Van úgy, hogy a szakma és a laikusok értékítélete nem, vagy nem teljesen esik egybe. Ez nem azért van, mert az egyik jobban ért hozzá, mint a másik, hanem mert mások a szempontjai. Valami ilyesmi járt a fejemben, amikor az Év Tájépítésze Díj döntőseinek portfólióját nézegettem. Itt.

Tihanyi legenda (Herczeg Ágnes) – forrás: tajepiteszek.hu

Készséggel elismerem, hogy a győztesek nem érdemtelenül kapták az elismerést, valóban frissek, modernek, invenciózusak és nagyon kreatívak, de laikusként – még ha csak egy hajszállal is – nálam voltak jobbak. Pontosabban másképpen jobbak. Mert az én szempontjaim nem ugyanazok, mint a szakmai zsűrié. Én elsősorban azt nézem az utcákat, parkokat, tájakat formálók munkáiban, hogy mennyire teszik számomra élhetővé a közösségi tereket, mennyire érzem otthon magamat, mennyire marasztalnak. Az újjávarázsolt pécsi Széchényi tér csodálatos, a budapesti belváros különleges (Balogh Péter István és Mohácsi Sándor munkái), mégis, Herceg Ágnes alkotásai közelebb állnak hozzám. Tihanyi és balatonfüredi munkái nagyon barátságosak, igazán harmonikusak, és egy egészen különös érzést adnak az arra járóknak. „Nála a táj- a kert építés közösségi hatás nélkül nem is létezhet, mert munkájának lényege, hogy az emberi közösségek számára tegye élhetővé, lakhatóvá, megmunkálhatóvá, szerethetővé és használhatóvá a helyet, amit megtervez.”- mondta róla Rózsa Péter laudációjában.

Balatonfüred, a reformkori városrész megújítása (Herczeg Ágnes) – forrás: tajepiteszek.hu

De a versenyben talán nem is az a fontos, ki a jobb (persze a versenyzőknek bizonyosan), hanem, hogy felhívja a nagyérdemű figyelmét, lehet másképpen, lehetne másképpen is építeni környezetünket. Harmóniával, barátsággal, jó érzéssel.  Ahogyan ezt a lenti képek sugallják.

dr. Balogh Péter István és Mohácsi Sándor

dr. Balogh Péter István és Mohácsi Sándor: A pécsi Széchenyi tér

Gábor Péter: Az Országbíró lakótelep és sétány közterületeinek megújítása