Fűtés termálvízzel – beleizzadsz

Magyarország a gyógy- és termálvizek országa – erre a szlogenre építettünk már több kormányzati programot és országimázs-kampányt is. Egyik se jött be igazán: a német társadalombiztosítás már csak nyomokban támogatja nyugdíjasai magyarországi lábadozását, az apró településeken nyakra-főre épített termálstrandokat pedig a helyiek képtelenek fenntartani. A víz azonban itt maradt, kérdés: mire használjuk?

Energiaválság, kifogyó szénhidrogén tartalékok, globális klímaváltozás, fenntartható fejlődés – és még hosszan lehetne sorolni a legnépszerűbb és leginkább közszájon forgó ideákat a hatékony energiagazdálkodás megokolására. Ennek szellemében mi sem tűnik logikusabbnak, minthogy váltsuk ki a költséges és energiapazarló távfűtést, helyébe állítva a természet adta meleg vizet. Akárha az arab öbölben az olaj, hazánkban – kis túlzással – bárhol ásunk egy elég mély kutat, onnan 30 foknál melegebb víz tör fel. Nosza, kössük vezetékre, be vele a radiátorba és örülünk. Már ha minden ilyen egyszerű lenne.
Félre ne értsétek, nem a sajtban találtuk fel a lukat. Itthon már legalább 20 – azaz húsz – település használ ilyen vagy olyan mértékben középületek, sőt, Szentesen lakóházak fűtésére termálvizet. A szakági szövetség szerint az ország összes energia-szükségletének 0,4 százalékát állítjuk már így elő, és 2020-ra, a Nemzeti Fejlesztési Terv előirányzatai szerint ezt a számot 1,1 százalékra kell feltornásznunk. Ehhez mindössze – tavalyi adatok alapján – 100 milliárd forintnyi állami támogatásra lenne szükség. Nem őrjítő összeg nyolc évre lebontva. Persze gazdasági válságban minden fillér előkotrása komoly feladat, de a legnagyobb – és eddig lehetetlen vállalkozásnak tűnő – feladat a bürokrácia legyőzése.
Erre pedig jobb nem is gondolni. Ugyanis amit elveszel – szól a jogszabály –, vissza is kell rakni oda, ahonnan kinyerted. Ez magyarán annyit jelent, hogy a földből kinyert termálvizet a fűtés – vagy egyéb felhasználási mód – után vissza kell sajtolni a talajba. Az elv rendben is lenne, hisz a víz sem kifogyhatatlan energiahordozó. Azonban… De előbb egy kis épületgépészet kezdőknek. A termálvíz ásványi anyagokban és gázokban gazdag, ami a reumának ugyan jót tesz, a csöveknek azonban nem. Így felhasználás előtt szűrni, „tisztítani” kell. Általában a vízből kinyert gázok hordozzák a hőenergiát, de a visszamaradó folyadék is alkalmas lehet fűtésre. Fürdőzésre, termál-típusú felhasználásra azonban már nem. Ennek ellenére jelentős anyagi áldozatokat kell hoznia annak, aki ehhez a módszerhez ragaszkodva kutat ás a kert végében – a törvény szerint mindjárt kettőt is.
Az adminisztratív szigor miatt bőséggel ráfizetéses a termálvíz fűtési rendszerek kiszolgálása. Míg a legmodernebb technológiák felhasználásával épülő passzív házak megtérülési ideje 10-15 év, addig a termál-vizes társaiknál ennek sokszorosa, sőt, könnyedén meghaladhatja az épület tervezett élethosszát is.
A képlet tehát egyszerű: alapanyag van, technológia bőséggel áll rendelkezésre, azonban a törvényhozó jobbnak látta elrettenteni mindazokat, akik ökotudatos építkezésbe vágnának. Lubickoljunk csak a termálstrandon, ne otthon az olcsó melegben!

Barroso és az Európai Bizottság sem elég zöld

Kemény kritikát fogalmazott meg július elején tíz nagyobb zöldszervezet az Európai Bizottsággal és José Manuel Barrosoval szemben. Nem elég zöldek! – szól az ítélet.

A Green10 a világ magát legnagyobb zöldszervezetének tartó társaság közös platformja, amely elsősorban monitorozással, helyzetértékeléssel és lobbizással foglalkozik. Tagjai között van a Greenpeace, a Föld Barátai szervezet, a BirdLife és a WWF is. Elnevezésük, gondolom, a G8-ak elnevezéstől igyekszik erőt és hatalmat kölcsönözni. Rendszeresen készít vagy készíttet értékelő jelentéseket a környezettudatos politika hatékonyságáról, eredményességéről. Híresen sajtótudatosak, nem meglepő módon.

A mostani, brüsszeli jelentésüket is nem kevés feltűnést keltő performance-al mutatták be.

 Az EB biztosainak álarcát viselve jelentek meg és tornagyakorlatokat csináltak, bemelegítettek. Majd szó szerint megbuktatták az Európai Bizottság szinte minden egyes biztosát. A román iskolarendszerben is honos, 10-ig terjedő osztályozási skálát használták. És szinte mindenkinek 4-est, azaz ’megbukott’ vagy 4-esnél kisebb osztályzatot adtak. Janez Potocnik környezetvédelmi biztost 4-es, míg Dacian Cioloş mezőgazdasági biztost például 3,5-ös osztályzattal sújtották. Fő kritikai megállapításuk az volt, hogy a biztosok megengedték, hogy a tagállamok ’felvizezzék’ a 2020-as stratégiákat.

 Az energiaügyi biztost Günther Oettingert kiszámíthatatlannak és engedményeket adónak minősítették, annak ellenére, hogy a biztos keményen fellépett a megújuló energiák kapcsán a tagállamok lobbizási kísérleteivel szemben. Ő épp csak, hogy nem bukott meg: 4,5-öst kapott az értékelt két és féléves időszakban végzett munkájára.

 Az egyetlen, akivel kapcsolatosan valamennyire elismerő megállapítások is elhangzottak, az Connie Hedegaard klímavédelmi biztos, aki 5,5-ös osztályzatával lett osztályelső a Barroso csapatban.

 A nagy-zöldek vezetői szerint azzal, hogy csak rövid távú megoldásokat keresnek, és ha nem változtatnak radikálisan az EU politikáján, akkor „évente ezermilliárd eurós kárt okoznak Európának a talaj-, a víz- és a légszennyezés, valamint a károsanyag-kibocsátás útján”.

Engem személy szerint meglepett az, hogy ennyire alacsony osztályzást kaptak a biztosok, és ilyen mérhetetlenül magas, összegszerű károk okozásával vádolja őket a Green10. Azt gondolom, hogy teljesítményük nem kiváló, de belepillantgatva a stratégiai célszámok és eredmények összesítőjébe, közepest azért érdemelnének néhányan.  Ráadásul a tagállamok a legkisebb számban igyekeznek a drasztikus környezetvédelmi politikát elősegíteni, valamennyien a kisebb lépések hívei közismert gazdaságpolitikai megfontolások miatt.

Egyszóval, a Green10-ek szerint az Európai Bizottságunk és biztosaink gyengék, megalkuvók, kapkodnak tehát maximum zöldfülűek, de nem zöldek. E kritikájukra jelentős reflexiót, elmélyült válaszokat a biztosok részéről nem találtam, de keresem.

 

————————————————————————————

A Green10-ről tájékozódhatnak a http://www.green10.org/ oldalain. A jelentésüket pedig teljes terjedelemben itt olvashatják: www.green10.org/docs/2012commissionreview.pdf

Kizöldülő olimpia

Még négyet kell aludni és kezdődik a várva várt olimpia. Arról ugyan nincs sok hír, hogy a nyári sportkavalkád első felvonásában, a lengyel-ukrán közös rendezésű fociebén vezető szempont lett volna a környezetvédelem, azonban ha Schmitt Pál ígéretéhez híven az ötkarikás játékok és a zöld gondolat összefüggéséről írja PhD-jét, érdemes lesz sokat jegyzetelnie Angliában.


Bár az eredeti elképzelés – minden idők legzöldebb olimpiája – úgy tűnik, nem valósul meg, apró ötleteket mégis érdemes ellesnie akár a 2016-as rendezés jogát elnyerő Rio de Janerionak, akár a 2020-as kandidálóknak (Tokió, Isztambul és Madrid izgulhat). Személyes kedvencem – talán vízilabdás múltam vagy a kezdeményesés felett érzett értetlenségem okán – a medencés sportok körül kialakított víz-blokád. A szervezők szerint ugyanis az úszók, műugrók, vízilabdázók és szinkronúszók – bocs, ha valakit kihagytam – testéről annyi és olyan vegyszer, krém, kitudjami jut a vízbe, hogy a nagy sportolásban kiloccsanó habokat külön elvezető-rendszerbe kell felfogni, majd az így nyert folyadékot kizárólag vécék öblítésére használják fel.
Persze wc lesz bőven, hiszen csak az olimpiai falu 45 hektárt foglal el. Az épületek energiaellátására természetesen szélerőműveket építenek, amelyek később 1200 környékbeli lakást szolgálnak ki. A legfrappánsabb energiaszerzési mód mégiscsak az emberi erőkifejtésen alapul – méltón a három hétnyi tömény sportoláshoz. Az olimpiai stadiont és a nemrégiben megnyitott Westfield Stratford City bevásárlóközpontot különleges járda köti össze, amely a lépések keltette mozgási energiát képes átalakítani elektromossággá, majd akár 3 napig tárolni is azt. Az újrahasznosított gumi felületű járólapok – a tervezők szerint – lépésenként egy led izzó fél perces világításának megfelelő áramot „állítanak elő”. Érdemes lenne elgondolkozni rajta, hogy 2016-ban már a rekortán alá is beépíthető lenne. És ha már LED, természetesen a legtöbb turista látványosság megvilágítását is ilyen, energiahatékony izzókra cserélték.


A rendezőkben akadt még energia, hogy a tarajos gőtéket és varangyokat időlegesen deportálják az olimpiai falu helyszínéről, de gyorsan megnyugtatjuk az állatvédőket, az utolsó döntő után (reméljük Magyarország érintett lesz abban is) azonnal vissza is telepítik őket. A versenyekre kilátogatók pedig ingyen használhatják érvényes belépőjegyükkel a helyi tömegközlekedést, amelybe új, gázüzemű buszokat állítottak szolgálatba.
Mindebből vajmi keveset fogunk látni a tévé előtt, de sebaj. Drukkoljunk felszabadultan és ne aggódjunk a tarajos gőtékért!
Gretna Green

Speciális halászhálóval indult a ‘Hulladékmentes Dunáért’ (WFD) kezdeményezés

A WFO azaz, a ‘waste free oceans’ programot az Európai Műanyagfeldolgozók Szövetsége (EuPC) kezdeményezte és ötletük egyből támogatásra talált az Európai Bizottságban. A cél az európai tengerek és óceánpartok megtisztítása a hulladéktól, szeméttől. Az európai uniós projekt 2011-ben Franciaországban indult, ahol a speciális hulladék-halászó hálót és szerkezetet kifejlesztették. Belgium és Spanyolország után, 2012 tavaszán csatlakozott Portugália, majd júniusban Dánia és Törökország. Várható a ciprusi és a görög csatlakozás is.[1]

Logikus folytatás volt, hogy a tengerek, óceánok vize után a folyóknak is hasonló figyelmet szenteljenek. A konkrét kezdeményezés első jelentős folyami projektje az ún. WFD (Waste Free Danube), azaz ‘hulladékmentes Dunát’ projekt lett és Bécsben indult.

Magyarországon három hazai cég, a Tatai Környezetvédelmi Zrt., a tatabányai Mikrolin Kft. és a sárvári központú HUKE Csoport közös szervezésében és az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság közreműködésével valósítják meg a projektet. A közzétett tervek szerint a WFD-projekt keretében júliustól októberig havonta megszervezik a hulladék-lehalászást. Ez év végén összefoglalják a tapasztalataikat, készítenek egy tanulmányt, és ez adhatja az alapot a magyarországi folyók hasonló, vízfelületen folyó tisztitásához.

A múlt héten bejelentették a projekt magyarországi indulását és bemutatót tartottak Neszmélynél. A híradások, cikkek szerint a neszmélyi kikötőben felállított palackgyűjtő háló körülbelül 1 köbméter hulladékot, többségében műanyag palackot fogott fel néhány óra alatt. Nem rossz fogás! Szerintem a horgászok és a környező települések is örvendtek neki.

Sokakat meglephet, hogy én kedvelem a radió vízállás-jelentéseit, nem kapcsolok el vezetés közben sem, amikor hallom “… tetőz…és…hajóvonták találkozása tilos!”. Valahogy úgy érzem, magam is hajózom ilyenkor. És hajózni nagyon jó, gondolom horgászni is! Nos, akkor szerényen arra tennék javaslatot, hogy a dunai, illetve remélhetőleg többi magyarországi folyón is fokozatosan megvalósuló ‘hulladék-halászatról’ is készüljön ezentúl jelentés, akár a rádióhallgatók figyelmébe is. Én örömmel hallanám: “… Neszmélynél az októberi hulladékfogás elérte a 100 köbmétert. Szegednél e hónapban csak 26 köbmétert fogást mértek. A többségében műanyagpalackokat tartalmazó fogásokat az X vagy Y központú műanyagújrahasznosító üzembe szállították. (…)” Ja, és ne feledjék: hajóvonták találkozása tilos!

 


Egy illegális hulladéklerakó keletkezéstörténete

Az illegális lerakás problémáiról már volt szó ezen a blogon, most a genezist szeretném bemutatni egy megtörtént eset kapcsán. Egy gyönyörű, panorámás, hegyi telket vásároltam még a 80-as évek végén a Dunakanyarban. A terület nadrágszíjparcelláin korábban szőlőt, málnát, ribizlit termesztettek a helyben lakó sváb családok, ezeket a kerteket adták el városi népeknek, akik üdülőhellyé alakították azokat. Az üdülő, kertészkedő telektulajdonosokkal együtt viszont megjelent a szemét is, aminek elhelyezésével a helyi önkormányzat akkor még egyáltalán nem foglalkozott. Így aztán mindenki úgy oldotta meg, ahogyan tudta: volt, aki hazavitte lakóhelyére, volt, aki elásta, elégette, és sajnos olyan is, aki nemes egyszerűséggel bedobta az erdőbe. Így vált egy idő után szemetessé a környék, amit évente ugyan közös munkával megtisztítottunk, de rövidesen ismét kezdhettük elölről. Más megoldást kellett találnunk.

Megkeresésünkre az önkormányzat végre hajlandó volt segíteni, a hegyre menő utak bejáratánál hulladékkonténereket helyezett el, amit hetente egyszer el is szállított. Azt hittük megoldódott a probléma, de nem, csak a régi helyett új keletkezett. A környező települések lakói rájöttek, hogy itt ingyen is lerakhatják a szemetet, sőt, rövidesen a kisvállalkozók is használni kezdték, autóval hordták ide csomagolóanyagokkal, pet-palackokkal teletömött zsákjaikat. A konténer pillanatok alatt megtelt, a hegylakóknak így nem maradt más, mint hulladékos zsákjaikat a tároló mellé rakni.

A környék arculata drámai módon megváltozott, szeméthegyek képződtek, a szél széthordott minden könnyű anyagot, a fákon, bokrokon műanyag bevásárlótáskák lógtak, az utak mentén papírdarabok, pet palackok hevertek. Ha már így alakult, sokan azt gondolták, ez egy hulladéklerakó, tehát ide lehet hozni elhasznált bútoraikat, veszélyes hulladékokat, sittet, gumiabroncsokat.

Az önkormányzat ismét lépett, megszüntette a konténeres gyűjtést, és új, zsákos hulladékszállítási rendszert vezetett be: megadott helyen és időben lehet – az 500 forintért vásárolható – 120 literes zsákokat átadni. Ez a rendszer sem vált be. A telektulajdonosok (és a korábban már odaszokott városlakók) egy része úgy gondolta, minek fizessenek ezért, egyszerűbb a hulladékot saját zsákokba csomagolni, és az egykori konténer helyére lerakni. Pedig volt ott egy tiltó tábla is, amelyik komoly büntetést helyezett kilátásba. Teljesen hatástalanul, hiszen nem volt, aki a tiltásnak érvényt szerzett volna, sőt, egy idő után a táblát is ellopták.

Az üdülők annyira elkényelmesedtek, hogy ha szóvá tesszük, felháborodva kérdeznek vissza, miért, hova tegyük a szemetet? Pedig van rá mód, legálisan is. A már említett zsákos gyűjtésen kívül (igaz, pénzbe kerül, bár nem sokba) van a közelben hulladékudvar (igaz, oda el is kell szállítani), vannak szelektív gyűjtőszigetek, és mindenkinek módja van komposztálásra is.

Kipróbáltam, tehát tudom, mit beszélek. A papírhulladékot, üveget, fémet és pet-palackokat vihetem a szelektív gyűjtőkbe, a szerves hulladékot pedig a kerti komposztálóba. A keletkezett hulladék mennyiségét így legalább 60 százalékkal tudom csökkenteni. Egy hét alatt legfeljebb egy 20 literes zsák telik meg, amit – ha nem akarom a „drága” önkormányzati zsákba helyezni – könnyedén el tudom vinni az otthoni szemeteskukába. Akár gyalog, a hátizsákomban is. Csak azt nem értem, hogy ezeket a nyilvánvaló lehetőségeket mások miért nem használják ki? Miért jobb a környékből hulladéktelepet létrehozni, majd arról panaszkodni, mivé vált ez az egykori gyönyörű hely? Nyilvánvaló, hogy az önkormányzatnak a helyi üdülőegyesülettel összefogva kellene a telektulajdonosokat tájékoztatni. Több alkalommal, több módon (levél, plakát, tiltó tábla, szóbeli tájékoztatás) kell a hulladékgyűjtéssel kapcsolatos tennivalókat megüzenni, mert, mi magyarok az egyszeri felszólításra nem igazán reagálunk. (Erről szól a Kossuth nóta is: Ha még egyszer, azt üzeni…) Ezután már tényleg nem marad más, mint a renitensek megbüntetése, mert az olyan tiltás, amelynek soha, semmilyen következménye sincs, egyenlő a normaszegésre való bátorítással.

Nézzük a Dunát!

Kicsit szégyellem, de lemaradtam a Duna nap megünnepléséről, mint ahogy azt sem tudtam, hogy van Duna Ismerettár[1] ráadásul online! Igaz nem vagyok középiskolás, sem osztályfőnök vagy biosz-tanár. Viszont egyre jobban szeretem a Dunát és rendszeresen szörfölök a vízi oldalakon.

Június 29-én rendezték meg az európai Duna napot.[2]  A folyó teljes vízgyűjtő területén, a Duna medence 19 országában, kilencedik éve igyekszenek felhívni a figyelmet a folyó és a vízgyűjtője, mellékfolyói értékeire. Gyerekek ezrei indultak a legtöbb országban a Duna Ismerettár versenyén, hogy összemérjék tudásukat a Dunáról, mint Duna-ország lakói.

Két főváros: egyikben kánikula, másikban forró hangulat uralkodott a Duna napján.

Pest és Buda nap mint nap átrohan a Dunán, és túlzás nélkül állíthatom, hogy sajnos észre sem veszi a folyót. Pedig ha öröme vagy bánata van, mindenki szívesen lemegy a Dunához és megosztja vele. A magyar főváros lakói közül azért volt, aki ezen a június végi napon megünnepelte a Dunát. Remek képes összefoglalót láthatnak ezen a linken: http://danubeflow.eu/?q=duna-nap-2012-beszamolo

Aki lemaradt erről a kellemes délutánról, estről, az pótolhatja: szeptember 1-én, Budapesten első alkalommal megrendezik a Duna-átúszást, a Szabadság híd pesti hídfője és a Műszaki Egyetem budai főépülete között. Ez körülbelül 800 méter. „Bárki, aki biztosnak érzi karjait és lábait, a jól megszokott távot úszva is megteheti!” – bátorít a részvételre a honlapjuk. Az eseményt a MOME line-design műhely szervezi és Czene Attila olimpikon lesz a fővédnöke.

A román fővárosban igazi nagy ünnep volt, napokon keresztül. Bukarestben második alkalommal rendeztek Duna és Delta nemzetközi vásárt: ’Mizujs a piacon?’ (ce a mai nou prin targ?) mottóval. A három napos esemény gasztronómiai finomságai voltak a legnépszerűbbek.

A román fővárosba költözött a Delta világa: kiállításokkal, vásárral, koncertekkel.[3] Június 29-én „Okos városok és okos régió” címmel tartottak egész napos szakmai és közönség-rendezvényeket. A ’smart cities and smart region’ mozgalom Európa szerte népszerű a környezettudatos városlakók körében. Véleményem szerint nagyon jó húzás volt a bukarestiek részéről, hogy összekötötték a folyó ünnepével a koncepció szakmai bemutatását és népszerűsítését. A román politikusok, döntéshozók pedig – talán felüdülésként a napokban folyó politikai csatározástól – nemzetközi projekt-megbeszéléseket tartottak nagy nyilvánosság előtt, valamint bejelentették újra betiltják a vadászatot a Deltában. Üdvözlendő!

———————————————-

[1] http://www.danubebox.org/flash/DanubeBox_hu/DanubeBox.swfEz egy sokrétű média és oktatási eszköz, kifejezetten általános iskolák felső tagozata és középiskolások számára. A kifejlesztésében részt vett a Duna Védelmi Nemzetközi Bizottsága (ICPDR) és a Coca-Cola Company. Ausztriában indult, majd öt Duna-menti országban is hozzáférhetővé tették.  Van letölthető tanári kézikönyv, CD, térkép és játék. Szóval lehet Duna-rajongóvá válni már a suliban!

[2] ICPDR tevékenysége a Duna-vízgyűjtő vízminőség-javítása és árvízvédelem témaköreihez kapcsolódik

Propaganda

A propaganda célja az emberek véleményének befolyásolása, meggyőzése. Lehet használni egy-egy gondolat, termék, vagy felfogás népszerűsítésére, de lejáratásra, hangulatteremtésre is. A propaganda technikája: speciális szavak használata vagy éppen bizonyos szavak elkerülése, mellyel az ellenség által (általában) el nem követett bűnöket tudatosítja az emberekben, és egyúttal félelmet kelt, általában mozgósítja őket a cselekvésre.”

Általában a zöldek szokták ezzel vádolni az ipari vállalatokat, de azért a környezetvédő mozgalmároktól sem áll távol. Ékes bizonyítékát adja ennek egy minapi blogbejegyzés, amely az almásfüzitői vörösiszap elszállításáról elmélkedik, mindenféle tárgyi tudás, vagy ami még rosszabb, annak bármiféle igénye nélkül. Írtam is egy rövid kommentet a poszthoz, amit most kiegészítenék néhány gondolattal.

Már többen, több helyen is megpendítették (legújabban éppen az említett blogon), hogy az Almásfüzitőn tárolt vörösiszapot kiporzás-mentesítő lefedés helyett inkább el kellene szállítani, ez lenne az „egyetlen normális megoldás”, kerül, amibe kerül, az emberélet mégiscsak fontosabb. Merthogy, ha ott hagyják, ahova közel 50 éven át, még a szocializmusban tették, akkor tönkreteszik az ott élők egészségét, életkörülményeit. Ilyenkor mindig elmerengek azon, vajon belegondoltak-e abba, mivel járna több mint 12 millió tonna megszilárdult vörösiszap kibányászása és elszállítása? Pénzben, de főként környezetszennyezésben? Hány tonna port kellene az ott élőknek lenyelni és hány kamion kipufogógázát kellene a lakosságnak beszívni? És ez milyen egészségi kockázatokkal járna? Meg aztán hova vinnék? „Melyik európai ország látná szívesen? Vagy ha a magyar példán felbuzdul minden olyan ország, ahol gyártottak ilyet, hová lehetne vinni? Ázsiába, Afrikába? Ott is biztosan örülnének neki. Én nem tudom, ki kivel van, de szerintem az mondja, hogy el kell innen vinni, akinek valamilyen érdeke fűződik hozzá. Tudtok ilyen szálat az ügyben?”- teszi fel a kérdést nagyistvanlista kommentelő. Valóban, a különböző független szervezetek, akikre név nélkül hivatkozik a bejegyzés szerzője, úgy oldanák meg a problémát, hogy arrébb rúgnák a dögöt. Not in my backyard. Azaz rakják, ahová akarják az iszapot, csak ne az én kertembe, udvaromba!

De nem csak ez az egyetlen gond az érvelésben. Ha nem emberi sorsokról lenne szó, még mulatságosnak is tartanám a rákos megbetegedésekre való hivatkozást. Merthogy azt állítják, hogy a vörösiszap-tározók közelében levő utcában „a rákos megbetegedések jóval az ország átlaga fölött vannak”. Hát ezt vajon hogy számolták ki? Kiszázalékolták az utca lakónépességre eső megbetegedések számát, majd összevetették az országos átlaggal? Egy ilyen kis utcában akár egy megbetegedés is összehoz 10-20 százalékot. Vagy bármi más. Például, ha egy atomfizikus, idegcsőelzáródásos csecsemő, álomkórós stb. él itt, garantáltan meg fogják haladni az országos átlagot. Statisztikára tehát csak az hivatkozzon, aki ért is hozzá. Különben úgy jár, mint az egyszeri statisztikus, aki az étteremben két szelet rántott húst evő gazdag ember, és az ablakból őt néző hajléktalan fogyasztásáról megállapította: ők fejenként, átlagosan egy szelet húst ettek.

Tekinthetnénk a fenti hibákat egyszerűen tudatlanságnak, de nem erről van szó. A rövid, negatív üzenetek megerősítéséhez ugyanis mellékelnek egy, a Greenpeace megbízásából készített propagandafilmet is, amelyben a megszólaltatott interjúalanyok a vörösiszap-tározót teszik felelőssé néhány megbetegedésért. A filmben a tározó közelében élő laikusokat kérdeztek, aki hallottak már ilyesmiről, feltételeznek bizonyos összefüggéseket, de érdekes módon orvost, ÁNTSZ-es munkatársat egyet sem. Konkrét egészségügyi adatok semmi, tények semmi! Csak a fent említett rosszul elvégzett összehasonlítás. Nem nehéz megjósolni, hogy Magyarországon bármelyik utcában felkutathatunk olyan, nyilatkozni is hajlandó embereket, akik már találkoztak olyanokkal, akik állítólag hallottak arról, hogy a környéken, talán éppen ipari tevékenység miatt, rákos megbetegedések voltak. Hát persze!

E nélkül még tekinthetnénk a posztot egy szokásos, hozzá nem értő, de véleményt alkotó internetes fontoskodásnak, de a film feltöltése tudatos hatáskeltésre, manipulációra utal. Emlékezzünk csak a propaganda meghatározására: az el nem követett bűnöket tudatosítja az emberekben, és egyúttal félelmet kelt, így akarván mozgósítani őket – a kommunikációt szervezők által kívánatosnak tartott – cselekvésre. Azt hiszem, a hivatkozott posztban pontosan erről van szó!

Zöldkártyát! avagy + új ország besorolást

Sok jó és kevésbé jó focit néztünk a napokban. S előkerültek a sárgalapok meg a piroslapok. Legtöbbször megérdemelten. Néhányan elhagyták a pályát, kispadra kényszerültek. Nem örültek neki.

Kapjanak-e az országok új osztályzást a környezetvédelmi, környezettudatos teljesítményüknek megfelelően? Zöldkártyát, zöldlapot minden országnak? ’Végre egy igazi kérdés!’ – kommentált a BBC a Rió+ világtalálkozó kapcsán.

Valójában léteznek környezeti teljesítményértékelő (KTÉ) besorolások hiszen a CO2 kibocsátást meghatározott mutatók szerint mérik és az erdőirtást, erdő-kitermelést úgyszintén. Néhányan a világ vezető környezeti szakértői közül – közöttük Dr. Matt Prescott, volt oxfordi egyetemi tanár, aki néhány évvel ezelőtt maga kezdeményezte az „energiatakarékos nap” megtartását – azonban felvetették, legyen egy minden szempontot egyesítő minősítés. Eszerint lenne egy környezeti pontozókártyája, scorecard-ja minden országnak. Ez egyértelmű és közérthető lenne. Zöldkártyát a világ környezeti pályáján játszó országoknak! Valamennyiünknek!

Az új minősítés minden környezeti szempontot megjelenít: így az üvegházhatásra gyakorolt gáz-kibocsátást, a természetvédelmi területek arányát az ország területén, az erdőtelepítések és erdőkitermelés nettó arányát, a levegő minőségét, a védett fajok jelenléte és fennmaradása szempontját és még sorolhatnám.

Dr. Prescott komoly előkészítést végzett és jól időzítette javaslatát: egyszerre a Rio+ Föld-csúcsra és a G20-ak találkozójára Mexikóban. Az új környezeti pontozókártya – nevezzük zöldkártyának – egyelőre a G20-akat, pontosabban annak 19 országát minősíti az Environmental Rating Agency (az ERA, a Környezeti Minősítési Ügynökség) szakmai keretei között.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Minden ország gazdasága beleépül az ország környezetébe, és az ország új mutatója, rendszeres környezeti besorolása egyértelműen hasznos információ lenne azoknak a befektetőknek, akik arra törekszenek, hogy mind rövid, mind pedig hosszú távon minimalizálják a befektetési kockázatot.” – állítja Dr. Prescott.

A környezetvédelmi szempontok már most befolyásolják a befektetők döntéseit. Milyen hatással lenne az országokra, befektetőikre, ha valóban bevezetnék a rendszeres zöldkártya-osztást, az Overall National Environmental Performance Rating, ONEPR-minősítést? Hallhatnánk-e a hírekben például azt a hírt, hogy “az Egyesült Királyság zöldkártyája további romló tendenciát mutat, és a tavalyi A+ból A mínuszra csúszott vissza, amint a brit kormány a megújuló energiára fordított támogatásokat visszafogta…”? És ha ez lenne a BBC egyik vezető híre, akkor mi történne? Milyen igazi fejlemények lennének? Mi lenne kívánatos? Lehetne ez hatással a hosszú távú gazdasági befektetésekre? Egyáltalán kellene-e, hogy hatással legyen? – feszegeti a kérdést a BBC.[1]

Az igazi hatás a hírnévre, az ország nemzetközi megítélésére kifejtett hatása lehetne. Dél Koreára például az utóbbi időben úgy tekintenek, mint ‘zöld ország’-ra. Holott – amint az ERA elemzéséből egyértelműen kiderül (lásd az ERA ábrát fent) csak BBB-minősítést érdemel az ez évi zöldkártyáján. Nem meglepő, hogy az első 19 zöldkártya kiosztásnál a listavezető minősítést (egyelőre csak egy A+), azaz a legkisebb szabálytalanságot elkövetőnek járó zöldkártyát Németország kapta. A G20-ak sereghajtója ezúttal egy B- besorolással Szaud-Arábia és India. Mindkét ország alulteljesít a levegő tisztasága, a víz környezettudatos kitermelése és az ún. tengeri védett területek[2] (MPA) fenntartása tekintetében. India ráadásul csapnivalóan teljesít a széndioxid-kibocsátás csökkentés kötelezettsége terén.

Egyetlen ország sem kapott AAA minősítést de AA minősítést sem. De a most minősített 19 ország közül egyik sem került a ‘kidobandó, elvetendő’ (junk status) osztályba. Pedig a rettegett C minősítés itt is azt jelentené, hogy megfontolt befektető rájuk sem nézhetne.

A zöldkártya minősítés azonban egyelőre csak egy javaslat. Sok kérdéssel.


[2] Marine protected areas (MPA) kifejezés a tengerek, óceánok védett területeit, felületét jelöli.  Érdekes összeállítást olvashat a következő linken ezekről: http://ocean.nationalgeographic.com/ocean/take-action/marine-protected-areas/

 

Vállalati környezetvédelem

A múlt héten Zöld Henrik kolléga már foglalkozott a vállalati környezetvédelemmel, ebből is elsősorban a cégek társadalmi felelősségvállalás keretében végzett környezetvédő akcióikkal. Z.H. posztjában két pozitív példa mellett említést tett a zöldek gyakorta hangoztatott kritikájáról is, amely szerint a környezetvédelem sokszor csak máz, amellyel éppen környezetkárosító tevékenységüket akarják elfedni, vagy másokkal szemben így akarnak versenyelőnyre szert tenni. Ahelyett, hogy pénzüket és energiájukat inkább a kimerülő erőforrások takarékos használatára, a megújuló erőforrások használatára való áttérésre, vagy a hulladékok keletkezésének a minimalizálása fordítanák.

Én tovább vittem a gondolatot, és annak néztem utána, mit gondolnak erről maguk az érintettek? Miért végeznek környezetvédő beruházásokat, érzik szükségét, hogy termékeiket zöld márkajegyekkel lássák el, vagy, hogy zöld akciókat kezdeményezzenek? Mi motiválja őket a környezetvédelemre?

Németh Patrícia doktori disszertációjában alaposan feldolgozta a vállalati környezetvédelem témáját, feltárta ennek széles összefüggésrendszerét, ám én ebből mindössze néhány empírikus kutatási adatot emelnék ki, azokat is csak azért, hogy közelebb kerülhessünk a vállalatok zöld kommunikációjának, zöld orientációjának megértéséhez. Kicsit közelebb, mint ahová a „haragos zöldek” eljutottak.

A cégek megkérdezett vezetői, munkatársai szerint a vállalatok környezetvédő tevékenységére a legerősebb befolyást az állami és önkormányzati szervek (2,78), a vállalati központ (2,5) és a menedzsment (2,34), valamint az üzleti szféra: a kereskedelmi vevők (2,33) és a részvényesek (2,16) gyakorolnak. Csak utánuk jöhetnek a környékbeli csoportok, a környezetvédők és a fogyasztók.(Az egyes csoportok befolyásolási erősségét egy 3-as skálán – nem jelentős, közepes, nagyon jelentős – lehetett értékelni.)

Nyilvánvaló, mondhatnánk, de azért mégis meghökkentő, hogy a legerősebb hatást a vállalati környezetvédelmi tevékenységre nem a környezet-érzékeny csoportok (közelben lakók, környezetvédők, fogyasztók), hanem a szabályozó hatóságok és belső vállalati csoportok képesek tenni. Más kutatások esetében átrendeződik a sorrend, de egy pont biztos marad, mindenhol a hatóságok vannak az első helyen.

A másik megfontolásra érdemes eredmény a vállalatok motivációival kapcsolatos. A cégek, saját bevallásuk szerint, leginkább arculatuk javítása, a kockázataik csökkentése és a különböző (hazai és EU-s) szabályozók betartásának kényszere miatt végeznek környezetvédelmi beruházásokat. A társadalmi nyomás hatása ebben a vonatkozásban sem túl erős, a rangsorban az utolsó előtti helyen szerepel.

Motivációs tényezők

átlag az 5-ös skálán

A vállalati arculat javítása

3,54

Környezeti kockázat csökkentése

3,50

Az EU környezetvédelmi szabályozása

3,50

Látható környezetvédelmi problémák (pl. veszélyes hulladék) megoldása

3,47

A jelenlegi hazai szabályozás szigorúsága (pl. bírságterhek nagysága

3,42

A hazai szabályozás várható szigorúsága

3,42

Társadalmi (helyi lakóközösség, zöld szervezetek) nyomása

2,28

Vetélytársak piaci nyomása

2,22

Mindezek azért fontosak számunkra, hogy tisztán lássuk, milyen valóságos tényezők alakítják cégek környezeti tevékenységét. Igazat kell adnunk a szerzőnek abban, hogy „a vállalatoktól csak addig lehet elvárni a társadalmi célú tevékenységet, amíg az profitérdekeit és piaci pozícióit alapvetően nem veszélyezteti. Az már nem várható el a vállalattól, hogy „jótékonysági intézményként” viselkedve vállaljon fel társadalmi – köztük környezetvédelmi – tevékenységet.” (Németh Patrícia: A vállalati környezetvédelmi tevékenység szerepe a versenyképességben, a piaci sikerességben. Ph.D. értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdálkodástudományi Ph.D Program, 46. oldal). Világos beszéd, egyben válasz is a vállalati környezetvédelem miatt fanyalgóknak, akik gyakran – túlzó és teljesíthetetlen – elvárásokat támasztanának a cégek felé. Ugyanakkor figyelmeztetés a vállalatoknak is, hogy a pusztán profitérdekek által motivált, átlátszó, hazug környezetvédelmi propagandájuk könnyen visszaüthet. „Ha a vállalatok indokolatlanul, vagy megalapozatlanul csak hivatkozik a környezetvédelemre, akkor gyakran ugyan rövid távon átmeneti sikereket érhet el, de hitelességét elveszítve, hosszabb távon a piaci részesedés csökkenését eredményezgeti. (Németh Patrícia: A vállalati környezetvédelmi tevékenység szerepe a versenyképességben, a piaci sikerességben. Ph.D. értekezés. Budapesti Corvinus Egyetem, Gazdálkodástudományi Ph.D Program, 60. oldal)