” – írja egy internetes kommentelő, és alighanem igazat kell adnunk neki.

Közvélemény-kutatási furcsaságok 1.

MÁR TUDJUK, HOGY MIT KÉNE SZERETNÜNK!

A magyarok rendkívüli mértékben érzékenyek a környezetvédelem problémáira, legalábbis a közvélemény-kutatások szerint. A megkérdezettek 92 (!) százaléka szerint a környezetszennyezés nagyon, vagy rendkívül komoly probléma. (GfK, 2011.) De vajon tesznek is ennek mérséklése, megszüntetése ellen valamit? A különböző adatfelvételek szerint – eltérő arányban – igen, bár az aktivitás szintje jóval alatta marad a nemzetközi, de még a magyar lakosság által kívánatosnak tartott mértéktől is.

A Tetra Pak kutatásából például kiderült, hogy noha a válaszadók 90%-a állította magáról, hogy szelektíven gyűjti az otthonában keletkező hulladékokat, a valóságban azonban csak 20-30% a gyűjtésben résztvevők aránya. Más kutatások ennél ugyan jobb eredményeket hoztak ki (Gfk-Tárki 45%, Öko-Pannon 54 %), de még ezek is távol állnak az elvárhatótól.

A klímavédelmet és az energiatakarékosságot ugyancsak fontosnak tartjuk, ám keveset teszünk érte. A Kutató Centrum kimutatta, hogy közel kétharmados arányban használunk – lakásban, munkahelyen, autóban – klímaberendezést, noha tudjuk, hogy falja az energiát, és az egészségre is ártalmas.

Egy vásárlási szokásokat vizsgáló felmérés szerint a hazai fogyasztók csaknem 90%-a szempontnak tartja a pozitív környezetvédelmi tulajdonságokat egy-egy árucikk vásárlása esetén, 80 százalékuk, pedig tisztában van a környezetvédelmi jelölések jelentésével, és csaknem valamennyien úgy nyilatkoztak, preferálnák a környezetbarát árut, mégis, alig több mint a megkérdezettek fele lenne hajlandó többet is fizetni az ökológiailag megfelelő termékekért. És még kisebb lenne ez az arány, ha csak azokat néznénk, akik ténylegesen megfizetik a környezetvédelmi felárat.

Mi lehet az oka az ideális és a valóságos állapot közötti nagy eltéréseknek? Egy részük magyarázható a lakosság árérzékenységével, kényelemszeretetével, de van még ezen kívül más is. Az egyik a feltételezett elvárásnak való megfelelés. Ha nem akarjuk, hogy lelepleződjünk, kilógjunk a sorból, akkor azt mondjuk a kérdezőbiztosnak, amiről azt feltételezzük, hogy hallani szeretne. A másik ok, hogy máshol van a fókusz a kutatók és a megkérdezettek problémavilágában, más és mást tekintenek égető problémának. A lakosság 62 százaléka a környezetvédelmet nem tekinti ilyennek, mégis erről kérdezgetik lépten-nyomon. Igaza volt Bourdieunak, a neves francia szociológusnak, amikor azt mondta: „a közvélemény-kutatásnak az az egyik legalattomosabb veszélye, hogy kényszerhelyzetbe hozza az embereket: azok olyan kérdésekre kénytelenek válaszolni, amelyeket még soha nem tettek fel maguknak; vagy egészen másra válaszolnak, mint amit kérdeztek tőlük.”