Egy jó apropó arra, hogy beszéljünk ismét az éltető vízről. Lerágott csontnak tűnik, azt hisszük már mindenki mindent tud, nem lehet újat mondani, és mégsem változik sok minden. Talán leglassabban a szemléletünk alakul.
Külföldiek Budapestre érkezve érdeklődnek, iható-e nálunk a csapvíz? Számunkra talán furcsán hangzik a kérdés, mivel Magyarországon, néhány tucat települést leszámítva, a víz megfelelősége 95 százalék feletti. Persze néha előfordul, hogy nagyobb karbantartás után a víz elszíneződik, vagy túlzottan klórszagú lesz, de ezek befejeztével a víz ismét fogyaszthatóvá válik. Ennél sokkal nagyobb probléma, hogy pazarolunk, mert szükségletünket többnyire ivóvízzel elégítjük ki, még a WC-t is ezzel öblítjük. Ha pedig azt is megvizsgáljuk, hogy mennyi víz felhasználásával állítunk elő egy-egy terméket (ezt takarja a virtuális víz fogalom), a pazarlás rémisztő méreteket ölt.
Számítások szerint egy csésze kávé előállításához 140 liter (egy teli fürdőkádnyi víz!), egy kiló marhahúséhoz 13.000 liter (igaz, ebben benne van az a víz, amit az állat megivott, valamint az is, ami a megevett termény előállításához kell), egy gyapjú pulóverhez 2.900 liter, egy pár bőrcipő elkészítése során 8.000 liter vizet használunk fel. Ez a szám úgy jön ki, hogy minden gyártási folyamatot (termelés, feldolgozás, szállítás) figyelembe veszünk. Meghökkentő, de igaz, hogy egyetlen alma „előállításához” is 70, egy szelet kenyérhez pedig 40 liter vizet használunk fel.
Nyilván komoly kérdés, hogyan lehet ezeket a szükséges, mégis tetemesnek tűnő mennyiséget nemzetgazdasági szinten csökkenteni. Ám kis odafigyeléssel mi magunk is óvhatnánk a jelenleg rendelkezésre álló, de nem kimeríthetetlen készleteinket.
Az ENSZ Gyermekalapjának (UNICEF) jelentéséből kiderül, hogy a világon 2040-re minden negyedik gyerek – nagyjából 600 millió kiskorú – olyan térségben fog élni, ahol a vízforrások „rendkívül szűkösek”. Ezért is fontos, hogy figyeljünk a vízhasználat ökológiai lábnyomára, ami az egy adott idő alatt elfogyasztott (elpárologtatott) és/vagy beszennyezett víz mennyiségét jelenti. A vízlábnyom kiszámítható bármilyen fogyasztói csoportra (személy, család, város, nemzet) vagy vállalatra. A fejlett országok között takarékos vízfelhasználónak számító Németországban például egy lakos naponta átlag csupán 124 liter vizet fogyaszt közvetlenül (ivóvízként vagy háztartásában), vízlábnyoma azonban a közvetett fogyasztás miatt eléri a napi 5000 litert. Hazánkban ehhez képest jobb a helyzet, személyenként átlag napi 110 liter vizet fogyasztunk, és vízlábnyomunk is kedvezőbb, napi 2055 liter.
De mit is tehetünk mi a hétköznapokban? Íme, pár ötlet, a sor természetesen bővíthető.
- Ma már széles választékban vannak víztakarékos eszközök, és szerencsére egyre több helyen ilyen vízcsapot alkalmaznak, éljünk ezzel a lehetőséggel mi is!
- Locsolni is lehet víztakarékosan. Nem kell eláztatni az egész kertet, hogy minden tocsogjon a vízben, elegendő a növények tövét meglocsolni.
- Nem mondtuk még, de az üzemanyag előállítása is vízigényes! Tehát ha autózás helyett tömegközlekedünk, biciklizünk, akkor a környezetet többszörösen kíméljük!
- Más is van, ami ilyen többfedelű! Például, ha kevesebb húst eszünk, egészségesebb lesz táplálkozásunk és a vizeinket is kíméljük.
- Unalomig ismételték már sokan, pedig igaz: inkább zuhanyozzunk, mint fürödjünk!
- A kedvencünket hagytuk a végére. A legegyszerűbb, ám nagyszerű víztakarékossági ötlet: fogmosásnál ne folyassuk feleslegesen a vizet!
Mi persze hisszük, hogy egyre többen óvják környezetünket fogmosás közben is. Szeretnénk ezt többeknek be is bizonyítani. Ezért a jövő héten játékos szavazást indítunk: kíváncsiak vagyunk arra, hogy hányan zárják el a csapot inkább és hányan folyatják továbbra is a vizet.