2012. március hónap bejegyzései

Szöul – Washington

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az eredmény 53-46, a mi javunkra

Magyarország és a szomszédos Románia is egyike volt annak a 7 új résztvevőnek, akik e héten hétfőn és kedden (március 26-27) részt vettek a nukleáris biztonsággal foglalkozó csúcstalálkozón Szöulban, ahol 53 állam- és kormányfő tárgyalt együtt az ENSZ, az EU és az Interpol vezetőivel. A nemzetközi tudósítók kiemelik, fontos, hogy a 2010-es washingtoni találkozóhoz képest 7 új résztvevő aktivizálta magát. A sajtóban megjelent hírek a legáltalánosabb szinten maradnak, sőt kifejezetten protokolláris eseményként tudósítanak a találkozóról. Tisztelet persze a kivételnek, akik tartalmi kérdéseket is érintenek. A tanácskozás lényegi elemeit előre letárgyalták a résztvevő országok és világszervezetek szakemberei, ez nyilvánvaló. De lássuk be, fontos a protokoll, a formalitás, mert ez tesz pecsétet és aláírást a kötelezettség-vállalásokra. És ez adott volna lehetőséget a szélesebb körű tájékoztatásra.

Volt ellentüntetés is, ahogy ez már lenni szokott. Tiltakoztak az atomenergia-felhasználás, az atomerőművek építése, bővítése és fenntartása ellen.

Kiváló lehetőség lett volna, lenne, fejleményekről beszélni, azokról, amelyek a környezet és az ember védelmét segítik majd. Jómagam hiányolom a sajtóban azokat, a minket Magyarországon élőket érintő információt, amelyek mint a csúcstalálkozón új résztvevőket érintenek, és fura módon hiányolom a támogató tüntetést. Mert van mit támogatni! Egy dolgot emelnék ki. A szöuli csúcs – többek között – olyan konkrét megállapodást hozott, amely előírja a nemzeti nukleáris biztonság jogi szabályozásának és törvényi kereteinek felülvizsgálását és egy modellszabályozás kidolgozását, amely nemzetközi szinten harmonizálja a nukleáris biztonságra vonatkozó szabályozási kereteket. Magyarország és másik 17 ország támogatta azt a vállalást, amely egy „Hogyan alkalmazd a hazai nukleáris biztonságra vonatkozó jogszabályozást” tárgyú gyakorlati útmutatót, a National Legislation Implementation Kit on Nuclear Security csomagot kidolgozza. Ésszerű és praktikus vállalás, amely segíti a jog- és szabályozás-harmonizációt, valamint a jó gyakorlat elterjedését. Támogatandó támogatás!

Figyelmükbe ajánlom az egyre frissülő dokumentum-gyűjteményt, ahol a napokban további konkrét megállapodásokról és feladatokról olvashatnak, mint például a nukleáris terrorizmus veszélyének csökkentése érdekében vállaltakról, vagy a nukleáris biztonság tematikus képzés és tréningek fejlesztéséről. Ezek is támogatandó vállalások, véleményem szerint. Tessék választani!

2013-as és 2014-es határidőkről beszélünk: követhetők és a 2014-es Hollandiában megrendezésre kerülő következő csúcstalálkozón számon kérhetők. Ajánlom, a szokásos ellentüntetés helyett, megfontolásra!

Közvélemény-kutatási furcsaságok 2.

Közzétéve Szerző:
Válasz

KÜLÖNBÖZŐ EREDMÉNYEK UGYANARRÓL

2011 szeptemberében a Medián közvélemény-kutatást végzett a hazai atomenergia társadalmi megítéléséről. A felmérés egyik eredménye: a megkérdezettek 32 százaléka támogatja, 63 százaléka ellenzi a paksi atomerőmű élettartamának meghosszabbítását.

Rohonyi Péter, a Greenpeace kampányfelelőse azonnal diadalittas nyilatkozatot tett: „mától az atomenergia támogatóinak vállalniuk kell: nemcsak a fenntarthatósággal és a gazdasági érdekeinkkel mennek szemben, de egy demokratikus országban a többség akaratával is. Immár nem „csak” neves közgazdászok és egyéb szakemberek tartják anyagi, energetikai, környezetvédelmi okokból halva született ötletnek ma Magyarországon egy új atomerőmű építését: a közvélemény kétharmada is letette a voksát az atomenergia ellen és a megújulók mellett.”

Tényleg ez lenne a többségi akarat? A TNS Hoffmann 2011. augusztusi kutatása szerint nem, mert a megkérdezettek közel háromnegyede egyetért az atomerőmű működésével, 58 százaléka pedig támogatja és csak 35 százaléka ellenzi az üzemidő meghosszabbítását.

 

Az egyik kutatóintézet tehát 63 százalékos elutasítást, a másik 58 százalékos támogatást mért. A különbségek nagyok, mi lehet az eltérés oka? Könnyű lenne a vitát hitelességi okokkal magyarázni, mert mindkét vizsgálatot megbízás alapján végezték, az egyiket egy internetes portál (origó), a másikat az atomerőmű finanszírozta. Ez valóban sok mindent megmagyarázhatna, ha nem két jó hírű kutatócégről lenne szó, akik közül egyik sem kockáztatná szakmai reputációját egy kétes megbízás kedvéért. Maradnak tehát a szakmai, közülük is elsősorban a mérőeszközök megválasztásának hibái.

A kikérdezés során egyáltalán nem mindegy, hogy milyen kérdéseket tesznek fel, és milyen kontextusban. Az sem mindegy, hogy milyen a kérdőív szerkezete, az egyes kérdések mire irányulnak, és hogyan követik egymást. A kérdésfeltevés befolyásoló erejéről meggyőző példákat mutat be egy szociológiai módszertannal foglalkozó kiadvány.

Kutató cég kérdés

A támogató válaszok aránya
Gallup Általában véve helyesli, vagy nem helyesli, ahogyan XY elnök az elnöki feladatait ellátja

62 %
Harris „Hogyan értékelné azt, ahogyan XY az elnöki feladatait ellátja? Mit mondana: kitűnő munkát végez, egészen jó munkát végez, elfogadható munkát végez, gyengén látja el feladatát?”

48 %
Wasington Post „Tegyük fel, hogy osztályoznia kellene A, B, C, D, vagy E osztályzattal azt, ahogyan XY elnöki feladatait ellátja. Milyen osztályzatot adna neki?”

41 %

Ebből a példából is jól látszik, hogy az elnöki feladatok ellátására vonatkozó kérdések milyen erősséggel tolják egyik, vagy másik irányba a válaszadókat, hogyan lesz a támogatók aránya az egyik esetben 62, a másikban 48, a harmadikban 41 százalék. Különösen igaz ez azokban az esetekben, amikor a válaszadók egy jelentős részének nincs kiforrott véleménye, sőt egyáltalán nincs véleménye az adott problémáról, például a paksi atomerőmű bővítéséről. Így aztán az interjúalanyok egy nagy hányada egészen másra válaszol, mint amit a kutatók kérdeztek tőle. Véleményem szerint a „véleménynélküliek” sodródása magyarázza leginkább a Medián és a TNS Hoffmann eredményeinek különbözőségét.

Egy mérés, nem mérés?

Egy-egy esemény is nagyon „megzavarhatja” a mérések eredményét. A fukushimai atomkatasztrófa világszerte visszavetette a technológia és a létesítmények támogatottságát, igaz, közel sem olyan drámai mértékben, mint ahogyan azt a greenpeace-sek gondolják. A Paksi Atomerőmű vonatkozásában például kimutatható, hogy az általános elfogadottság szintje a katasztrófa után is csak 5 százalékkal változott: 78 százalékról 73 százalékra csökkent (TNS Hoffmann 2011. augusztus).

Egy mérés alapján tehát elég kockázatos olyasmiket állítani, hogy a társadalom elfordult volna az atomenergiától, és emiatt az energiapolitikának irányváltást kellene végrehajtani. Az egyszeri események torzításainak kiszűrni, a trendeket megrajzolni ugyanis csak azonos módszerekkel, többször megismételt kutatással lehet megbízhatóan elvégezni. „Egy mérés nem mérés, két mérés fél mérés. Na, három méréssel már lehet kezdeni valamit” – írja egy internetes kommentelő, és alighanem igazat kell adnunk neki.

„Kaméleonszerű az egész

Közzétéve Szerző:
Válasz

és a mélyén a modernség gyűlölete munkál.”

Érdekes rövid esszé-részletet olvastam, amely 2009-ben jelent meg, Kovács Gábor tollából, és amelyet a Liget irodalom és ökológia folyóirat közölt. Az esszé a zöldmozgalom két meghatározó irányzatáról villant fel kritikai véleményeket: a mérsékelt zöldekről és a radikális, szélsőséges zöldekről. Fontosnak tartja kihangsúlyozni, mennyire nem egységes a zöldmozgalom, még akkor sem, ha az elmúlt harminc évben változó intenzitással, de igen nagy hatást igyekezett gyakorolni a politikai gondolkodásra és a közgondolkodásra, a közvéleményre.

Tapasztaljuk, láthatjuk, hogy az „igazi zöldek” nem csak radikális gondolkodók, hanem radikális megoldásokat ajánlanak. Az esszé-részlet olyan elemzőket is bemutat, akik egészen szélsőségesnek ítélik a mélyökológiai gondolkodók felfogását. Egyikük szerint „a mélyén a modernség gyűlölete munkál.” Így jellemzi értelmezésében Luc Ferry az ún. mélyökológiát. Igen éles kritikusként a francia filozófus olyan kihívó megállapításokat tett, amely szerint a mélyökológia, az önmagáért való természetszeretet és poszthumanizmus merev elvrendszere a gondolkodásmód veszélyes keveredését mutatja. Ezek a koncepciók arra mutatnak, hogy támogatóik elutasítják az egyéni szabadság és a liberális demokrácia intézményrendszerét, és sajátosan ötvözik a jobb- és baloldali totalitarizmusok elemeit a modernség elképzelései köréből származó koncepciókkal. Ferry szerint a mélyökológia elméleti struktúrája, gondolkodásmódja eklektikus – innen a kaméleonhoz hasonlítás – és a megállapítás, hogy e gondolkodásmód mögött egyszerű gyűlölet van.

„Bármilyen alakban jelenjék is meg, a mély-ökológiát mindig a modernség gyűlölete, a jelenkor iránti ellenséges érzület vezérli. (…) A mély-ökológia eszménye olyan világ, melyben a letűnt idők és a távoli jövendő lenne elsőbbségben a jelennel szemben. Innentől semmi kétség, miért hánykolódik szakadatlanul a konzervatív forradalom romantikus motívumai és a „haladó” antikapitalista forradalom között. (…) Ez sokszor neurotikus formát ölt, olyannyira, hogy kimondhatjuk a mély-ökológiáról: bizonyos gyökereivel a nemzeti szocializmus jobboldali szélsőséges talajába kapaszkodik, néhány hajtása pedig a kulturális balosság legszélsőségesebb változata.”

Ez a kritikai értelmezés nyilván vitatható és sokakat meglep éles, politikai párhuzamaival. Ugyanakkor úgy vélem, aláhúzza azt a fajta zöld-agressziót, amely sokunk számára elfogadhatatlan. Az esszé írója rámutat, s itt az esszét idézem: „Ferry szenvedélyes ítélete vitára ingerlő, ám nem szabad elfelejteni, hogy ő sem vonatkoztatja az ökológia egészére, s nem tagadja az ökológiai kérdésfelvetés relevanciáját. Amikor azt mondja, hogy a demokratikus ökológia teljességgel elfogadható számára, arra a mérsékelt reformista ökológiára gondol, amely nem radikális életformaváltást és zöld forradalmat hirdet, hanem a meglévő társadalmi és politikai struktúrákat akarja környezetkímélőbbé tenni. Erre persze a radikális zöldek azt válaszolják, hogy ez csak kozmetikázás, s nem változtatja meg a technológiai világrendet, amelynek legfőbb tulajdonsága amúgy is a félelmetes asszimilációs készség. Az 1968 utáni történések bizonyítják ezt: a fogyasztói társadalom meglepő könnyedséggel fogyasztotta el a forradalmat is; az életmód forradalmának jelszava a piacon vásárolható életstílusok reklámcímkéjévé lett.”

Az esszé-részletet teljes terjedelmében elolvashatják itt.

Közvélemény-kutatási furcsaságok 1.

Közzétéve Szerző:
Válasz

MÁR TUDJUK, HOGY MIT KÉNE SZERETNÜNK!

A magyarok rendkívüli mértékben érzékenyek a környezetvédelem problémáira, legalábbis a közvélemény-kutatások szerint. A megkérdezettek 92 (!) százaléka szerint a környezetszennyezés nagyon, vagy rendkívül komoly probléma. (GfK, 2011.) De vajon tesznek is ennek mérséklése, megszüntetése ellen valamit? A különböző adatfelvételek szerint – eltérő arányban – igen, bár az aktivitás szintje jóval alatta marad a nemzetközi, de még a magyar lakosság által kívánatosnak tartott mértéktől is.

A Tetra Pak kutatásából például kiderült, hogy noha a válaszadók 90%-a állította magáról, hogy szelektíven gyűjti az otthonában keletkező hulladékokat, a valóságban azonban csak 20-30% a gyűjtésben résztvevők aránya. Más kutatások ennél ugyan jobb eredményeket hoztak ki (Gfk-Tárki 45%, Öko-Pannon 54 %), de még ezek is távol állnak az elvárhatótól.

A klímavédelmet és az energiatakarékosságot ugyancsak fontosnak tartjuk, ám keveset teszünk érte. A Kutató Centrum kimutatta, hogy közel kétharmados arányban használunk – lakásban, munkahelyen, autóban – klímaberendezést, noha tudjuk, hogy falja az energiát, és az egészségre is ártalmas.

Egy vásárlási szokásokat vizsgáló felmérés szerint a hazai fogyasztók csaknem 90%-a szempontnak tartja a pozitív környezetvédelmi tulajdonságokat egy-egy árucikk vásárlása esetén, 80 százalékuk, pedig tisztában van a környezetvédelmi jelölések jelentésével, és csaknem valamennyien úgy nyilatkoztak, preferálnák a környezetbarát árut, mégis, alig több mint a megkérdezettek fele lenne hajlandó többet is fizetni az ökológiailag megfelelő termékekért. És még kisebb lenne ez az arány, ha csak azokat néznénk, akik ténylegesen megfizetik a környezetvédelmi felárat.

Mi lehet az oka az ideális és a valóságos állapot közötti nagy eltéréseknek? Egy részük magyarázható a lakosság árérzékenységével, kényelemszeretetével, de van még ezen kívül más is. Az egyik a feltételezett elvárásnak való megfelelés. Ha nem akarjuk, hogy lelepleződjünk, kilógjunk a sorból, akkor azt mondjuk a kérdezőbiztosnak, amiről azt feltételezzük, hogy hallani szeretne. A másik ok, hogy máshol van a fókusz a kutatók és a megkérdezettek problémavilágában, más és mást tekintenek égető problémának. A lakosság 62 százaléka a környezetvédelmet nem tekinti ilyennek, mégis erről kérdezgetik lépten-nyomon. Igaza volt Bourdieunak, a neves francia szociológusnak, amikor azt mondta: „a közvélemény-kutatásnak az az egyik legalattomosabb veszélye, hogy kényszerhelyzetbe hozza az embereket: azok olyan kérdésekre kénytelenek válaszolni, amelyeket még soha nem tettek fel maguknak; vagy egészen másra válaszolnak, mint amit kérdeztek tőlük.”

Green or nothing

Közzétéve Szerző:
Válasz

ZÖLDEN vagy SEHOGY

Az elmúlt években számos olyan kezdeményezés indult, amely feltette a kérdést: mit jelent számodra a „green life” azaz a zöld életvitel? Van, aki abban fogalmazta, fogalmazza meg, hogy igyekszik az élet minden területén mérni: milyen környezeti hatással van minden egyes hétköznapi választás, milyen környezeti hatást idéz elő azzal ahogyan a hétköznapjait éli.

A fák kivágása, a fenyőfák levágása, például karácsony előtti időszakban jó példa lehet arra, hogyan kerül vélt konfliktusba azok csoportja, akik egyetlen fa kivágását a környezetünk ellen elkövetett merényletnek tekintenek, azok csoportjával, akik a karácsonyfa nélkül el sem tudják képzelni az ünnepeket. Sokan a műanyag fákat választják, mások kampányt indítanak az újrahasznosítható karácsonyfák elterjedéséért. Egyik csoport sem méri fel (nincs is információja hozzá) a maga által támogatott mód, életvitel valós hatásait, összefüggéseit. Az öko-barát (oco-friendly) bélyegző már cipősdobozoktól egészen kompjuteralkatrészekig kerül rá a termékek csomagolására. A kaliforniai SimpleShoes cipőkészítő cég 1991-től igyekezett környezetbarát cipőket készíteni, 2004-től bevezette az igazán környezetbarát GreenToe (azaz ZöldNagylábujj) és az EcoSNEAK (azaz ÖkoSurranó) termékeit – remélve, hogy divatot teremt a fiatalok körében, akik évente több tucat sneakers-t azaz tornacipőt nyűnek el. Mára azonban leállt a cipőkészítéssel, finoman fogalmazva is irreális üzleti tervei voltak.

Csak organikus test- és bőrápoló készítményeket használj, élj zöld házban, viselj zöld ruhákat, dolgozz zöld irodai termékekkel, ne hagyj nagy „lábnyomot” a nyomtatási szokásaiddal: a lista végtelen.

KÉRDÉS vagy FELSZÓLÍTÁS

Jó kérdés-e a Green or Nothing? Zölden vagy Sehogy! Véleményem szerint nem jó kérdés, és virtuális választási lehetőséget teremt csupán. Mint valamennyi: „mindent-vagy-semmit” kérdésfelvetés. A zöld-kampányok ilyen felszólítása hosszú távon megválaszolatlan, megválaszolhatatlan marad. Mit javasolok?

Ezúttal csak néhány oldalt, böngészni: például az ún. 3G, azaz Go-Green-Gradually! – oldalakat a neten, ahol fokozatos és apró gyakorlati lépésekkel javasolják, népszerűsítik a zöldebb hétköznapok bevezetését.

A dohányzás tiltásának mellékhatásai

Közzétéve Szerző:
Válasz

A nemdohányzók védelméről szóló törvény 2012. január 1-től tiltja a dohányzást valamennyi zárt légterű közforgalmú helyiségben, azaz a munkahelyeken, egészségügyi intézményekben, vendéglátóipari egységekben, közintézményekben, szórakozóhelyeken, kocsmákban, bárokban, tömegközlekedési eszközökön, buszmegállókban, gyalogosok által használt aluljárókban, játszótereken és azok 5 méteres körzetében.

Egy friss online közvélemény-kutatás szerint a törvényt a válaszadók többsége pozitívan fogadta. A 18-64 éves válaszadók 80 százaléka érzi úgy, hogy a törvénynek több előnye van, mint hátránya. Az adatok megegyeznek a korábbi hazai és európai kutatások eredményeivel: a megkérdezettek túlnyomó többsége örült a dohányzási tilalomnak. A dohányzás betiltása azonban a bárokban és kocsmákban már nem részesült ilyen egységes fogadtatásban, ezt csak a megkérdezettek 56 százaléka támogatta, az aktív dohányosok 57 százaléka és a 18-30 év közötti korcsoport 60 százaléka pedig ellenezte azt. (Origami Group, 2010)

A törvény pozitív és negatív hatásai

A törvény haszna nyilvánvaló: hosszú távon kevesebb beteg, kevesebb elkerülhető haláleset, kevesebb egészségügyi kiadás; tisztább levegő, egészségesebb környezet. Hátrányai közé sorolják viszont a vendéglők és az állam bevételeinek csökkenését, a dohányosok ellehetetlenítését, személyi szabadságának korlátozását, utcára történő „kiűzettetésüket”. A bevételkiesésről különböző eredményekre jutottak az eltérő érdekű szervezetek által végeztetett vizsgálatok. A dohány- és vendéglátóipar megbízásából készült kutatások forgalom- és adóbevétel-csökkentő hatást mutattak ki, az egészségügyi hátterű felvételekből viszont az derül ki, hogy a korlátozó intézkedéseknek nincs lényeges negatív következménye sem a vendéglátóipar üzleti eredményeire, sem az adóbevételek nagyságrendjére. Kívülálló számára nehéz eldönthetetleni, hogy melyik vizsgálat eredménye korrekt, legfeljebb a kutató cégek hitelessége, háttere adhat némi támpontot az eligazodáshoz. De sokszor még ez sem, érdemes gondolni az MTA 2008-as forgalomkiesést, vagy a NAV 2011-es adókiesést prognosztizáló, nagy port felverő elemzéseire.

Amíg a lehetséges gazdasági hatások okán késhegyre menő küzdelem folyik a felek között, kevesebb szó esik a dohányzók jogairól, és a tiltás nem szándékolt következményeiről. A jogok kapcsán többnyire csak a nem dohányzók egészséghez, illetőleg az egészséges környezethez valókról beszélnek, a dohányosok önrendelkezési szabadságáról, emberi méltósághoz fűződő jogáról kevésbé. Ha igen, akkor is a válasz nemleges, elutasító. E felfogás szerint dohányzás nem alapvető emberi jog és nem is társadalmi érdek. A korábban idézett online felmérés szerint a megkérdezettek kétharmada úgy véli, hogy a tiltó rendelkezés egyáltalán nem sérti a cigarettázók személyi szabadságát.

A dohányosok a többség szemében megbélyegzett páriákká váltak, szempontjainak megjelenítése erőtlen, legfeljebb néhány cikk, egy-két portál (http://fustolgok.hu) folytat utóvédharcot védelmükben. Az interneten fórumozók között is kevesen vannak, akik a dohányzók érdekében – akár az alább idézett módon – szót emelnének.

  • Kinek fáj az, ha egy szakadt melós (vagy én) az utcán vagy egy munkahelyi dohányzóba elszív egy cigarettát? Miért alázzuk meg, miért bélyegezzük meg, olyasmi miatt, amivel senkinek nem árt?
  • Nem mondhatom valakinek, hogy deviáns, nem állíthatom be a társadalom előtt deviánsnak, ha nem az. Nem állíthatom be úgy a többi ember előtt, mint aki a többiek egészségét veszélyezteti, ha nem veszélyezteti. Azt mondhatom neki, hogy a te szokásod/szenvedélyed nagyon magas egészségügyi kockázattal jár, ennek (esetleges) anyagi vonzatai a társadalomra nézve túl nagy megterhelést jelent(h)e(t)nek, ezért emelem a dohány jövedéki adóját, leszoktatókampányt indítok, amiben ha részt veszel, ilyen és ilyen előnyökkel jár számodra stb., s mondom, még be is tilthatom a dohányforgalmazást, de nem lehetetleníthetem el (utcai és munkahelyi dohányzástilalom) és nem kreálhatok belőle a társadalom előtt bűnbakot (nem gerjeszthetek dohányos-ellenes tömegpszichózist).

Amivel a törvény alkotói nem számoltak

A törvény – a hotelek szivarszobáit leszámítva – nem hagy lehetőséget elkülönített dohányzóhelyek kialakítására, így aztán munkahelyek, vendéglők és kocsmák előtt a cigarettázók csoportba verődve, a járda jelentős felületét elfoglalva, „pontszerű zajszennyezést” okozva, hangoskodva, cigarettacikkeket szétdobálva élnek szenvedélyüknek. Ez fölösleges, bár elkerülhetetlen konfliktusokat okoz a dohányosok és a környéken lakók között, mivel az ilyen típusú zaj is alkalmas a nyugalom megzavarására, káros élettani folyamatok kiváltására.

Nem titkolom, magam is érintett vagyok, mert egy kollégiummal szemben lakom. Az egyetemisták sajátos életmódjuk következtében éjszaka is kijárnak dohányozni, közben beszélgetnek, nevetgélnek, sőt gyakori rendezvényeik alkalmával ordítoznak, énekelnek, élik az életüket. Nincs mit tenni, mert nem tudnak máshol rágyújtani! Megértem, de én pedig nem tudok miattuk aludni.

Ezek a nemdohányzók védelmében hozott törvény mellékhatásai. Nem tudom, mi lehet a megoldás a dohányzó kisebbség kirekesztése és az újsütetű zajszennyezés ellen. Talán mégis meg kellene engedni a – korszerű elszívókkal, füstmentesítőkkel felszerelt – dohányzószobákat, ezzel mindkét fél jól járhatna. Egy biztos, a totális tiltás ez esetben sem jó megoldás.

A frászt hozzák rám, már megint

Közzétéve Szerző:
Válasz

Az előzményekről, rendhagyó módon

2011. decemberében konkrét nyilatkozat hangzott el arra vonatkozóan egy kormánytagtól, hogy új atomerőmű épülhet Magyarországon. Szegedi tudósítás szerint, hallgatói kérdésekre válaszolva Fellegi Tamás miniszter ezt mondta: „Magyarországnak szüksége van egy 2000-2500 megawatt teljesítményű atomerőműre, ami 2030-tól üzemelhetne, ez a következő 30-40 év energia stratégiájának egyik kiemelt iránya”. Mondta ezt a miniszter arra alapozva, hogy a magyarországi szakemberek évtizedek óta magas színvonalon és európai összehasonlításban példás előrelátással és intézkedési tervekkel menedzselik a hazai atomenergia termelést. Gondolom ekkor került fel a Greenpeace feketelistájára és kampány-naptárjára.

Leültek hát év ez elején a grínpíszesek és időszerűnek ítéltek egy felháborodást kora tavaszra időzíteni, még mielőtt megtelepedne valamilyen ésszerű gondolat a magyar átlagpolgárban, hogy 2030-ra új atomerőművet építünk, s ezzel biztosítjuk az ország energiaszükségletének közel 35-40 százalékát, például ahelyett, hogy méregdrága gázzal számolunk. (Az alternatív villamos energiatermelésről csak azért nem írok most, mert egyrészt támogatom térnyerését, másrészt, igyekszem reálisan gondolkodni és évtizedek óta tapasztalom, hogy elenyésző mértékben sikerül csak növelni előállítását.)

Friss márciusi frász

Nos, Paks nem csak felkerült a Greenpeace feketelistájára, hanem listavezető lett a napokban.  S mivel a budapestiek igen gyakran megfordulnak a Blahán a Greenpeace ezért rendezett épp ott szabadtéri bemutatót, kiállítás-kampányt az atomerőművek ellen.  Csernobil-Fukushima-Paks tengely a félelemkeltő kampány kulcsüzenete.  Nem törődve a három erőmű teljesen különböző helyzetével, szakmai/technikai paramétereivel, azzal az aprósággal, hogy a világ 3 egészen más szegletében helyezkednek el. Figyelmen kívül hagyták azok összehasonlítható vagy összehasonlíthatatlan mivoltát, egyszóval nem törődve az adatokkal, a tényekkel – csak az indulatokra, a megdöbbenésre, a félelem felkeltésére koncentrálnak, a valóban rémisztő és fájdalmas katasztrófák felidézésével. Ráadásnak egy egészen sajátos valószínűség számításon alapuló jóslatot is bemutatnak: mikorra várható az újabb atomerőmű-katasztrófa. És fekete képeslapokat nyomnak a járókelők, bámészkodók vagy érdeklődők kezébe, amelyről sárga koponyák ordítanak – a szokásos frászkeltő stílusban.

Nem írhatom, hogy meglepett a Greenpeace. De az, hogy ismét nekimennek az egyik legnagyobb ipari létesítménynek, atom-farkast kiáltanak, tekintet nélkül arra, hogy jár-e a környéken, nos ezt szakmaiatlannak és zavarónak ítélem.

Párbeszéd helyett

Udvariasan kézbe vettem a rémisztő képeslapot, és a grínpíszes aktivistához léptem.  Elmondtam neki, hogy nem vagyok a támogatójuk, mert én egy arányos és felelősségteljes zöldpolitikát szeretnék megvalósulni látni, támogatni itt Magyarországon. Felhívtam figyelmét arra, mennyire szakmaiatlan és megkérdőjelezhető az, ahogyan a tényeket tálalják, ahogyan katasztrófa eseményeket párhuzamba állítanak, és rémisztő jóslatokat terjesztenek, félelmet keltenek.  Megértően bólogatott, majd helyeselve elmondta: Tudja, érti, de ez az ő kampánystílusuk, csak így tudják magukra irányítani a sajtó és a közvélemény figyelmét.

Mi végett? Mi a céljuk? – kérdeztem.  A figyelemfelkeltés. – válaszolta. Az unalmas tények nem figyelemfelkeltők, az ijedtség, a rémület viszont igen, magyarázta lelkesen. Volt-e már baleset vagy katasztrófa helyszínén? Találkozott-e már igazán rémült emberrel? – kérdeztem.  Szerencsére nem, válaszolta.  S nem gondolja, hogy méltánytalan és emberietlen indokolatlanul félelmet kelteni? – faggattam tovább. Nem válaszolt, kicsit zavarba jött, és csak vállát vonogatta.  Mérik-e a kampányuk hatékonyságát? Tudják-e mennyire hat ez a fajta félelemkeltő kampány az emberekre hosszú távon? – érdeklődtem tovább. Nem, nem feltétlenül.  Van néhány kampány célpontunk, és őket leleplezve igyekszünk rádöbbenteni az embereket, hogy milyen veszély leselkedik rájuk, válaszolta. Az, hogy többen gyűjtsék a szemetet szelektíven, vagy kevesebb villanyt fogyasszon egy háztartás, az nem a feladatunk, és nem is tudnánk elérni, fűzte hozzá (megjegyzem egészen józanul.)  De legyen támogatónk, ossza szét kampány-képeslapjainkat, és utaljon rendszeres, havi összeget a bankszámlánkra, bátorított.  Nem teszem, nem tehetem: nem terjesztem a riadalmat, és nem támogatok figyelemfelkeltés a  figyelemfelkeltésért kampányokat, válaszoltam és udvariasan elköszöntem. Nyilván nem a grínpíszes szóvivővel beszélgettem, mégis sokatmondó volt ez a rövid eszmecsere.

Az unalmas tények

Az atomerőmű történetében voltak már üzemzavarok. Az ún. Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által bevezetett hétfokozatú skálán mérték, mérik ezeket. A skála hivatott egyértelmű tájékoztatást adni a média és a nagyközönség számára. Ez a nemzetközi skála 3 üzemzavari és 4 baleseti szintet különböztet meg. Az üzemzavar szinteknek biztonsági következményei vannak, de még a személyzet sem kaphat a dóziskorláton felüli sugárterhelést. Pakson üzemzavarok voltak.  Hál’Istennek és természetesen a paksi paramétereknek, és nem utolsósorban a paksi kiváló szakembergárdának köszönhetően baleseti szint nem fordult elő. Ezek a tények.

Csernobil a legmagasabb, a 7. baleseti szint ezen a skálán.  Megbocsáthatatlan a csernobili katasztrófát rávetíteni Paksra – még ha „csak” figyelemfelkeltő szándékkal teszik is ezt, a zöldfélelmet keltők!

Paks jelenleg az ország villamos energiájának 40%-át termeli meg. Paksot valamennyien ezzel az atomerőművel azonosítjuk, és kiváló halászléjával. Nem találkoztam egyetlen aggódó halászlé-kedvelővel sem, aki a paksi atomerőműtől rettegve nemet mondott volna a helyben fogott és főzött haleledelnek. Maradjon így!

Bár gondolom ők is felkerülnek hamarosan a Greenpeace feketelistájára.

Konstruktív agresszió?

Közzétéve Szerző:
Válasz

Időnként meghökkentő hírek jelennek meg a sajtóban a radikális környezetvédőkről, akik irodákat, hajókat foglalnak el, gyárkapuhoz, kerítéshez láncolják magukat, szállító járművek elé fekszenek, vezetőket, politikusokat zsarolnak meg, kreatívan értelmezik, alakítják át a tényeket. Mindezeket azért, hogy az általuk károsnak vélt cselekvés beszüntetésére kényszerítsék a döntéshozókat. Akcióik látványosak, feltűnőek, és gyakran törvényellenesek. Mindig készek konfrontációra, kockázatos akciókra a média figyelemének felkeltéséért.

Elfogadhatók-e ezek a módszerek?

Vannak, akik szerint igen, mert nemes célok (a közjó) érdekében elfogadhatónak, sőt kívánatosnak tartják az agresszív fellépést is. Az agresszió ugyanis hasznos is lehet, ha nem ártani és megfélemlíteni akar, hanem segíteni a dolgok jóra fordításában. „Létezik hasznos agresszió, amely jóra vezet, s nem csupán az egyén, hanem az egyén környezetének is hasznára van.”

A radikális környezetvédőkkel kapcsolatban is használt konstruktív agresszió fogalomköréből azonban egy dolgot, az érdekérvényesítést rendre kifelejtik. E nélkül pedig valóban úgy tűnhet, hogy az a harc, amit folytatnak, csak a közjó érdekében történik.

Tényleg így van? Saját tapasztalatból állíthatom, hogy nem. Az egyik településen, ahol gázturbinás erőművet építettek, az egyik polgármester-jelölt a választási küzdelem kezdetén civil szerveződés élén próbálta az építkezést megakadályozni. Ám amint polgármesterré választották, azonnal váltott, lelkes hívévé vált a településnek is hasznot hozó objektumnak.

Máshol a helyi környezetvédők a városi erőmű fejlesztési terveinek megtorpedózásával akartak hírnévre, befolyásra szert tenni. A lóláb akkor lógott ki a zöldtakaró alól, amikor a környezetvédő szervezet vezetője, tőlem kért közbenjárást egy megüresedett erőművi állás betöltéséhez.

Legújabban pedig azt látom, hogy a legharcosabb környezetvédő szervezet – a vörösiszap-katasztrófa okozta sokkot kihasználva – egy, amúgy biztonságosan üzemelő vörösiszaptározó veszélyességének hangoztatásával akar új támogatókat, tagokat szerezni. Szóval a környezetvédelmi aktivitás mögött a közjó szolgálatán kívül lehetnek még más érdekek is: politikai karrier, egyéni, szervezeti ismertség növelése, tagtoborzás, szimpatizáns tábor bővítése, hogy csak a leggyakoribbakat említsem.

Néhány kutatási eredmény: Hogyan viszonyul a társadalom a környezetvédők radikális akcióihoz?

Sajnos erre vonatkozóan nem ismerek friss kutatási eredményeket, de néhány régebbi, más célzattal készítet felvétel részeredményeiből, sajtóhírekből és az azokhoz fűzött kommentekből nagyjából be lehet mérni a társadalom viszonyulását.

Egyre gyakrabban jelennek meg olyan írások, miszerint a civil szervezetek is a környezetvédelmi ipar „lobbistái”, vagy politikai eszközök, véleményük pedig manipulatív érdekek eredménye. Az azonban biztosan látszik, hogy állásfoglalásaik nem minden esetben a lakosság véleményét tükrözik, így társadalmi megmozgató és bevonó képességük is elmarad a kívánatostól. Még a legnagyobb magyarországi civil szervezetek is inkább egy szűk aktivista és szakértő réteget képviselnek, semmint a lakosság álláspontját. (Monostori, 2007.) Különösen igaz ez a radikálisok esetében.

A környezetvédő szervezetek túlságosan radikálisan fogalmazzák meg véleményeiket, ezért sokszor hiteltelenné válik, amit képviselnek. A válaszadók 50,7 százaléka szerint a radikális zöld szervezetek üzleti érdekeket szolgálnak. Ugyanez az arány a nem radikális zöldeknél csak 11%. A megkérdezettek felében ellenérzéseket keltenek a fontosnak, de a környezetre kevéssé veszélyesnek (vagy épp környezetkímélőnek) gondolt beruházásokat késleltető környezetvédelmi akciók. (Marketing Centrum, 2006)

A zöld civil szervezetekkel kapcsolatos lakossági elvárások sorában az utolsó helyeken szerepelnek a tüntetések, demonstrációk, utcai aláírásgyűjtések. Ezek helyett inkább a tájékoztatást, együttműködést és az akciók szelídebb formáit (szemétgyűjtés, faültetés) várnák el tőlük. (Cognative omnibus, 2008.)

Kommentek a neten

Az internetes kommentelők közül meglepően sokan szólnak elítélően a radikális környezetvédőkről. Megkérdőjelezik céljaik tisztaságát, hitelességüket; inkorrektséget vetnek a szemükre, és úgy gondolják, inkább ártanak, mintsem használnának a zöld gondolatnak. Saját vizsgálatomból – amely egy radikális szervezet és egy ipari vállalkozás közötti konfliktus online sajtómegjelenéseit elemezi – az derült ki, hogy a kommentelők többsége, 30,2 százaléka inkább a megtámadott céggel értett egyet, egyben elutasította a radikális környezetvédők módszereit is. A hozzászólások további 15 százaléka a zöldek mellé állt, a többiek (54,8 %) érdemben nem szóltak a tárgyhoz, vagy egymással, vagy valamilyen más probléma taglalásával voltak elfoglalva.

Lehet, hogy a radikális környezetvédők konstruktívan agresszív akcióikkal könnyen az újságok címlapjaira kerülnek, ismertséget, hírnevet is szereznek, de úgy tűnik, a társadalom rokonszenvét, támogatását ezekkel nem sikerül elnyerniük. És ahogyan egy civil szervezeteknek készült oktatási anyag (!) írja, komoly tárgyalópartnernek sem lehet tekinteni őket. (…) „kihasználva a média szenzáció-éhségét látványos programokkal, demonstrációkkal radikális változásokat követelnek, vagy éppen tiltakoznak valami ellen. Ilyenek azok, akik utakat zárnak el, építkezések ellen tiltakoznak. Ezzel a módszerrel nagyon sok embert lehet elgondolkodtatni, de mint tárgyalófeleket, az ilyen mozgalmárokat nehéz komolyan venni.”

 


Csendháborítás

Közzétéve Szerző:
Válasz

Zavarnak az ablakokon, rolókon, függönyökön is átszűrődő éjszakai zajok. Főként az embertől származók, mert a közlekedési zajokat már megszoktam, az életem részévé váltak. Rettenetes arra ébredni, amikor részeg fiatalok üvöltöznek, énekelnek az ablakom alatt majd minden nap, hajnali 3 órakor, a közeli egyetemi kocsma bezárása után. A maguk után hagyott szemétről, üvegekről, vizeletről hányásról most nem is szólnék. Persze az is zavaró, ha a pihenőtelken reggel 6 órakor a szomszéd rendre beindítja a rotációs kapát, fűnyírót. Készséggel elfogadom, hogy szükség van szórakozásra, munkára, még, ha időnként zajos is. De nem állandóan, mások életébe brutálisan beavatkozva, birtokot háborítva.

Mit lehet ez ellen tenni? Rájuk szólni ritkán hatásos. Jobb esetben elhallgatnak, továbbállnak, rosszabb esetben durván visszaszólnak, hogy nekik ezt lehet, nem tiltja senki, és semmi, régen nincs már csendrendelet. Ha pedig van, az is csak este 10 óra után érvényes.

Rendelet pedig van!

Jól tudják? Nem, mert a jelenleg is érvényben van egy rendelet, amely kimondja, aki lakott területen, az ott levő épületben, vagy az ahhoz tartozó telken, tömegközlekedési eszközön, továbbá természeti és védett természeti területen indokolatlanul nagyobb zajt okoz, amely alkalmas arra, hogy mások nyugalmát, illetőleg a természeti vagy a védett természeti értéket zavarja, harmincezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.

Csendháborítás nem csak este 10 után!

A szabálysértés elkövetőjével szemben a rendőrség, továbbá a helyi önkormányzat képviselő-testülete hivatalának erre felhatalmazott ügyintézője, a közterület-felügyelő, a természeti és védett természeti területen a természetvédelmi őr, helyi jelentőségű védett területen az önkormányzati természetvédelmi őr helyszíni bírságot szabhat ki. Alkotmánybírósági határozat alapján a rendőrség mérőeszköz hiányában is felléphet és megállapíthatja a csendháborítást, amennyiben az indokolatlan zaj mások nyugalmát zavarja. Azt is jó tudnunk, hogy a csendháborítás nem időhöz kötött, tehát bármikor megvalósítható.

A számok

Van tehát szabályunk, amit rövidesen még szigorítani is fognak, 30 ezerről 50 ezerre emelve a büntetési tételt, de kérdés, hogy az erre hivatottak be akarják, be tudják-e ezt tartatni vagy sem? A tapasztalat azt mutatja, nem. 2009-ben az országban csendháborítás miatt összesen 4842 személyt jelentettek fel, de csak 1880 személyt bírságoltak meg. A bírságátlag 11.123 Ft volt. A nagyságrendet jól jelzi, hogy a csendháborítás miatt feljelentett személyek aránya az összes szabálysértési (tulajdon elleni, köztisztasági, fogyasztóvédelmi stb.) feljelentésen belül mindössze 2,9 százalékot képviseltek.

Ezek az adatok úgy jöhettek ki, hogy a sértettek nem tettek feljelentést, vagy tettek ugyan, de ennek nem lett semmilyen következménye. Nekem is volt több, hiábavaló próbálkozásom, szóltam rendőrnek, közterület-felügyelőnek, önkormányzati embernek, mindenki megértően hümmögött, megígérték, hogy rövidesen intézkednek, de nem történt semmi. Úgyhogy marad a füldugó, a bosszankodás, a zajok elviselését segítő öntrenírozás, és a remény, hogy eljön az az idő, amikor kölcsönösen tekintettel leszünk egymás szempontjaira, amikor úgy élünk, hogy másokat is élni hagyunk.