Mérd meg az ökológiai lábnyomod!

Manapság sokat hallhatunk az ökológiai lábnyom fogalmáról. Aki először hallja, nem feltétlenül tudja, hogy miről van szó, ezért nagyon leegyszerűsítve, röviden leírom: egy olyan érték, ami kifejezi, hogy egy társadalomnak mekkora mennyiségű földre és vízre van szüksége önmaga fenntartásához és a megtermelt hulladék elnyeléséhez.

Biztosan sok emberben merülnek fel kérdések az értékek pontosságával kapcsolatban, azonban ha megnézzük a különböző országok „földigényét”, akkor egyértelmű, ha az eredmény torzít is, akkor is van létjogosultsága a módszernek. Nem véletlen, hogy míg az USA lábnyoma közel 10, addig Bangladesé csak fél hektáros.

Kritikaként szokták megfogalmazni, hogy nem veszi figyelembe a többszörösen hasznosított területeket, és azt is, hogy tulajdonképpen az euroatlanti, északi életstílusra íródott.

Ennek ellenére a kitöltés kimondottan kellemes elfoglaltság és persze végig is gondolhatjuk, hogy mik azok a szokások életvitelünkben, ahol elkelne egy kicsivel több tudatosság.

Kérdőívünk alapját az Eastern Connecticut Állami Egyetem Fenntartható Energia Intézetének kutatása adja, akik hozzájárultak a magyar nyelvű publikáláshoz. Az alkalmazást a képre kattintva, vagy ezen a linken éri el. Jó kitöltést!

nagyborit_okolabnyom

 

Lábunk nyomába se

Ne hagyj magad után mást, csak a lábnyomodat! – tanít a cserkészek erdőjáró szabálya. Ökológiai lábnyomunk mégis inkább előttünk jár, mint mögöttünk. A Föld készleteinek felhasználására és fenntartható fejlődés figyelemmel kísérésére kialakított mérési rendszer mégsem tökéletes – bár az eddigi legjobb.

Az ökológiai lábnyom mérőszáma – nagyon hivatalosan – azt mutatja meg, mekkora föld- és vízterületre van szüksége adott technológiai fejlettség mellett egy társadalomnak ahhoz, hogy életben maradjon és a szemetének is legyen helye. Minthogy területről beszélünk, a mértékegysége a hektár – vagyis tízezer négyzetméter. Azt sem árt tudni, hogy a mai számítások szerint átlagosan – minden földlakónak – 2,2 hektár a lábnyoma. Magyarország polgárainak átlag 3,7. Ezzel szemben a bolygón – a mostani lakosságszám mellett – mindössze 1,8 hektárnyi hely jut mindenkinek. Kicsit túlnyújtózkodtuk ezt a lábnyom alakú takarót.

Természetesen a cél, hogy mindenki – persze elsősorban a legfejlettebb államok polgárainak inge ez – igyekezzen, akár komoly áldozatok árán is csökkenteni ökológiai lábnyomát. Az egyszerű polgároknak ehhez egyszerű trükköket tanítanak: csökkentsd a húsfogyasztásodat (a vágóállatok táplálásához szükséges legelők pusztítják leginkább az őserdőket); használd a tömegközlekedést (hogy a fajlagos energia-szükségéletedet minimalizáld); használj megújuló energiaforrásokat mindenütt, ahol csak lehet. És így tovább. Nem rossz tanácsok ám! Köztük személyes kedvencünk: vásárolj a lakóhelyed közelében termelt nyersanyagból.
Könnyű belátni ez utóbbi figyelmeztetés okosságát. Elvégre a messzi földről hozott exportárura szállítási költség, jelentős környezeti terhelés rakódik, miközben a hazai vásárlásával mégiscsak jó lokálpatrióta módjára a nemzeti gazdaság szekerét toljuk. Mindezzel vitatkozni nem lehet – nem is akarunk. Egy apróságot azonban gyakorta kifelejtenek a lábnyomszámításból. Mégpedig azt, hogy a haza termény/termék az esetek legnagyobb részében jelentősen drágább, mint a behozott áru. Kétszeresen is. A második, láthatatlan rész ugyanis az agrár-támogatási rendszerben megjelenő szubvenció – amit mi másból, mint adóforintból fizetnek ki. Tehát mielőtt a magyar árut bepakolnánk a kosárba, már fizettünk érte, nem is keveset. Utóbb pedig többet is adunk ki érte, mint a konkurens külföldiért. Márpedig a drágább termékért többet dolgoztunk, jelentősen növelve ökológiai lábnyomunkat.
Mindezzel senkit nem bíztatunk a hazai termékek bojkottjára, sőt! E példa inkább arra hívná fel a figyelmet, hogy rengeteg szereplős, komplex rendszerek esetében a legegyszerűbbnek feltüntetett megoldási mechanizmusok nem biztos, hogy elérik a kívánt célt. Takarékoskodva, lehetőségeinket az erőforrásainkhoz igazítva kell élnünk és nem visszaélnünk bolygónk vendégszeretetével. Ehhez pedig együttgondolkodásra van szükség, nem pedig sötétzöld diktátumokra.

Egyél hódot!

Én, az ökotudatos fiatal, bizony soha ki nem mennék a Sziget Fesztiválra. Persze sátram, az van, abban ülök naphosszat, hogy egyáltalán ne is hagyjak ökológiai lábnyomot, és védem a fákat, ezért aztán hódot eszem.


A Sziget maga a fertő – és ebben semmi ultranacionalista, fajmagyar felhang nincs, csupán ténymegállapítás. De kezdjük az elején: a Hajógyári szigetet Természet anyánk nem dübörgő ricsajozásra teremtette, hisz ha így lenne, akác helyett hangszórófa nőne a földből. A talajtakaró százféle vadvirág, fűféle és bokor, nem pedig pogózó lábak. A sátrakban – vagy mellettük – elhevert emberek letapossák, sőt, egyenesen kiirtják a buja vegetációt. A színpadoknak helyet csináló munkagépek pedig sebesre tépik a földet. De ez még semmi. Rengeteg a külföldi, amivel nem etnikai jellegű a gond, sokkal inkább az, hogy messziről jönnek. Kocsival, repülővel, alig néhányan vonattal – mind, mind növeli a bolyongókra mért emberi csapás számát. Persze jön magyar is, ám azoknak rengeteget kell fáradniuk, hogy összekaparják a drága jegy árát, tovább menetelve az ökokatasztrófa felé.
És akkor még nem is beszéltünk a szemetelésről. Ahol kihullik a kezükből, ott is hagyják mindazt a remek másodlagos nyersanyagot. Pazarlás a köbön. De nem csak hulladékkal szemetelnek, a hangorkán is terheli a környezetet. Ki ne látott volna megzavarodott denevéreket bolyongani az alkonyi félhomályban céltalanul, miközben ősi otthonukat elbitorolta a popzene. És az a rengeteg, veszendőbe menő energia, a milliónyi megawatt, ami öncélúan ömlik ki a hangszórókból. Hát pfuj!
Az igazság azonban az, hogy sem nem vagyok nagyon fiatal, sem pedig haragos sötétzöld. A fenti eszmefuttatást nemrég volt szerencsém – talán csak a hódos rész kivételével – meghallgatni egy hiperaktivistától. Bármit mondtam is, meggyőzhetetlen volt, így hamart véget is ért a meddő disputa. Meséltem neki GDP-ről, a Sziget szelektív kukáiról és a direkt hulladékgyűjtésre alkalmazott személyzetről, a kibocsátás-csökkentésért tett erőfeszítésekről, mindhiába. Persze nem is ő fog hiányozni a Fesztiválról.
Nem tisztem védeni egy olyan rendezvényt, ahova magam jószántából aligha látogatnék ki. Azonban nem tudok elmenni a forradalmár mélyzöld logika, sőt, még inkább a világgal és a benne élőkkel szemben támasztott elvárás mellett. Amellett, hogy összekeverik a céltudatos gondolkozást a korlátoltsággal, a megújító lendületet a rombolással. Miközben a hódot majszolják, figyelmükbe ajánlanám, hogy a világot mindig a kompromisszumok tették komfortosabbá, a jó kompromisszum pedig onnan ismerhető fel, hogy egyik fél sem érzi győztesnek magát tőle. Jó étvágyat kívánunk és azt, hogy ezt a békát nyeljék le.