Március 22-én volt a Víz világnapja, de nem késtünk le semmiről, a téma egész évben aktuális marad: felhívni a figyelmet a víz fontos szerepére, óvni, védeni a Föld vízkészletét. Mert, hogy van víz, azt a világ fejlettebb régióiban természetesnek tartjuk, és eszünkbe sem jut, hogy ez másképpen is lehetne. Nem is óvjuk, védjük úgy, ahogy kellene. (Ahogyan azt a képen, az öntözőcsőből az ültetvény helyett az útra ömlő pénzérmék szimbolizálják.) Felelőtlenségünkkel, kényelmünkkel saját jövőnket sodorjuk veszélybe. Nem is olyan régen volt a tiszai ciánszennyezés, a kolontári vörösiszap-áradat, amely – szerencsére csak időlegesen – tönkretette folyó- és talajvizeinket, de itt van az újabb vész, a palagáz kitermelés. Egy-egy kút egyszeri rétegrepesztéséhez 15 millió (!) liter – mérgező anyagokkal kevert – vizet használnak fel. Ezt csak be kell szorozni a kutak és a repesztések számával (naponta nyolccal, tízzel), és máris megkapjuk annak az irdatlan víznek a mennyiségét, amit ilyen célra felhasználnak. Igaz, ennek egy jelentős része tisztítás után ismét használható, de akkor is sok elpazarolt víz marad a számlán. Lehet, hogy az olcsónak kikiáltott palagáz végül nagyon sokba fog kerülni nekünk?
Persze könnyű lenne minden problémát a termelők nyakába varrni, és egy pillanatig sem gondolni arra, mi, hogy lakosok is felelősök vagyunk a vízkincs pazarlásáért. Ez pedig a bőség miatti oda nem figyelés, vagy még inkább habitus kérdése. Egy amerikai programfilm szerint a vízzel kapcsolatos beállítódásunkat ugyanolyan hibás beidegződések alakítják, mint a fenékvakarást, a villával való fésülködést, az ebédlőasztalon való ücsörgést, vagy a bankkártya csókolgatást.
Rossz szokásokat, attitűdöket viszont nehéz egyik napról a másikra megváltoztatni. De azért nem reménytelen. A Víz Világnapján néhány helyen a mozifilmek előtt mutattak be egy sokkoló videót, amely arról szólt, hogy vannak helyek a világban, ahol még a gyerekek sem tudnak hozzájutni a tiszta, egészséges vízhez. A hatást azzal kívánták fokozni, hogy olyan ásványvizes palackokat osztottak ki a nézőseregnek, amit nem lehetett kinyitni. Ott volt a kezükben a víz, de nem tudtak belőle inni. Közben viszont nézték a drámai képeket. Így egészen biztos frenetikus hatása volt, de kérdés, meddig? Hiszen tudjuk, ami nem érint bennünket közvetlenül, az nem is fáj annyira. Legfeljebb egy ideig. De legalább addig odafigyelünk, és talán teszünk is valamit. Másokért, magunkért.
