Furcsa, talán morbidnak is nevezhető magyar szokássá vált az utak mentén, a balesetben elhunyt hozzátartozókra való megemlékezés. Azért tartom morbidnak, mert képzeljük el, mi lenne, ha tragikus hirtelenséggel eltávozott hozzátartozóinknak ott állítanánk emléket, ahol meghaltak. Ám nem is ezzel van a bajom, hiszen többnyire nem zavarnak senkit, sőt még figyelmeztetésül is szolgálnak az arra közlekedőknek: vigyázz, nehogy te is így járj! Problémát csak akkor okoznak, ha túl közel helyezik el, vagy területet vesznek el másoktól, még inkább, ha az emlékhelyről elfeledkeznek, amely így, lepusztult állapotban rontja a városképet. Mire gondolok? Lássunk néhány példát.
1. Anna emlékhelye. Nem tudni, ki állította, de az biztos, nagy fájdalma lehet, ami évek óta nem múlik. Kisebb sírkertet alakított ki a Ménesi úton, táblával, virágtartóval, pihenő paddal. Korábban még fel is szólította az autósokat, hogy ne parkoljanak Anna emlékhelye mellé. Azóta a táblát eltávolította (helyesen), és a padon is megpihenhet bárki, aki arra jár. Így már rendben van a dolog, Anna emléke megfér a gyalogosok és autósok igényeivel.
2. Csuti György motorosfutár emlékhelye. A 15 éve balesetet szenvedett baráttól így emlékeztek meg Budapest egyik forgalmas csomópontján. Sokáig láttam, jeles napokon friss virágot helyeztek el a kerítésre akasztott zöld műanyagvázába, ám az utóbbi években már nem, sőt – ahogyan az a képen is jól látható – az emléktábla is tönkrement. Így már nem az emlékezés, hanem a környezet elcsúfítása az uralkodó érzete az erre járóknak. Vagy rendbe kellene hozni, vagy el kellene távolítani!
3. Reppman Károly tűzoltó emlékhelye. A fiatal tűzoltó két társával együtt a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem pincéjében lévő lőtéren keletkezett tűz oltása közben vesztette életét. Az emlékére állított kopjafa és tábla senkit sem zavar, mert az úttól bentebb, de azért még jól látható helyre tette a XI. kerületi Tűzoltóparancsnokság.