Időnként meghökkentő hírek jelennek meg a sajtóban a radikális környezetvédőkről, akik irodákat, hajókat foglalnak el, gyárkapuhoz, kerítéshez láncolják magukat, szállító járművek elé fekszenek, vezetőket, politikusokat zsarolnak meg, kreatívan értelmezik, alakítják át a tényeket. Mindezeket azért, hogy az általuk károsnak vélt cselekvés beszüntetésére kényszerítsék a döntéshozókat. Akcióik látványosak, feltűnőek, és gyakran törvényellenesek. Mindig készek konfrontációra, kockázatos akciókra a média figyelemének felkeltéséért.
Elfogadhatók-e ezek a módszerek?
Vannak, akik szerint igen, mert nemes célok (a közjó) érdekében elfogadhatónak, sőt kívánatosnak tartják az agresszív fellépést is. Az agresszió ugyanis hasznos is lehet, ha nem ártani és megfélemlíteni akar, hanem segíteni a dolgok jóra fordításában. „Létezik hasznos agresszió, amely jóra vezet, s nem csupán az egyén, hanem az egyén környezetének is hasznára van.”
A radikális környezetvédőkkel kapcsolatban is használt konstruktív agresszió fogalomköréből azonban egy dolgot, az érdekérvényesítést rendre kifelejtik. E nélkül pedig valóban úgy tűnhet, hogy az a harc, amit folytatnak, csak a közjó érdekében történik.
Tényleg így van? Saját tapasztalatból állíthatom, hogy nem. Az egyik településen, ahol gázturbinás erőművet építettek, az egyik polgármester-jelölt a választási küzdelem kezdetén civil szerveződés élén próbálta az építkezést megakadályozni. Ám amint polgármesterré választották, azonnal váltott, lelkes hívévé vált a településnek is hasznot hozó objektumnak.
Máshol a helyi környezetvédők a városi erőmű fejlesztési terveinek megtorpedózásával akartak hírnévre, befolyásra szert tenni. A lóláb akkor lógott ki a zöldtakaró alól, amikor a környezetvédő szervezet vezetője, tőlem kért közbenjárást egy megüresedett erőművi állás betöltéséhez.
Legújabban pedig azt látom, hogy a legharcosabb környezetvédő szervezet – a vörösiszap-katasztrófa okozta sokkot kihasználva – egy, amúgy biztonságosan üzemelő vörösiszaptározó veszélyességének hangoztatásával akar új támogatókat, tagokat szerezni. Szóval a környezetvédelmi aktivitás mögött a közjó szolgálatán kívül lehetnek még más érdekek is: politikai karrier, egyéni, szervezeti ismertség növelése, tagtoborzás, szimpatizáns tábor bővítése, hogy csak a leggyakoribbakat említsem.
Néhány kutatási eredmény: Hogyan viszonyul a társadalom a környezetvédők radikális akcióihoz?
Sajnos erre vonatkozóan nem ismerek friss kutatási eredményeket, de néhány régebbi, más célzattal készítet felvétel részeredményeiből, sajtóhírekből és az azokhoz fűzött kommentekből nagyjából be lehet mérni a társadalom viszonyulását.
Egyre gyakrabban jelennek meg olyan írások, miszerint a civil szervezetek is a környezetvédelmi ipar „lobbistái”, vagy politikai eszközök, véleményük pedig manipulatív érdekek eredménye. Az azonban biztosan látszik, hogy állásfoglalásaik nem minden esetben a lakosság véleményét tükrözik, így társadalmi megmozgató és bevonó képességük is elmarad a kívánatostól. Még a legnagyobb magyarországi civil szervezetek is inkább egy szűk aktivista és szakértő réteget képviselnek, semmint a lakosság álláspontját. (Monostori, 2007.) Különösen igaz ez a radikálisok esetében.
A környezetvédő szervezetek túlságosan radikálisan fogalmazzák meg véleményeiket, ezért sokszor hiteltelenné válik, amit képviselnek. A válaszadók 50,7 százaléka szerint a radikális zöld szervezetek üzleti érdekeket szolgálnak. Ugyanez az arány a nem radikális zöldeknél csak 11%. A megkérdezettek felében ellenérzéseket keltenek a fontosnak, de a környezetre kevéssé veszélyesnek (vagy épp környezetkímélőnek) gondolt beruházásokat késleltető környezetvédelmi akciók. (Marketing Centrum, 2006)
A zöld civil szervezetekkel kapcsolatos lakossági elvárások sorában az utolsó helyeken szerepelnek a tüntetések, demonstrációk, utcai aláírásgyűjtések. Ezek helyett inkább a tájékoztatást, együttműködést és az akciók szelídebb formáit (szemétgyűjtés, faültetés) várnák el tőlük. (Cognative omnibus, 2008.)
Kommentek a neten
Az internetes kommentelők közül meglepően sokan szólnak elítélően a radikális környezetvédőkről. Megkérdőjelezik céljaik tisztaságát, hitelességüket; inkorrektséget vetnek a szemükre, és úgy gondolják, inkább ártanak, mintsem használnának a zöld gondolatnak. Saját vizsgálatomból – amely egy radikális szervezet és egy ipari vállalkozás közötti konfliktus online sajtómegjelenéseit elemezi – az derült ki, hogy a kommentelők többsége, 30,2 százaléka inkább a megtámadott céggel értett egyet, egyben elutasította a radikális környezetvédők módszereit is. A hozzászólások további 15 százaléka a zöldek mellé állt, a többiek (54,8 %) érdemben nem szóltak a tárgyhoz, vagy egymással, vagy valamilyen más probléma taglalásával voltak elfoglalva.
Lehet, hogy a radikális környezetvédők konstruktívan agresszív akcióikkal könnyen az újságok címlapjaira kerülnek, ismertséget, hírnevet is szereznek, de úgy tűnik, a társadalom rokonszenvét, támogatását ezekkel nem sikerül elnyerniük. És ahogyan egy civil szervezeteknek készült oktatási anyag (!) írja, komoly tárgyalópartnernek sem lehet tekinteni őket. (…) „kihasználva a média szenzáció-éhségét látványos programokkal, demonstrációkkal radikális változásokat követelnek, vagy éppen tiltakoznak valami ellen. Ilyenek azok, akik utakat zárnak el, építkezések ellen tiltakoznak. Ezzel a módszerrel nagyon sok embert lehet elgondolkodtatni, de mint tárgyalófeleket, az ilyen mozgalmárokat nehéz komolyan venni.”