Zöld korrupció

Néhány „zöld” szervezetnél ez a fajta magatartás fizetés-kiegészítésként funkcionál. Vannak olyan cégek, akik jelentős összegeket terveznek be egy projekt előkészítési költségvetésbe, hogy ezen szervezeteket „munkához” juttathassák. Mert akkor nem kell számítani ellenállásukkal. Vannak olyanok, akik végighaknizzák az országot, hogy hol lehet belekötni valamibe. Ezen szervezetek és személyek komoly kárt okoznak a ténylegesen tenni akaró természetvédőknek is, mert az emberek hajlamosak összemosni őket. Amennyiben beigazolódik bűnösségük, akkor példás büntetéssel kell szolgálni, mert egyszer és mindenkorra véget kéne vetni e káros magatartásnak. (piszkavas kommentje a nol.hu-n)

Környezetvédő társaságokban, blogokon régóta beszédtéma, hogy egyes zöld szervezetek hagyják magukat lekenyerezni, sőt akadnak olyanok is, akik maguk követelik (zsarolják) ki hallgatásuk árát. Még csak megbecsülni sem tudjuk, hogy hányan jártak, járhattak közülük sikerrel, hiszen a dolog természetéből adódóan, egyik félnek sem érdeke az ügylet nyilvánosságra kerülése. Erre legfeljebb akkor van esély, ha egy-egy főszereplőnek – akár személyes motivációk miatt is – elege lesz a hallgatásból, vagy ha a kiszemelt cég ellenáll, és feljelenti a zsarolót. A közelmúltban két ilyen esetről is olvashattunk a sajtóban. Az egyik az IKEA-val, a másik a „magyar” AUDI-val kapcsolatos.

A svéd multi egykori menedzsere arról számol be könyvében, hogy az IKEA gyakorlatilag lefizette a Greenpeace-t. A két szervezet képviselői először közös „tanulmányúton” vettek részt Oroszországban, Európa egyetlen megmaradt őserdőjében, majd a program után a Greenpeace költséges kampányt indított, amelyben az IKEA konkurenciáját, a finn Stora Enso-t támadta meg. Amikor pedig néhány hónappal később egyértelműen bebizonyosodott, hogy az IKEA az egyik fő felelőse a Borneó szigetén található esőerdő fakitermelésének, a Greenpeace nemcsak, hogy nem támadta meg őket, hanem egyértelműen melléjük állt.

A Greenpeace hasonló módon járt el Magyarországon is, amikor a hulladékfeldolgozás-, hasznosítás ügyében az egyik vállalatot (TKV Zrt.) hevesen támadta, a másikat (Saubermacher) viszont nem, jóllehet alkalmazott technológiájuk lényegében megegyezik. A kettős mérce használata mögött az állhat, hogy a Greenpeace alkalmi szakértője, Karl E. Lorber, annak az osztrák leobeni egyetemnek tanára, amely egyetemet a Tatai Zrt. itthon legnagyobbnak tekinthető konkurense, az osztrák Saubermacher cég több ezer euróval támogat minden évben. (Szabó Gábor, HVG)

Kisebb kaliberű, de legalább annyira tanulságos a „magyar AUDI” esete. A Tiszántúli Természetvédők Társulata (TTT) bíróságon támadta meg az autógyár új beruházásának környezethasználati engedélyét, de később visszavonta a peres eljárást. Az AUDI feljelentette a szervezet vezetőjét, Zsák Ferencet, és a NNI vesztegetés gyanúja miatt büntetőeljárást indított ellene.

Az eset nagy port vert fel, a természetvédő szervezetek közül többen is kiálltak a TTT vezetője mellett és a multik mindent elsöprő akciójának minősítették az esetet. Pedig hát még környezetvédő berkekből is hallani, hogy itt bizony olyasmiről van szó, ami távolról sem nevezhető törvényesnek.

„Két verzió lehetséges, mindkettőt hangoztatják az egymásnak ellentétes oldalakról. Azt senki nem kérdőjelezi meg, hogy Zsák leült az audis közvetítőkkel, és kért valamit. A kérdés az, mit és hogyan. Egyes természetvédő szervezetek szerint fatális félreértésről van szó. Mindössze annyi történt, hogy a TTT elnöke – a munkálatok megkezdését látva s tudatában annak, hogy elvesztette a csatát – az Auditól „kompenzációképpen” más természetvédelmi területek fejlesztését kérte. Ezt értelmezhették vesztegetési kísérletnek a gyár képviselői. A másik elmélet sokkal komolyabb problémát vet fel. E szerint Zsák különböző lobbista csoportokkal, illetve a TTT számára jutalékot biztosító szervezetekkel könnyen ki tud egyezni. A hosszú és költséghalmozó eljárások helyett a betámadott cégek inkább a „kompenzációt” választják, ezért felajánlanak egy bizonyos összeget a TTT-nek, hogy az álljon el a háborútól.”

Nem tudom, ki hogy van vele, de az, hogy előbb megtámadom a beruházó céget, majd az elállásért, hallgatásért cserébe kérek valamit – nevezzék azt kompenzációnak, kárpótlásnak, bárminek – nekem egyet jelent, korrupciót. Amely – piszkavas kommentelővel egyetértve – súlyos károkat okoz a magyarországi zöld mozgalomnak.

Hitelvesztés

Kommunikációnk meggyőző erejét, hatásosságát jelentősen növelhetjük, ha a mondanivalónk igazságtartalmát elismert szakemberekkel, intézményekkel hitelesítjük. Különösen így van ez a nyilvánosság előtt zajló szakmai viták esetében, hiszen a laikus közvéleménynek nincs, nem is lehet elegendő információja az adott szakmai témáról, támpontokra, fogódzókra van tehát szüksége. És különösen így van ez, amikor álláspontunk gyenge lábakon áll, amikor érveinkhez támasztékokat kell találnunk.

A Greenpeace almásfüzitői szappanoperájában is tetten érhető ez a hitelesítési kényszer. A probléma röviden. A Greenpeace egy évvel a vörösiszap tragédia után „kiderítette”, hogy az almásfüzitői tározók is veszélyt jelentenek a környezetre. A kolontárinál is nagyobb veszélyt, hiszen a tározók egyik falát a Duna gátja adja, így gátszakadás, szivárgás esetén elszennyeződhet az egész folyó. Szerintük a helyzetet tovább súlyosbítja az, hogy a rekultivációt végző cég a vörösiszapot hulladékból készített ipari komposzttal takarja be.

Állításaikat a megtámadott vállalat meggyőzően cáfolta, ezért külső segítség után néztek. Először egy osztrák szakértők kértek fel, majd laboratóriumban vizsgáltatták be a tározó közeli partszakaszból vett mintájukat. Mindkét hitelesítési kísérlet kudarccal végződött. Karl E. Lorber professzorról kiderült, hogy korábban a konkurenciának (Saubermacher) dolgozott, így hitelessége, finoman szólva is, vitatható. A tározó szivárgását igazolandó vizsgálatuk – ahogyan ezt Suhajda kolléga meggyőzően bebizonyította – pedig ott bukott meg, hogy a vizsgálat alapjául szolgáló mintákat szabálytalanul és szakszerűtlenül, nem akkreditált módon vették, így a nyert eredmény elfogadhatatlan, hiteltelen.

De a Greenpeace nem adta fel, túl sok pénzt, energiát fektetett már ebbe a projektbe, hogy presztízsveszteség nélkül kiszálljon belőle. Kapóra jött nekik az MTA gondozásában megjelent tanulmánykötet egyik dolgozata, amely az almásfüzitői tározókkal kapcsolatban kritikai élű megjegyzéseket is tett. A tanulmány egyes megállapításait a Greenpeace felturbózva, szövegkörnyezetéből kiragadva, szándékait, értelmét meghamisítva, akadémiai állásfoglalásként mutatta be. Ez az eljárás annyira felháborította az Akadémia elnökségét, hogy sajtóközleményben tiltakozott a tudományos intézményt saját célokra felhasználni kívánó manipuláció ellen. Nézzük meg szó szerint, mit is írt az eset kapcsán az MTA.

„A Magyar Tudományos Akadémia a Greenpeace Magyarországot és valamennyi civil szervezetet arra kér, hogy az MTA szakmai kiadványaiban szereplő megállapításokat ne használják fel túlzó állításaik alátámasztására. A Greenpeace Magyarország 2012. május 8-i közleményében pontatlanul, a szövegkörnyezetből kiemelve, annak az eredetitől eltérő értelmezést tulajdonítva adta közre a könyvben szereplő állításokat.

A Magyar Tudományos Akadémia felhívja a figyelmet arra, hogy az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet gondozásában 2011-ben megjelent Schweitzer Ferenc által szerkesztett Katasztrófák tanulságai című kötetben a szerzők az almásfüzitői vörösiszap-tározó gátjait nem nevezik megbízhatatlannak, és nem írnak súlyos veszélyről. A könyv a veszélyes hulladékot tároló létesítményekben rejlő mindenkori veszélyekre hívja fel a szakemberek figyelmét, rávilágít a földtudományi és különösen a természetföldrajzi kutatások stratégiai szerepére a katasztrófák megelőzésében és a keletkező károk mérséklésében. A Magyar Tudományos Akadémia hírközlő szerveket arra kéri, hogy az MTA és intézményei kiadványaiban megjelenő állításokat pontosan idézzék.”

A Greenpeace-nek ezek után nem maradt más, mint a kármentés, azt bizonyítandó, hogy az akadémiai elhatárolódás ellenére nekik is van némi igazuk. Például olyan abszurd érveléssel, hogy az MTA voltaképpen nem is cáfolta megállapításaikat, és „egy szava sem volt, hogy az almásfüzitői cég az Intézet tudományos eredményeit Greenpeace-szájába adva, hazugság vádjával próbálta hitelteleníteni.”

Persze az utóvédharcban a GP most is számíthat a lojális média tűzerejére, ami valóban nagy segítség, de elvesztett hitelességük visszaszerzéséhez már ez is kevés. 

A frászt hozzák rám, már megint

Az előzményekről, rendhagyó módon

2011. decemberében konkrét nyilatkozat hangzott el arra vonatkozóan egy kormánytagtól, hogy új atomerőmű épülhet Magyarországon. Szegedi tudósítás szerint, hallgatói kérdésekre válaszolva Fellegi Tamás miniszter ezt mondta: „Magyarországnak szüksége van egy 2000-2500 megawatt teljesítményű atomerőműre, ami 2030-tól üzemelhetne, ez a következő 30-40 év energia stratégiájának egyik kiemelt iránya”. Mondta ezt a miniszter arra alapozva, hogy a magyarországi szakemberek évtizedek óta magas színvonalon és európai összehasonlításban példás előrelátással és intézkedési tervekkel menedzselik a hazai atomenergia termelést. Gondolom ekkor került fel a Greenpeace feketelistájára és kampány-naptárjára.

Leültek hát év ez elején a grínpíszesek és időszerűnek ítéltek egy felháborodást kora tavaszra időzíteni, még mielőtt megtelepedne valamilyen ésszerű gondolat a magyar átlagpolgárban, hogy 2030-ra új atomerőművet építünk, s ezzel biztosítjuk az ország energiaszükségletének közel 35-40 százalékát, például ahelyett, hogy méregdrága gázzal számolunk. (Az alternatív villamos energiatermelésről csak azért nem írok most, mert egyrészt támogatom térnyerését, másrészt, igyekszem reálisan gondolkodni és évtizedek óta tapasztalom, hogy elenyésző mértékben sikerül csak növelni előállítását.)

Friss márciusi frász

Nos, Paks nem csak felkerült a Greenpeace feketelistájára, hanem listavezető lett a napokban.  S mivel a budapestiek igen gyakran megfordulnak a Blahán a Greenpeace ezért rendezett épp ott szabadtéri bemutatót, kiállítás-kampányt az atomerőművek ellen.  Csernobil-Fukushima-Paks tengely a félelemkeltő kampány kulcsüzenete.  Nem törődve a három erőmű teljesen különböző helyzetével, szakmai/technikai paramétereivel, azzal az aprósággal, hogy a világ 3 egészen más szegletében helyezkednek el. Figyelmen kívül hagyták azok összehasonlítható vagy összehasonlíthatatlan mivoltát, egyszóval nem törődve az adatokkal, a tényekkel – csak az indulatokra, a megdöbbenésre, a félelem felkeltésére koncentrálnak, a valóban rémisztő és fájdalmas katasztrófák felidézésével. Ráadásnak egy egészen sajátos valószínűség számításon alapuló jóslatot is bemutatnak: mikorra várható az újabb atomerőmű-katasztrófa. És fekete képeslapokat nyomnak a járókelők, bámészkodók vagy érdeklődők kezébe, amelyről sárga koponyák ordítanak – a szokásos frászkeltő stílusban.

Nem írhatom, hogy meglepett a Greenpeace. De az, hogy ismét nekimennek az egyik legnagyobb ipari létesítménynek, atom-farkast kiáltanak, tekintet nélkül arra, hogy jár-e a környéken, nos ezt szakmaiatlannak és zavarónak ítélem.

Párbeszéd helyett

Udvariasan kézbe vettem a rémisztő képeslapot, és a grínpíszes aktivistához léptem.  Elmondtam neki, hogy nem vagyok a támogatójuk, mert én egy arányos és felelősségteljes zöldpolitikát szeretnék megvalósulni látni, támogatni itt Magyarországon. Felhívtam figyelmét arra, mennyire szakmaiatlan és megkérdőjelezhető az, ahogyan a tényeket tálalják, ahogyan katasztrófa eseményeket párhuzamba állítanak, és rémisztő jóslatokat terjesztenek, félelmet keltenek.  Megértően bólogatott, majd helyeselve elmondta: Tudja, érti, de ez az ő kampánystílusuk, csak így tudják magukra irányítani a sajtó és a közvélemény figyelmét.

Mi végett? Mi a céljuk? – kérdeztem.  A figyelemfelkeltés. – válaszolta. Az unalmas tények nem figyelemfelkeltők, az ijedtség, a rémület viszont igen, magyarázta lelkesen. Volt-e már baleset vagy katasztrófa helyszínén? Találkozott-e már igazán rémült emberrel? – kérdeztem.  Szerencsére nem, válaszolta.  S nem gondolja, hogy méltánytalan és emberietlen indokolatlanul félelmet kelteni? – faggattam tovább. Nem válaszolt, kicsit zavarba jött, és csak vállát vonogatta.  Mérik-e a kampányuk hatékonyságát? Tudják-e mennyire hat ez a fajta félelemkeltő kampány az emberekre hosszú távon? – érdeklődtem tovább. Nem, nem feltétlenül.  Van néhány kampány célpontunk, és őket leleplezve igyekszünk rádöbbenteni az embereket, hogy milyen veszély leselkedik rájuk, válaszolta. Az, hogy többen gyűjtsék a szemetet szelektíven, vagy kevesebb villanyt fogyasszon egy háztartás, az nem a feladatunk, és nem is tudnánk elérni, fűzte hozzá (megjegyzem egészen józanul.)  De legyen támogatónk, ossza szét kampány-képeslapjainkat, és utaljon rendszeres, havi összeget a bankszámlánkra, bátorított.  Nem teszem, nem tehetem: nem terjesztem a riadalmat, és nem támogatok figyelemfelkeltés a  figyelemfelkeltésért kampányokat, válaszoltam és udvariasan elköszöntem. Nyilván nem a grínpíszes szóvivővel beszélgettem, mégis sokatmondó volt ez a rövid eszmecsere.

Az unalmas tények

Az atomerőmű történetében voltak már üzemzavarok. Az ún. Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által bevezetett hétfokozatú skálán mérték, mérik ezeket. A skála hivatott egyértelmű tájékoztatást adni a média és a nagyközönség számára. Ez a nemzetközi skála 3 üzemzavari és 4 baleseti szintet különböztet meg. Az üzemzavar szinteknek biztonsági következményei vannak, de még a személyzet sem kaphat a dóziskorláton felüli sugárterhelést. Pakson üzemzavarok voltak.  Hál’Istennek és természetesen a paksi paramétereknek, és nem utolsósorban a paksi kiváló szakembergárdának köszönhetően baleseti szint nem fordult elő. Ezek a tények.

Csernobil a legmagasabb, a 7. baleseti szint ezen a skálán.  Megbocsáthatatlan a csernobili katasztrófát rávetíteni Paksra – még ha „csak” figyelemfelkeltő szándékkal teszik is ezt, a zöldfélelmet keltők!

Paks jelenleg az ország villamos energiájának 40%-át termeli meg. Paksot valamennyien ezzel az atomerőművel azonosítjuk, és kiváló halászléjával. Nem találkoztam egyetlen aggódó halászlé-kedvelővel sem, aki a paksi atomerőműtől rettegve nemet mondott volna a helyben fogott és főzött haleledelnek. Maradjon így!

Bár gondolom ők is felkerülnek hamarosan a Greenpeace feketelistájára.

Mitől tények a tények?

Értelmezhetetlen

Kémikusok gyermeke vagyok, így amikor mintavételről beszélnek, akkor – kivételesen – tudom, miről beszélnek. Szülői örökségként: szerves és szervetlen kémiában, egyaránt. A mintavétel adatok, tények megállapítására szolgál, hiszen a kutatók, a tudósok, a fejlesztők, a gyártók – és a sor végén a fogyasztó, a felhasználó, a közösség – egyaránt konkrét tényeken alapuló következtetéseket akarnak levonni. Mi pedig elvárjuk, hogy a következtetéseket, olyan tényekre, adatokra támaszkodva fogalmazzák meg, amelyek általában és döntő többségben érvényesek. Ezt tudni jó érzés. Ezért én kifejezetten kedvelem a mintavételt!

Minta minták

(Kivétel a vérvétellel járó tortúra.)

Szóval kifejezetten kedvelem a mintavétel műfaját, azt, ahogyan eltervezik, megvitatják, bővitik a szempontrendszert, kőbe vésik őket, és ahogyan ragaszkodnak meghatározott számú feltételhez, előíráshoz, mértékegységekhez. Ebből rendszert csinálnak! Ezekhez úgy ragaszkodnk, mintha életük függne tőle. Nos, ha életük nem is, de a tények minősíthetősége ezektől függ. A hitelesség. És, amikor beszámolnak az eredményekről, ezekre mindig visszautalnak. Ők azok, akik a mintavételt tényfeltárásra használják. És vannak, akik a mintavételt valamilyen kampányban vetik be, nehéztüzérségként, ők ezt nem teszik. Ezért, amikor tényekre hivatkoznak, az számomra értelmezhetetlen.

Egy idézet

A mintavételnél nyilván más volt a motiváció: a cég szeretné folytatni – meglehetősen gazdaságos – tevékenységét a tározón, ezért olyan minták vételében érdekelt, amik garantálják a folytatást. A Greenpeace pedig abban érdekelt, hogy felfedje a környezetet és emberi egészséget kockáztató tevékenységeket.” – írják sajtóközleményükben a greenpeacesek.

Itt félreteszem a ’cég’-et leszóló, tevékenységüket bagatellizáló stílust. Arra más bejegyzésekben lesz alkalom visszatérni. Maradok a mintavételnél. Ennél egyértelműbben senki nem fogalmazhatott volna, és minősíthette volna a Greenpeace mintavételre vonatkozó gyakorlatát, céljait – mint sajtát maguk. Közleményükben ismertetik, értelmezik, mire is szolgál a mintavételük. Nem összehasonlítható adatokat feltárni, nem tényeket vizsgálni, nem kideríteni szándékoznak. Egyszerűen egy harsogó, lehengerlő, vagdalózó kijelentéssorozat része, apropója lett.

Különbség az elmélet és a hipotézis között

A Greeanpeace érthetetlen módon, lazán és félvállról kezeli a mintavétel szakmaiságát, feltételekhez kötöttségét, az almásfüzítői Duna szakaszon. Ez a lazaság kifejezetten ellentétben van azokkal a súlyos vádakkal, amelyeket a tározóval szemben hangoztat. Ez a lazaság, azt érzékelteti, csinálhatják, így is úgy is, nem a mintavétel a lényeg, nem a nyert adatok, hiszen azoktól függetlenül, mindig ugyanarra a következtetésre fognak jutni, az ítéletük már megszületett. Hipotézisük nem abban a műfajban hipotézis, amelyben a kutatók, a tényfeltárók hipotézisei születnek. Így a véleményem szerint hipotézis marad, és teljes közleményüket hiteltelenné, kritikájukat pedig tényszerűtlenné teszi.

Megkérdőjelezett tényszerűség

Mitől tények a tények?

A Greenpeace-nek bizonyára vannak szakemberei.   Azt egyértelműen mondhatjuk, hogy a múltban voltak szakemberei.  Éveken keresztül tagja volt például egy hírneves kémikus, Paul J. Crutzen.  Neki magyar vonatkozása is van – ha túlzásokba akarok esni – hiszen 1985-ben megkapta a fizika Szilárd Leo díját az Amerikai Fizikusok Társaságától.  A díjat azzal indokolták, hogy kimagasló szinten műveli a fizikát, ráadásul a köz érdekében! De nem csak az amerikaiak tartják nagyra, 1991-től tagja a Skót Királyi Akadémiának, majd az ózonréteg megvédése érdekében végzett kutatásai és eredményei miatt kapott – igaz megosztva két másik kiváló szakemberrel – Nobel díjat, 1995-ben.

Jelenleg egy németországi egyetemen dolgozik és 2010-es illetve 2011-es publikációi az ún. „Új Ember Korszaka” témában keltenek világszerte elismerést a tudatos környezetvédők és tudósok körében.  Akit érdekel, a Wikipédián további részleteket olvashat a tudósról.

Érdemes megjegyezni, hogy ez a kiváló kémikus, fizikus és geológus, természettudós környezetvédő, aki elsőként fogalmazta meg a nukleáris kísérletek Földet ellehetetlenítő következményeit, kilépett a Greenpeace-ből.  Nem csak kilépett, hanem számos alkalommal komoly kritikát mondott a munkájukról, az ún. kampány-kommunikációjukról, adat- és tényközlési hozzáállásukról. Véleménye szerint, igenis fontos, mitől tények a tények.  Például attól, hogy tudományosan alátámaszthatók.

“Érvénytelen (illetve rossz) adatokat használ a Greenpeace.  Mindkét esetben, amikor nukleáris tesztekről beszélnek a Brent Spar vagy akár a francia nukleáris kísérletekkel kapcsolatosan.  Természetesen ellenzem a nukleáris kísérleteket, de az ember használjon tudományosan alátámasztott adatokat, azaz a tények állják meg a helyüket… A Greenpeace ezzel többet árt, mint használ a környezet ügyének.