Ujjé a Ligetben

A városligeti projektet ellenzők legnagyobb kifogása, hogy valamilyen vélt turisztikai előnyért cserébe beépítik, szűkítik a pihenésre, rekreációra, sportolásra, idilli együttlétre is alkalmas zöldfelületeket, „Pest tüdejét”. „A város lakóinak nem érdeke, hogy turisták millióit vonzzák érthetetlen okokból a szabadidős tevékenységeik legfőbb helyszínére” – mondják szószólóik. A közpark megújítását ők is akarják, de másképpen, mint a tervezők.

Úgy, hogy ne építsenek új (múzeumi) épületeket, de bontsák el a meglévő, lepukkantakat (Petőfi Csarnok, Hungexpo, bódéváros); a beépíthetőség csak 5, a minimális zöldfelületet 80% legyen. Tiltsák ki az átmenő gépjárműforgalmat a Városligeti körútról, valamint biztosítsanak gyalogos és kerékpáros kapcsolatot az északi kerületek felé is. A felszíni parkolók helyett legyen mélygarázs, “zöldtetővel”.

5

És mit akar a másik oldal? Mindenekelőtt valóban funkcióváltást, vagy, ha úgy tetszik, a régi idők ligeti funkcióinak visszavételét, legalábbis részlegesen. Kevesen tudják, hogy mi minden volt ezen a területen. Olyasmik is, ami ellen manapság biztosan sokan tiltakoznának.  Az Állatkertből elvett területen állt például egy hatalmas mulatónegyed, itt rendezték meg az Országos (1885-ben ) valamint a Milleneumi Kiállítást (1896), és sokáig itt kapott helyet a Budapesti Nemzetközi Vásár (BNV) is.

A leamortizálódott, csúnya épületeket az újítók is lebontanák, de helyükre nem parkot, hanem XXI. századi (múzeumi) épületeket tennének. Ezzel persze hatalmas turista tömeget vonzanának ide, aminek van jó és rossz oldala. Jó, hogy „kulturális robbanást” idéznének elő, ami nyilvánvalóan megdobná a látogatottsági mutatókat, nagyobb programkínálatot nyújtana az idelátogatóknak, rossz, hogy a tömeges látogatottságot az egész park megszenvedné.

1

Vajon mi lehetett a funkciója ennek az épületnek?

2

Tájidegen bódék

 A vitázó felek (az egyszerűség kedvéért nevezzük őket támogatóknak és ellenzőknek) tervei között vannak közös pontok, de vannak „kibékíthetetlen” ellentétek is. Közös pont, hogy mindketten szeretnék elbontani a romos épületeket, de helyükön az ellenzők inkább parkosítanának, a támogatók pedig múzeumokat építenének. Mindketten növelnék a zöldfelületet: míg az ellenzők 80 százalékra, addig a támogatók 65 százalékra. (Ez utóbbi egyébként jelenleg 60 százalék.) Mindkét fél kitiltaná a gépjárműforgalmat. Örömteli, hogy ebben a kérdésben nagy az egyetértés.

3

Ide is zöldfelületet terveznek

A Zöld színe álláspontja a kettő között van. Nem a kitérés szándéka, hanem szelíd zöld szemléletünk miatt, amelynek alapja a belátás, a tolerancia, és nem az önmagáért való szembenállás, vagy a merev környezetvédelmi tanokhoz való ragaszkodás. Ez ebben az esetben annyit jelent, hogy mindkét fél elképzelésében látunk akceptálható elemeket. Támogatjuk a megújítást, sőt elfogadhatónak tartjuk a funkcióbővítést is, de egyben a nagyobb zöldfelület és a gépjárműforgalom kitiltását is. És lenne egy saját javaslatunk is. Akármelyik irányba megy el a liget felújítása, a jelenleginél sokkal több gondot kellene fordítani a karbantartásra, a szemetelés és grafittizés mindent tönkretevő gyakorlatának megakadályozására.

4

Madártávlatból (forrás: zuglo.hu)

„Kaméleonszerű az egész

és a mélyén a modernség gyűlölete munkál.”

Érdekes rövid esszé-részletet olvastam, amely 2009-ben jelent meg, Kovács Gábor tollából, és amelyet a Liget irodalom és ökológia folyóirat közölt. Az esszé a zöldmozgalom két meghatározó irányzatáról villant fel kritikai véleményeket: a mérsékelt zöldekről és a radikális, szélsőséges zöldekről. Fontosnak tartja kihangsúlyozni, mennyire nem egységes a zöldmozgalom, még akkor sem, ha az elmúlt harminc évben változó intenzitással, de igen nagy hatást igyekezett gyakorolni a politikai gondolkodásra és a közgondolkodásra, a közvéleményre.

Tapasztaljuk, láthatjuk, hogy az „igazi zöldek” nem csak radikális gondolkodók, hanem radikális megoldásokat ajánlanak. Az esszé-részlet olyan elemzőket is bemutat, akik egészen szélsőségesnek ítélik a mélyökológiai gondolkodók felfogását. Egyikük szerint „a mélyén a modernség gyűlölete munkál.” Így jellemzi értelmezésében Luc Ferry az ún. mélyökológiát. Igen éles kritikusként a francia filozófus olyan kihívó megállapításokat tett, amely szerint a mélyökológia, az önmagáért való természetszeretet és poszthumanizmus merev elvrendszere a gondolkodásmód veszélyes keveredését mutatja. Ezek a koncepciók arra mutatnak, hogy támogatóik elutasítják az egyéni szabadság és a liberális demokrácia intézményrendszerét, és sajátosan ötvözik a jobb- és baloldali totalitarizmusok elemeit a modernség elképzelései köréből származó koncepciókkal. Ferry szerint a mélyökológia elméleti struktúrája, gondolkodásmódja eklektikus – innen a kaméleonhoz hasonlítás – és a megállapítás, hogy e gondolkodásmód mögött egyszerű gyűlölet van.

Bármilyen alakban jelenjék is meg, a mély-ökológiát mindig a modernség gyűlölete, a jelenkor iránti ellenséges érzület vezérli. (…) A mély-ökológia eszménye olyan világ, melyben a letűnt idők és a távoli jövendő lenne elsőbbségben a jelennel szemben. Innentől semmi kétség, miért hánykolódik szakadatlanul a konzervatív forradalom romantikus motívumai és a „haladó” antikapitalista forradalom között. (…) Ez sokszor neurotikus formát ölt, olyannyira, hogy kimondhatjuk a mély-ökológiáról: bizonyos gyökereivel a nemzeti szocializmus jobboldali szélsőséges talajába kapaszkodik, néhány hajtása pedig a kulturális balosság legszélsőségesebb változata.”

Ez a kritikai értelmezés nyilván vitatható és sokakat meglep éles, politikai párhuzamaival. Ugyanakkor úgy vélem, aláhúzza azt a fajta zöld-agressziót, amely sokunk számára elfogadhatatlan. Az esszé írója rámutat, s itt az esszét idézem: „Ferry szenvedélyes ítélete vitára ingerlő, ám nem szabad elfelejteni, hogy ő sem vonatkoztatja az ökológia egészére, s nem tagadja az ökológiai kérdésfelvetés relevanciáját. Amikor azt mondja, hogy a demokratikus ökológia teljességgel elfogadható számára, arra a mérsékelt reformista ökológiára gondol, amely nem radikális életformaváltást és zöld forradalmat hirdet, hanem a meglévő társadalmi és politikai struktúrákat akarja környezetkímélőbbé tenni. Erre persze a radikális zöldek azt válaszolják, hogy ez csak kozmetikázás, s nem változtatja meg a technológiai világrendet, amelynek legfőbb tulajdonsága amúgy is a félelmetes asszimilációs készség. Az 1968 utáni történések bizonyítják ezt: a fogyasztói társadalom meglepő könnyedséggel fogyasztotta el a forradalmat is; az életmód forradalmának jelszava a piacon vásárolható életstílusok reklámcímkéjévé lett.”

Az esszé-részletet teljes terjedelmében elolvashatják itt.