Valóban zöld a “zöldáram”?

A 20. század az atomenergia és az olaj évszázadaként vonult be a történelembe, míg a 21. század globális és környezeti kihívásaira egyértelműen a fenntartható, kisebb környezeti terheléssel járó energiaforrások felhasználásának elterjedése lehet(ne) a válasz.

Ennek jegyében indult el hazánkban is az ún. zöldáram-szolgáltatás. A hazai villamosenergia-kereskedők 2011-ben, illetve 2012-ben bevezetett rendszereinek lényege, hogy a fogyasztó eldöntheti, milyen mértékben kívánja megújuló energiaforrásokból fedezni villamosenergia-igényét. A villamosenergiáról szóló 2007. évi LXXXVI. törvény előírta a „kötelező átvételi mérlegkör” (a KÁT mérlegkörről bővebben) létrehozását. A rendelkezés következményeként minden egyes villamosenergia-fogyasztó vásárol megújuló forrásokból származó villamosenergiát is 2008 óta. Ennek ellenére, 2011-ben az ország megújuló energiaforrások felhasználásából származó energiafogyasztásának aránya bruttó 6,2% körül mozgott. Érdekesség, hogy a magyar kormány még 2010-ben fogadta el Magyarország Megújuló Energia Hasznosítási Cselekvési Tervét (NCsT), melyben vállalta, hogy 2020-ra a megújuló energiaforrások felhasználásának arányát az EU által előírt 13% helyett 14,65%-ra emeli.

8993513_s

Tehát 2012 óta a három legnagyobb hazai szolgáltatónál a fogyasztó a KÁT-ban előírtnál jóval nagyobb arányban, akár 100%-ban fedezheti energiaigényét fenntartható forrásokból. A szolgáltatások hirdetései a fogyasztók környezettudatosságára építenek, illetve az ökológiai lábnyom csökkentésével érvelnek. Kérdés azonban, hogy a „zöldáram” választásával valóban környezettudatos döntést hozunk? A gyakorlatban – bár erre a kereskedők általában felhívják a figyelmet – a megtermelt zöldenergia nem jut el közvetlenül a fogyasztóhoz. A rendszer sajátosságai miatt a szolgáltató csak annyit garantál, hogy a csomag keretében eladott energiának megfelelő mennyiségét vásárolja megújuló forrásokból. Az valóban értékelendő, ha egy cég vagy egy háztartás környezettudatosan akarja fedezni energiaigényét, de felmerül a kérdés, hogy az említett szolgáltatások választásával a fogyasztó valóban hozzájárul-e ahhoz, hogy több megújuló energiaforrást hasznosítsunk? A három nagyvállalat közül 2, már évtizedek óta működő, hazai vízerőműből nyeri a tiszta energiát. Nemzetközi összehasonlításban azonban le vagyunk maradva: több országban a zöldáram-tarifákra vonatkozó tanúsítványok feltétele, hogy a szolgáltatás keretében értékesített villamos-energia egyharmada új, 6 évnél fiatalabb erőműből származzon. Egy kereskedő esetében még rosszabb a helyzet: nem járulunk hozzá a hazai energiaellátás függetlenségéhez, ugyanis az energia német, illetve norvég szélerőművekből érkezik.

Sajnos a környezettudatos magatartás nincs ingyen, sőt. A szolgáltatást választóknak minden esetben 5–10%-os felárral kell számolniuk. Az említett szolgáltatások keretében a fogyasztók nem az egyetemes szolgáltatás hatálya alatt, hanem a versenypiaci szabályozásnak megfelelően vásárolják az energiát. A Magyar Energia Hivatal a „zöld csomagok” tarifáit nem ellenőrzi.

7819267_s

Mindenképpen örömteli, hogy itthon is elindult egy folyamat, amely hozzájárulhat a megfelelő megújuló energia részarány eléréséhez: beruházásokat ösztönözhet, csökkentheti az ország energiaimport-függőségét. Úgy tűnik azonban, hogy a sikeres működéséhez, megfelelő szabályozás hiányában jelenleg még nem adottak a feltételek. A zöldáram-tarifát kínáló villamosenergia-kereskedők felismerték a környezettudatosság presztízsértékét, a vállalatok CSR tevékenységének helyzetét és trendjeit. A szolgáltatást választó vállalkozások részére ezért tanúsítványokat, okleveleket állítanak ki, melyek aztán marketing és PR célok eléréséhez felhasználhatók. Számomra legalábbis érdekes, hogy a vállalat oldalán hosszabb leírás található az általuk kibocsájtott logóról, mint magáról a „zöldáramról”, forrásáról és a rendszer működéséről.

De egyáltalán ne legyünk elégedetlenek, hiszen ebben az irányban is előrelépés történt…

Örüljünk az aranysakáloknak?

Az utóbbi időben több országos médium beszámolt már az aranysakál újbóli elszaporodásáról hazánkban. Megoszlanak a vélemények ennek következményeiről, természetesen az ügyben érintettek saját érdekeik szerint interpretálják a tényt.

Az aranysakál, vagy, ahogy egyes régiókban nevezik, nádi farkas, toportyán, csikasz őshonos volt Magyarországon, de a 20. században teljesen kihalt. A ’70-es, ’80-as években találkoztak vele újra, az igazi „bumm” azonban a ’90-es évek elején kezdődött. Az éghajlatváltozás miatt vándoroltak északra, elsősorban a Dráva vidékén vannak jelen. 20 év alatt 4-5000-es populációt hoztak létre. Vannak, akik túlzónak tartják ezt, de egyelőre elég keveset tudunk ezekről az állatokról, így pontos számot mondani, szinte lehetetlen. A szaporulatot illetően az is sokat mondó tény, hogy Baranya megyében időnként már a városok konténerei körül is feltűnnek. Az aranysakál a rókánál valamivel nagyobb méretű, 10-12 kg tömegű.

26078499_s

A vadászok kimondottan dühösek a nagy szaporulat miatt, mert véleményük szerint az őzeket, a szarvasokat és a vaddisznókat is pusztítja. A vadásztársaságok így jelentős bevételi forrástól eshetnek el, ami létezésüket is veszélyezteti. Annyi szabadságuk azért van, hogy a csikasz egész évben korlátlanul vadászható.

Vannak olyan szakértők, akik kimondottan örülnek a túlszaporodott vadállomány megnyirbálásának, hiszen a patás állatok jelentős károkat okoznak a mezőgazdasági termelésben. Azt állítják, hogy a sakál ezekre az állatokra nézve minimális veszélyt jelent, hiszen legfeljebb a fiatal, sérült egyedeket képes elejteni (az aranysakál csak 10-12 kg tömegű). Ezt látszik megerősíteni az a tény is, hogy sokkal inkább kisméretű emlősök jelentik a fő táplálékot a nádi farkasnak.

És persze jönnek a rémhírek is: az Index egyenesen sakálapokalipszisról számolt be körképében. A helyi kocsmában történt tájékozódás során olyan (hihetetlennek tűnő) információkat is gyűjtöttek, amik arról szólnak, hogy a csapatostul járőröző állatok (ez igaz) egy farkaskutyát is széttéptek és állandó kárt okoznak a háztáji gazdaságban. Utóbbiak azért is tűnnek nehezen elképzelhetőnek, mert a nádi farkas igen óvatos állat, ha csak lehet, kerüli az embereket.

Golden_Jackal_sa02

2013-ban a Szent István Egyetem már tartott egy konferenciát. Bende Zsolt Az aranysakál kártétele – tények és hiedelmek című előadásában kifejtette, hogy „az elejtett egyedek gyomrát 80 százalékban átvizsgálják, és a következőket állapították meg: átlagosan 10-12 pocok kerül elő egy sakál gyomrából, inkább a döghúst fogyasztja, mint a frisset, azt csak akkor eszi, ha a téli táplálékhiányos időszakban rászorul a tényleges vadászatra.” A másik nézőpont képviselői azonban azt állítják, hogy a sakálok életmódja megváltozott és mind több nagyvadat ejtenek el.

Mi azt gondoljuk, hogy a megoldás valahol mégiscsak a két álláspont között van. Felelős „világoszöldként” nem támogathatjuk, hogy tudatlanságból elpusztítsunk egy őshonos állatfajt. Arra lenne szükség, hogy az érdekelt felek közösen dolgozzanak ki egy olyan stratégiát, ami megoldást kínál a problémára. Nem hagyhatjuk persze, hogy a csikasz jelenléte nemzetgazdaságilag is mérhető kárt okozzon, de meg kell őriznünk a régió biodiverzitását is. (Arról nem is beszélve, hogy bár nem kételkedünk Toldi Miklós erejében, de egyesek szerint „Toldi farkasai” is aranysakálok voltak.)