Környezetvédelem: meggyőzéssel, vagy kényszerítéssel?

Ma már szinte általánossá vált környezetünk kisebb-nagyobb mértékű szennyezése. Bizonyítékot nem is kell bemutatnunk, elég kilépnünk az utcára, ahol szétszórt papírdarabokat, sörösdobozokat, nem egyszer elhasznált eszközöket, telefirkált falakat, kapukat láthatunk. Különösen a nagyvárosok lepusztult, slumos részein vált tragikussá a helyzet. Mit lehet az ilyen, tömegessé vált normasértés ellen tenni? Hogyan lehet védekezni ellene, hiszen a környezet óvása leginkább attitűd kérdése, ami bizony nehezen változtatható. Szisztematikus, kitartó, kreatív munkával is csak hosszabb távon számíthatunk eredményre. Már csak emiatt is érdemes körülnéznünk a világban, mások mit és hogyan csinálnak? Van egy angol szervezet, amelyik színvonalas kampányokkal hívja fel a figyelmet mindennapos környezetszennyezéseinkre, és veszi rá az embereket a helyes viselkedésre. Helyi közösségeket, akciókat szerveznek, oktatási programokat indítanak, keresik az együttműködési lehetőségeket az önkormányzatok, vállalkozók és a lakosság között. Csupa olyasmit tesznek, amit környezetvédő szervezetek nálunk is. A különbség nem is ebben, hanem szervezettségükben, következetességükben, és egyik-másik kampányuk ötletességében, látványosságában van. Nézzünk ez utóbbira három példát.

Ne hagyd ott a kutyagumit!

A briteknél is probléma a parkokban, járdán hagyott kutyapiszok. A kutatások szerint a kutyasétáltatók többnyire az éjszaka leple alatt “vétkeznek”, amikor úgy vélik, senki sem látja őket. Innen jött az ötlet, hogy olyan plakátsorozatot helyezzenek el, mely nappal töltődik és éjszaka világít “Figyelünk téged!” felirattal. A kutyasétáltatók a kutatás szerint ugyanis sokkal felelősségteljesebbek, ha azt hiszik, látják őket. A kísérlet állítólag sikeres, ugyanis néhány hónap alatt 46%-kal csökkentette az otthagyott kutyagumi mennyiségét.

1

Ne dobd el a cigarettacsikket!

Kevesen tudják a cigarettacsikkről, hogy viszonylag hosszú a lebomlási ideje, és azt, hogy több olyan veszélyes anyagot is tartalmaz (kadmiumot, arzént, és ólmot), amelyek a füstszűrővel együtt  a természetbe, majd onnan a táplálékláncba is bekerülhetnek. A dohányzás visszaszorítása ellenére is hatalmas mennyiségről van szó. Egyes becslések szerint a világban évente 4,5 trillió cigarettacsikk keletkezik. ”A természetben vagy az utcán eldobott csikk bemosódik a csatornákba, és onnan eljuthat az élővizekbe – folyókba, tavakba, óceánokba. A kimosódó mérgező anyagok komoly veszélyt jelentenek a vízi ökoszisztémákra. Rengeteg olyan beteg teknőst és madarat fognak be a vízpartokon, amelyeknek gyomrába cigarettacsikket találtak.” (forrás)

A Keep Britain Tidy az alábbi kisfilmmel küzd ez ellen. Ahhoz, hogy érzékelhessük a probléma nagyságát, súlyosságát, megváltoztatták az arányokat: mindent elborító, hatalmas csikkek között botorkálnak, botladoznak az emberek. Egyértelmű és látványos az üzenet: az otthagyott, és nem ártalmatlanított csikkek mindannyiunkat – dohányosokat és nemdohányzókat – veszélybe sodornak.


 

Ne szemetelj az utcán!

Saját szememmel láttam, ahogy egy gyermek csokoládét majszolt a bolt előtti padon, majd a csokoládé papírját nemes egyszerűséggel kiejtette a kezéből és ott is hagyta. Mellette ülő apja csak nézte, de nem szólt rá, nem érdekelte az ügy. Figyelmeztettem, de ő csak rám mordult, mi közöm hozzá, ha nem tetszik, szedjem össze én. Hogy ilyesmi nem csak nálunk fordul elő, bizonyíték az angol mozikban vetített kisfilm. A megoldás bizarr, de feltehetően hatékony. A főszereplő domina nem szexuális játékra, hanem saját szemetének felszedésére kényszeríti alkalmi partnerét.

Meggyőzéssel, vagy kényszerítéssel- tettük fel a kérdést a poszt címében. Mi a szelídebb megoldások mellett tettük le a garast, annak ellenére, hogy elismerjük, a szigornak is lenne helye a nemkívánatos jelenségek visszaszorításában. Mondjuk úgy, ahogyan ezt Rudy Giuliani tette anno New Yorkban, amikor zéró toleranciát hirdetett a kisebbnek tartott szabálysértések, a szemetelés, a graffitizés, a koldulás vagy az utcai vizeléssel szemben is. Talán túlzásnak tűnik, de nem az, ha elfogadjuk a „betört ablak elméletét” (James Q. Wilson-George L. Kelling), amely szerint, ha egy ilyen ablak kijavítatlanul marad, sokan gondolhatják, senki nem törődik a házzal, szabad a préda. Előbb-utóbb újabb ablakokat törnek be, és az anarchia szelleme az épülettől az utcára terjed. Ugyanez történik az illegális szemétlerakókkal, először csak egy-két zsákot tesznek ki, amit az utánuk jövők már lerakóhelynek vélnek, és tovább gyarapítják a „gyűjteményt”. Pontosan úgy, ahogyan az egyik, korábbi posztunkban megírtuk. Jó lenne ennek most már véget vetni! Figyelemfelhívással, meggyőzéssel és büntetéssel.

Egyszerűen jó érzés

Milyen indokai, motiváció vannak azoknak a polgártársainknak, akik, velünk együtt lelkes hívei a szelektív gyűjtésnek? És persze fontos, az is, hogy akiknek nincs ilyen elköteleződésük, miért nincs? Kezembe került egy nyugat-magyarországi – még nem publikus – kutatás, amely, többek között ezt a kérdést vizsgálja.

1

Kezdjük azzal, hogy a válaszadók 83 százaléka állítja, gyakrabban vagy ritkábban, részt vesz a szelektív gyűjtésben. Ez az arány még akkor is imponáló, ha sejtjük, hogy nem mindenki mondott igazat. Elsöprő hányaduk szerint azért jó szelektíven gyűjteni, mert az anyagokat újra fel lehet használni. Más szempontok, úgy, mint az értékesítési lehetőség, a könnyebb szállíthatóság, a higiénikusabb kezelési mód kevesebb szavazatot kaptak, de az kiemelendő, hogy az interjúalanyok 14,5 százalékának egyszerűen jó érzést kelt annak tudata, hogy a szemétben levő anyagok nem semmisülnek meg. Az így vélekedők átlagot meghaladó arányban az idősebbek, a nők és a felsőfokú iskolai végzettségűek csoportjaiban találhatók.

2

„Nem tudom az újságpapírt csak úgy a többi ételmaradék közé betenni. Nem visz rá a lélek”- nyilatkozta az egyik interjúalany. Az ilyen beállítódás alapja az régi, a már egyszer megvolt, de a fogyasztói társadalom nyomása miatt egyre inkább elfelejtett, elhanyagolt viszonyulás a javakhoz. A régi háztartásokban helye volt a hulladék hasznosításának, az energiával, anyagokkal való takarékoskodásnak, a sérült eszközök, ruházati cikkek megjavíttatásának, tartós cikkek vásárlásának, amit ma környezettudatos fogyasztói magatartásnak hívunk. Erre még sokan emlékeznek,  lehet rá építeni.

Persze az is roppant tanulságos, hogy akik nem hajlandók szelektíven gyűjteni, milyen indokokat hoznak fel mentségül? Például azt, hogy szerintük a kukások a szeméttelepen úgyis összeöntik a szemetet. Ők ezt már látták, vagy még inkább hallották „megbízható személyektől”. Az a kifogás is előfordult, hogy nem tudtak róla, lusták, nem kötelező a gyűjtés, de a legmeglepőbb indok mégis az, hogy mivel mások sem gyűjtenek szelektíven, ő sem teszik, mert egy fecske nem csinál nyarat. A legtöbb válaszadónak mégis inkább az volt a kifogása, hogy a gyűjtősziget túl messze van a lakásától, valamint, hogy nincs elég hely a lakásban a tárolásra. Nem véletlen, hogy erre leginkább a nagyobb társasházakban, panellakásokban élők panaszkodtak.

diagram

*Mivel a kérdésre több választ is lehetett adni, a végeredmény szükségszerűen eltér a 100 százaléktól.

A fentieken kívül gátló tényezők lehetnek még azok a rögzült szokások, amelyek a hulladék eltüntetését környezetszennyező módon oldják meg. Elássák, elégetik, eltüzelik, erdőbe, útszélre rakják. Ugyancsak ártanak a környezetbarát szemlélet elterjedésének az új fogyasztói szokások (eldobható termékek, csomagolt áruk stb.), a tömegessé vált turizmus, a településeken átmenő forgalom.

A szelektív gyűjtést hanyagolóknál büntetés nincs, de anyagi motiváció sem. Mondják, nyugaton vannak olyan helyek, ahol nem, vagy kevesebbet kell fizetniük a szállításért azoknak, akik szelektíven gyűjtenek. Az anyagi motiváció a probléma megoldásában kétség kívül hatásos eszköz, de nálunk ingatag talajon áll, mert az amúgy is drága szelektív rendszert még tovább drágítaná. Szegény ember vízzel főz, ha nincs ilyen lehetőségünk, akkor csak a belső meggyőződésre, a környezetvédelem iránti elkötelezettségre tudunk támaszkodni. Ezért kell megbecsülnünk azokat, akiknek egyszerűen „csak” jó érzést ad annak a tudata, hogy az ő közreműködésükkel drága nyersanyagokat lehet az enyészettől megmenteni.

3