A napos oldal

Néhány napja jelent meg egy rövid hír az Index Tudomány rovatában, ami gondolkodóba ejthet minden embert, aki képes arra, hogy saját érvrendszerének szajkózása mellett más nézőpontokat is figyelembe vegyen.

A téma nagyon aktuális, tekintve, hogy a „hagyományos” és a megújuló energiaforrásokról lesz szó.(Egyelőre szándékosan nem beszélünk Paksról, mert azt gondoljuk, hogy akkor lesz érdemes írnunk erről, ha a politikai sárdobálás helyébe a szakmaiság lép majd.)

Szinte minden globális és hazai sajtóorgánum is kitörő örömmel fogadta a kaliforniai Ivanpah Solar Electric Generating System (Ivanpah Napelektromosság-termelő Rendszer) működésének megindulását. Az 1600 hektáron elterülő naperőmű az előzetes számítások alapján biztosítani tudja Kalifornia állam 140 ezer háztartásának energiaszükségletét. A beruházás cca. 2,2 milliárd dollárba került. A „Golden State” legmelegebb pontjainak egyikén épült (ahol egyébként a napsütéses órák száma legalább kétszer annyi átlagosan, mint a legnapfényesebb magyar városban, Szegeden).

2

Írtunk már korábban (ha netán nem olvasta, itt megtalálja) a „zöld” energiákról, ezt nem akarjuk megismételni. Most csak néhány gondolat jutott újra eszünkbe a gigantikus méretű erőmű kapcsán.

A tények röviden: a napenergia ugyan környezetbarát, könnyen elérhető, környezetkímélő energiaforrás, azonban a termelt energia mennyisége nehezen megbecsülhető. Mindezek mellett azt is meg kell említenünk, hogy a beruházás kivitelezése, működtetése jelentős környezetterheléssel jár.

A néhány napos működés máris rávilágított (akár szó szerint is) egy igen komoly problémára: a 300.000, számítógép által vezérelt tükör felett elrepülő madarak egyszerűen megperzselődnek a kb. 500 Celsius fokos forróságban.

Ritka állatok, köztük héják, sólymok, papagájok esnek áldozatul a működésnek. Amerikai környezetvédők tették fel a kérdést (ebben a tudósításban), hogy megéri egyáltalán a naperőmű „környezetbarát” technológiájának működése, ha közben számos faj kipusztul?

solar_equipment_highdefinition_picture_168688

Félre ne értsék, nem a megújuló energiaforrások ellen vagyunk! Sőt! Csak arra akartuk figyelmeztetni olvasóinkat, hogy még a környezetvédelemben sem minden fekete, vagy fehér, ahogy egyes szervezetek -saját érdekeik miatt- azt a közvélemény felé kommunikálják. Minden szempontot mérlegelve, a technikai fejlettségünk egyelőre ott tart, hogy nem biztos, hogy a zöld energia minden esetben valóban óvja a környezetet.

Várjuk tehát a lelkes aktivistákat egy kis magunkat odaláncolós kaliforniai tüntetésre! (Feltéve persze, hogy nem tartják helyesnek az állatok pusztulását.)

A civilek és az ördög

Az ördög a részletekben rejlik. Ez jutott eszembe, amikor a kormány környezetpolitikai teljesítményének félidei civil értékelését olvastam. A cél világos, támogatandó, fontos. A civilek tartsák szemüket a mindenkori kormányon, kérjék számon ígéreteit, értékeljék teljesítményét, és húzzák rá a vizes lepedőt, ha megérdemli. Az azonban elvárható, hogy az értékelés objektív, részrehajlástól, politikától mentes legyen, és az is, hogy az értékelő – számunkra ezt jelenti az ördögöt – módszertana támadhatatlan legyen.

Tudnunk kell, hogy pontosan mit és hogyan értékeltek, különben nem ér semmit az egész, politikai célzatú, hiteltelen irománnyá válik.

Nézzük először a metódust. A dokumentum bevezetőjében azt olvashatjuk, hogy „az értékelés kialakításában kilenc civil szervezet több mint harminc szakértője vett részt, a megfogalmazottakkal kapcsolatban összesen 42 civil szervezet jelezte egyetértését”. Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy egy-két szakértő megfogalmazta az adott problémát, a többiek pedig egy ötös skálán osztályozták abból a szempontból, hogy kormányzati intézkedések hatására javult-e avagy romlott a környezet állapota, illetve a környezet biztonsága. Az osztályzatok jelentése:

1 – nagyon gyenge környezetpolitikai teljesítmény

2 – gyenge környezetpolitikai teljesítmény

3 – közepes környezetpolitikai teljesítmény

4 – jó környezetpolitikai teljesítmény

5 – kiváló környezetpolitikai teljesítmény

Most tekintsünk el attól az egyszerű ténytől, hogy a környezet állapota, illetve a környezet biztonsága nem kizárólag kormányzati intézkedések hatására romlik, vagy javul, abban bizony más dolgok is közrejátszanak (nemzetközi hatások, gazdasági tevékenység, a társadalom beállítódása, aktivitása stb.), így, akik csak a végeredményt nézik, könnyen téves következtetést vonhatnak le. (Ha rosszabbnak érzik a környezeti állapotokat a korábbinál, akkor ezt nyilván gyenge kormányzati teljesítménynek fogják értékelni.) Ezt tehát hagyjuk, de azt mindenképpen tudnunk kellene, hogy voltaképpen mit értékeltek? Ha azt, ami az egyes témák kapcsán a dokumentumban szerepel, az súlyos módszertani hiba. Azért, mert állást foglal, sugalmaz, befolyásol.

Nézzünk két példát. Azért ezeket, mert korábban már foglalkoztunk velük, így van róluk némi ismeretünk. (Vastaggal jelöltem a befolyásoló részeket.)

„A kormány töretlenül továbbvitte a paksi atomerőmű üzemidő-hosszabbítását a fukusimai atomkatasztrófa ellenére is. A felelős NFM miniszter többször propagandabeszédet is mondott a stressz tesztek első fázisaiban, előre kihirdetve Paks „biztonságosságát”. A biztonsági és társadalmi kérdéseket fokozottan háttérbe szorították a paksi érdekek érvényesítése érdekében. Már a Paks jövőjét tervező dokumentumok is értékes milliárdokat vonnak el közpénzekből az olyan valóban gazdaságélénkítő, tiszta, biztonságos és környezetbarát megoldások elől, mint az energiahatékonyság és a megújulók.”

Nos, erre mit lehet válaszolni? Azt biztosan nem, hogy jó, vagy kiváló környezetpolitikai teljesítmény.

Az almásfüzitői vörösiszap-tározók környékén a talajvíz vörös iszap eredetű szennyezettsége a határértékek többszázszorosa. Az MTA FKI megállapította:„A megfelelő műszaki védelem nélkül épült lerakókból a szennyezett vizek komolyabb akadály nélkül keverednek a talajvízzel és jutnak a Dunába.” A cég ennek ellenére évi 412 ezer tonna hulladékból – amelyből 132 ezer tonna, toxikus fémeket tartalmazó veszélyes hulladék – készülő „komposzt” lerakására kapott engedélyt. A zöldek figyelemfelhívása ellenére a környezetvédelmi és vízügyi hatóságok nem léptek fel a kockázatos tevékenység ellen.”

Ez a passzus még az előzőnél is tendenciózusabb, mivel csak az álláspontját erősítő tekintélyre hivatkozik (MTA FKI), de azokra nem, akik ennek ellentmondanak (ELTE, MTA elnök, MTA Talajtani Kutatóintézet). A határértéket többszázszoros túllépéséről is kiderült, hogy hibás mérés eredménye.

Ilyen felvezetés után nem marad más választási lehetősége a tájékozatlan természetvédőnek, mint a – bolddal jelölt- részletekben megbúvó ördög útját követni.

Zöld fény vagy Kékfény?

Avagy, hogy kerül Paks a Kékfénybe?

Igen, nem tévednek, jól látják, a kérdésem valóban ez, hogy kerül Paks a Kékfénybe? A ritmusos, pörgő izgalmat igérő zene és a felvezetés így szólt: „Nemzetközi bűnbandák, kuruzsló tanárnő, idősek kifosztásra szakosodott bűnbandák, utazó bűnözők és egy megdöbbentő összeállítás, arról, hogy évente 60 millió tonna veszélyes anyagot szállítanak Magyarországon. Önök a Kékfény adását látják.” Nos, nem néztem, csak a háttérben hallgattam, így is elég megdöbbentő volt. A hírek is és valahol az a szakmaiatlanság, amelybe gyakorta belefutunk. Ahogyan a szerkesztőségek egyenlőséget tesznek jogszerű és jogszerűtlen, felügyelt, engedélyezett és engedélyeket átjátszó, a hatóságot megtévesztő gyakorlat között.  Mert úgy tűnik, ennek a szerkesztőségnek is egy fontos, a zene dobogtassa meg a fáradt vénákat, a felvezető szenzációhajhász felsorolása pedig hozza a nézőszámot.

A felvezetés szerint „60 millió tonna veszélyes anyagot szállítanak évente Magyarországon”. Ennyi, nem több. Az, hogy ez egy bűnügyi műsorban szerepel, eleve azt sugalja, hogy teszik ezt jogtalanul, engedély nélkül – a gonoszok. Csodálkozom. Magyarország egyike azon tagállamoknak, ahol a veszélyesanyag-szállítást a legszigorúbban szabályozzák. Mert, ugye egyikünk sem feltételezi, hogy veszélyes anyagaink nekünk nincsenek, hogy nap mint nap azzal, ahogyan mint átlagemberek élünk, szemetelünk, mosunk, festünk, nem termelünk sok sok száz és ezer tonna veszélyes anyagot. Amit ugye ideális esetben össze is gyűjtünk és el kell szállítani. Ráadásul fogyasztási mániánkban gyártjuk a műanyagokat, és működtetjük az ipart, a vegyi és gyógyszeripart, amelyre egyébként büszkék vagyunk. És ugye a veszélyes anyagokat, még ha azok ipari anyagok is – el kell szállítani.

De hogy kerül Paks a Kékfénybe? Miért dönt úgy a szerkesztőség, hogy krimibe illő zenei aláfestéssel az elmúlt 10 év „négy kirívó katasztrófájaként” a tiszai cián szennyezést, a Paksi Atomerőmű balesetet (?), a dorogi hulladékégető szennyezést és a kolontári gátszakadást és iszapömlést sorolja.

Mondhatom, egészen egyszerűen úgy, hogy a szerkesztő riporter a nukleáris hulladékkal, a honi nukleáris energiát termelő Paks felemlegetésével oldotta meg a legegyszerűbben – és tegyük hozzá a legrövidebb asszociációs idővel – azt, hogy a kedves néző egyből tudja, milyen komoly dologról van is itt szó. És milyen ügyes a hatóság, hogy ezeket a veszélyes anyagokat szállító gazembereket lefüleli.

Végül megnyugszom, csak egy pr-be hajló filmről, időzített tudósításról van szó, amely arra volt hivatott, hogy bemutassa a hazai Katasztrófavédelem Iparbiztonsági Főfelügyeletének csapatát, akik a veszélyes anyagokat jogtalanul Magyarországon keresztül szállítókra lecsapnak. Hatékonyan és szakszerűen. Mondom, megnyugodtam. Csak az idegesít, hogy a tudósítás akaratlan (akarva?) beleavatkozott abba, ahogyan ezek után az átlag néző a veszélyes anyagokat, a veszélyes hulladék szállításáról szóló híreket nézi majd. A néző, aki épp oly háttérzajként bele bele hallgatott nézett ebbe a riportba, legközelebb, ha a Paksi atomerőmű veszélyes anyagainak szállításáról hall majd, azt fogja gondolni, hogy „Kékfénybe vele!”. És ez ostobaság, no meg képmutatás. Veszélyes képmutatás.

A Kékfény adását megnézheti on-line (A rendhagyó összeállítás az adás 7.percében, 6:10-nél kezdődik).