Lehet-e szeretni a grafittit?

A világ más részein a graffitis csapatok órákat töltenek azzal, hogy a sivár gettófalakat vidám színekkel és ábrákkal tegyék elviselhetőbbé. Sok esetben a végeredmény hatalmas absztrakt képzőművészeti alkotásokra hasonlít. Az emberek többsége mégis inkább bosszankodik és nem értik, hogy az embernek játékos ötletességgel kell díszítenie a világot, amelyben él. A graffitiművészeket egyszerűen vandálnak minősítik és visszasírják a sivárságot. (wikipedia)

Ennyire egyszerű lenne? Van egyfelől a sivár környezet, és vannak megmentő művészcsapatok, amelyek ezt a szürkeséget vidámsággá varázsolják? Aki látott már összefirkált műemlékeket, templomokat, frissen festett magán és közösségi házakat, valószínű nem osztja ezt a véleményt. Kezdjük azzal, hogy a falfirkák túlnyomó többségét nem grafittiművészek alkotják. Sőt, igazán színvonalas alkotó alig-alig van közöttük. Vannak viszont „tagolók”, akik csak tudatni szeretnék a nagyvilággal, hogy léteznek, vagy akik territóriumaikat akarják ezen a módon kijelölni. Vannak továbbá magányos üzengetők, akik olthatatlan szükségét érzik annak, hogy a világról alkotott véleményüket a járókelőkkel megosszák. Ezek között találhatók szellemesek, jó kedvre derítők. Ide sorolnám például azt a legendás feliratot, amely még a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján, a diktatúra idején született: „Bolsik, ne emeljétek a sajtos pogi árát, mert baj lesz!”. Hasonló hatást válthatott ki sokakban ez egyik budai buszmegállóba festett kérdés:” What are yuo waiting for?”, vagy a  Bertalan Lajos utcában egyik házára kiírt bölcsesség: „A művészet egyszerű manipuláció”.

Sajnos a falfirkák túlnyomó többsége egyáltalán nem ilyen, inkább lehangolóan ostoba, durva. Amitől azonnal bosszúsan elfordul az ember. Aminek semmi köze a művészethez, nem sivárságot old, hanem inkább sivárrá (még sivárabbá) teszi a környezetet. Emiatt nem megőrizni, benne gyönyörködni, hanem eltüntetni kellene.  Vajon csak én gondolom így? Egyes kutatások szerint nem. A budapesti Országbíró lakótelepen (XIII. kerület) élők kétharmada szerint például valamennyi falfirkát azonnal le kellene radírozni. 17 százalékuk szerint a grafittik általában rontják az épületek képét, bár akad közöttük egy-két szép is, és mindössze 5 százalékot képviselnek azok, akik szerint a grafitti művészeti alkotás.  (A maradék 12 százalék viszont már észre sem veszi, annyira hozzászokott a látványhoz.) A falfirkák elutasítása egyértelmű, amihez hozzájárul „az alkotások igen alacsony művészi színvonala”. És persze az anyagi kár, amit a falak megtisztítása, újrafestése okoz.

Mégis, szemlélve az igazán színvonalas grafittiket, megállapítható, egyetlen hibájuk az, hogy rossz helyre kerültek. Pedig legális falak kijelölésével lenne megoldás, hiszen majd minden településen, kerületben vannak olyan sötét és piszkos aluljárók, csúnya kerítések, tűzfalak, amelyeket egy-egy jól sikerült alkotással élhetővé lehetne tenni. Valahogy úgy, mint Újbudán, a kelenföldi aluljárónál, ahol – a MÁV és a Színes Város Mozgalom kezdeményezésére – fiatalok varázsolták üdítő látvánnyá a szürke falakat.

Forrás: urbanista.blog.hu (Fotó: Balassa Bálint)

Lehet szeretni a grafittit?- tettük fel a kérdést a bejegyzés címében. Ezt a típust feltétlenül, bár nyilván lesznek, akik a helyszín és az időpont kijelölése (kvázi megrendelés) miatt féltenék az alkotói szabadságot.  Mintha a legnagyobb műalkotások többsége nem megrendelésre készült volna.

A Greenpeace szentesíti az eszközt

Eszünkben sincs elvenni Drugics kolléga kenyerét, avagy legutóbbi írása farvizén (ha egyáltalán létezik ilyesmi) evickélni, sem autótologatásban kifáradt jegesmedvékbe rugdosni, mégsem hagyhatjuk szó nélkül a Greenpeace legújabb akcióját. A radikális zöldek ezúttal – ugyancsak az északi-sarki élővilágért aggódva – sátortáborrá változtatták a Gasprom egyik építés alatt álló olajfúró platformját.

„Amikor aktivista társaimmal felmásztam erre a rozsdás olajfúró toronyra, az Északi-sarkvidék megmentéséért küzdő mozgalomhoz két hónap alatt csatlakozott egymillió ember.. Az ő nevükben vagyunk itt.” – nyilatkozta Kumi Naidoo, a Greenpeace International ügyvezető igazgatója, miután társaival felmászott és a lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedett a Gazprom északi-sarki, még épülő platformján, a Prirazolmnaján. Biztosított mindenkit, hogy elegendő élelmet vittek magukkal a hívatlan vendégségbe, így napokig kitartanak. Majd megjegyezte: „Az egyetlen lehetőség ennek az érzékeny természeti környezetnek a megvédésre az olajfúrások betiltása”.
Nem lehet ritkaságnak nevezni azokat a pillanatokat, amikor teljes szívvel vagyunk hajlamosak támogatni a GP céljait. Az Északi-sarkot, csak úgy, mint a Délit és úgy általában a világ összes sarkát, szélét, közepét és oldalát védeni kell, megvédeni az „érzékeny természeti környezetet”. Bár a célok közösek, az alapelv mégsem – furcsa helyzet. Azzal ugyanis – bármennyire népszerű és jogos is az elérni kívánt helyzet – nem tudunk egyet érteni, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Senki nem szeretne egy napon arra ébredni, hogy ismeretlenek sátortáborrá változtatták a nappaliját, mert nem vitte el a veszélyeshulladék-lerakóba az AA-s elemét. Ahogy arra sem, miként idegenek ülnek az autójában – lehetetlenné téve a vezetést -, mert fogmosás közben folyatta a csapot.
Magánszemélyek a globális környezetkárosítás mérséklésére épp ilyeneket tehetnek: takarékoskodnak a vízzel, szelektíven gyűjtik a hulladékot. Aki ezt elmulasztja, sőt, szabotálja, saját lehetőségeinek maximumát adva rongálja a bolygót. Mégis túlzásnak éreznénk ezekért a bűnökért a magántulajdonhoz és a magánélet sérthetetlenségéhez kapcsolódó jogaink ily mértékű csorbítását. Mi talán igen, a GP azonban nem.
Újra: nem kérdőjelezzük meg az Északi-sark megmentésének fontosságát! Miként az állampolgárok biztonsághoz és nyugalomhoz való jogát sem. Mégis felháborodott a világ, amikor szembesül azzal, hogy az utóbbi célokra hivatkozva bírósági tárgyalás és konkrét vádak nélkül vetnek embereket börtönbe bőrszínük vagy nyelvük miatt; korlátozás és felhatalmazás nélkül hallgatják le bárki telefonját és elektronikus levelezését, és ha „rossz” szót használ, könnyen rács mögött találhatja magát. Mindezt nemes cél elérése és a veszélyes ellenség legyőzése érdekében, emberek százmillióinak elvi támogatásával. Azonban a civilizált emberiség-rész mégis nemet mondott erre, a világ vezető hatalmának fel kellett számolnia Guantánamót, az USA meghátrált.
Úgy tűnik a zsidó-keresztény etika és a római jog adta fundamentum is kevés a Greenpeace megfékezéséhez. Nem létezik, mert nem létezhet egyetlen – még oly nemes – cél sem, amelynek eléréséhez nemtelen, jogsértő lépések vezetnek. Ahol mégis, azt diktatúrának hívják, legyen az fekete, barna, vörös vagy zöld színű.

P.S.: Az olajkitermelés globális leállása után furcsa világ köszöntene ránk. A benzint és társaikat talán felváltaná az elektromos áram (bár a sötétzöldek az atomenergiát is betiltanák), a közlekedéssel sok gond nem lenne, bár nagyon megdrágulna. De egy csak egy pillanatra képzeljük el az életünket műanyag nélkül. Nem csak a bevásárlószatyrok tűnnének el, de a számítógépek, a ruháink jelentős része, mindennapi eszközeink, orvosi műszereink sokasága. Gyűlölködni lehet, de nem ártana néha gondolkodni is.

A Greenpeace esete a lézerblokkolóval

Mindegy mit, csak írjanak rólunk az újságok. (Gábor Zsazsa)

Gábor Zsazsa bonmot-ja akár a Greenpeace Magyarország jelmondata is lehetne, legalábbis legutóbbi akciójuk alapján. A radikális megmozdulásairól elhíresült környezetvédő szervezet aktivistái a Shell központjánál – műanyag jegesmedve jelmezben – azt szerették volna elérni, hogy a Shell maradjon távol a sérülékeny Északi-sarkvidéktől. Ne kezdje meg a tervezett olajfúrásokat a területen, amely rendkívüli kockázatokkal jár.

Az akció része volt egy vírusvideó, amelyben az ismert magyar playmate, Bódi Sylvi és egy jegesmedve-imitátor volt a főszereplő.  Sylvi azt tudatja velünk, hogy ő még akkor sem tankol a Shellnél, ha kifogy a benzinje és emiatt tolnia kell az autót. Amit aztán meg is tesz a műmaci segítségével, és jutalomképpen megpaskolja „tolótársa” fenekét. Tulajdonképpen ezzel a filmmel sem lenne semmi gond – bár szokatlan, hogy egy magát környezetvédőnek tartó szervezet celebbel és bugyuta történettel reklámozza magát – ha Sylvi autóját kihagyták volna az egészből. Ez az autó ugyanis egy 645i BMW, mindenféle extrákkal, többek között lézerblokkolókkal felszerelve. 645i BMW-ről pedig sok minden jót el lehet mondani, csak azt nem, hogy környezetbarát etalon lenne, „11,73 litert eszik százon átlagos használatban, de a V8-as benzinmotor városban nemigen áll meg 16 alatt”- írja a vezess.hu német forrásra hivatkozva. Így aztán a playmate és autója, valamint a feldolgozás módja együttesen hiteltelenítik a GP kommunikációs célját. Leginkább ezt vetették a GP szemére a témával foglalkozó blogok (handras.hu, vezess.hu, mandiner.hu) írói, kommentelői, köztük még a GP blogjának látogatói is. Néhány bejegyzés kifejezetten tanulságos abból a szempontból, hogy egy ilyen felfogású film, milyen asszociációkat tud kelteni a nézőkben.

A kép forrása: vezess.hu

„Megannyi kérdés merül fel bennem! Kinek áll érdekében ilyen videót csinálni? A MOL-nál tankolhatok? Az OMV-nél? Az arab országokban kitermelt olajból tankolhatok? A lézerblokkoló legális? Miért paskolja Szylvi a jegesmaci fenekét? A 645 CI környezetbarát autó?” (handras.hu)

„de akkor miért egy dög BMW-vel reklámozzák a környezetvédelmet? Hiteles ez így? Nem.” (duri)

„Tényleg azt gondoljátok, hogy a bulvármédiából ismert, ingyenélő, ostoba libák fogják hitelesen tolmácsolni az üzenetet? (payskin)

„14 liter átlagfogyasztású autóval a környezetvédelemért kampányolni nem túl hiteles:) Akkor már legalább kérték volna kölcsön valamelyik elektromos autót 10 percre…” (Mimes)

„Rettentő érdekes a greenpeace… nem azt kell nézni, kit támadnak, hanem hogy kit nem? nehéz elhinni, hogy nem megrendelésre dolgoznak, a shellnek folyton nekimennek, a bp-re egy szót nem szóltak, pedig “kiöntöttek” pár millió hordó olajat.” (JamesTKirk)

„Szilvi: lézerblokkolóval a törvények felett autózni legalább olyan stílustalan dolog, mint döglött jegesmacik bundájából facsart benzint tankolni!” (vezess.hu)

„1. Nem kell egy városban 10-15 l-t zabáló autóval járni, mint ami a hölgy feneke mögött áll. Pl. tömegközlekedés, robogó, kerékpár, netán kisautó.2. Az összes többi társaság is szennyez. 3. Nézni kell az ü.anyagszintjelző műszert és máris nem is akkora a rizikó.4. A GP-től eddig csak azt hallottam, hogy mit nem akarnak, azt viszont nem hallottam, hogy mit igen. Mert valahogy át kell menni a mostani mocsokáradatból a fenntartható energiatermelésbe” (kisvas)

Persze van, aki védelmébe veszi a produktumot. Például tibi kommentelő, aki szerint a vírusvideó tökéletesen teljesítette küldetését, hiszen mindenki vette az üzenetet, erről beszél és kéretlenül is terjeszti azt ismerősei körében. Szerinte tehát mindegy, milyen az eszköz, ha az a célt szolgálja. Ha fogják az üzenetet, ha beszélnek róla, akkor működik, a többi pedig nem számít. De valóban így van?

Megítélésem szerint nem. Először is az érdeklődés egyáltalán nem a veszélyeztetett jegesmedvéknek, hanem a sztárnak szól. A sztárok szerepeltetéséről viszont a reklámszakma klasszikusának, Ogilvynek az volt a véleménye – amit aztán felmérések is igazoltak –, hogy azok nem ráirányítják, hanem inkább elvonják a figyelmet a problémáról. Milyen lenyomatok maradhatnak meg erről a filmről a nézők emlékezetében? Tippem: a nemzet – beszédhibás – bombázója tolja az autóját valamelyik benzinkút előtt egy medvével, vagy valamilyen állattal, de már nem is tudni miért. Talán még egy érzés is maradhat bennük (ami szintén lehet cél), ennek előjele azonban Sylvi esetében kétesélyes. Másodszor a „rossz reklám is reklám” szószólói nem számolnak a hirdetőre tapadó negatív képzetekkel. Vajon ezzel a rossz reklámmal milyen üzenetet küldött magáról a GP? A környezetért aggódó, érte tenni is hajlandó zöld alakulatét? Aligha. Inkább egy gátlástalan, a cél érdekében bármilyen eszközt bevető, vizet prédikáló, de bort fogyasztó társaságét. Ami mondjuk Gábor Zsazsa esetében elment, hisz az ő célja a felé irányuló figyelem mindenáron való fenntartása volt, ám egy magát komolynak tekintő zöld szervezetnek semmiképpen, hiszen az ő erejük hitelességükben, hitelességük fenntartásában van. Amit nem érdemes félresikeredett ötletekért eljátszani!

B bolygó

„Nincsen B bolygó!” – mondta nemrég Zagyva Gabriella az V. Ökológiai Nyári Egyetem egyik előadásán. A szöveg legnagyobb részével – elkötelezettség és bátorság kell az egyéni szerepvállasához a fenntartható ökológiai egyensúly megteremtéséhez – könnyen egyet tudunk érteni. Idézett kijelentésével azonban nem.

Röviden cáfolva az idézetet: de, van. Mégpedig nem is egy. És szükségünk is van rájuk. Amit pedig alább röviden kifejtünk nem a tudományos-fantasztikus írók agyszüleménye, bár a legfontosabb kifejezést épp egy amerikai sci-fi szerzőnek, Jack Williamsonnak köszönhetjük, ez pedig a terraformálás. Magyarán a „földszerűvé tétel”.
Hogy miért van erre mindenképpen szükség? Az emberiség napjai a Föld nevű planétán meg vannak számlálva. A legjobb esetben is maximum még ötmilliárd évünk van hátra, ha nem mozdulunk. Emberi elmével áthidalhatatlannak tűnő távolság ez, de nem árt fejben tartani: addigra komoly utat kell bejárnunk, mert ha a naprendszeren belül ragadunk, a vörös óriássá duzzadó Napunk bekebelez minket. De ez csak a biztos véget jelenti. A bizonytalan bármikor (évtizedekkel korábban megjósolhatóan) lecsaphat eltévedt kisbolygók képében. Hogy mindez mit okozhat, arról kérdezzék meg a dinoszauruszokat.
Szintén belátható időtáv a szénhidrogén alapú energiahordozók kifogyása, miként a bolygó túlnépesedése is. Természet anyánk ilyenkor minket, vagy láthatatlan kórokozókat felhasználva igyekszik háborúk vagy betegségek segítségével rendet vágni sorainkban. Kapaszkodjunk hát abba az illúzióba, hogy az emberi faj annyira kívül helyezte magát az evolúción, hogy ezekkel a problémákkal is képes szembenézni és megbirkózni velük. Egyszer azonban óhatatlanul elérkezik a pillanat, amikor búcsút kell intenünk szülőbolygónknak és megkezdenünk űrodüsszeiánkat. Addigra pedig készen kell állnunk.
A Mars terraformálására számtalan – használhatónak látszó – elképzelés született már, ezek némelyikét a NASA speciális földi körülmények között teszteli is. (Hogy korábban többes számot használtunk a szóba jöhető planéták említésekor, annak oka: a Vénusz földiesítésén is komoly kutatók dolgoznak.) Az egyik elképzelés szerint különleges űr-tükrök segítségével emelnék a marsi átlaghőmérsékletet a széndioxid fagypontja fölé, majd alga és zuzmótelepekkel „gyártatnának” üvegház-hatású gázokat a légkör megerősítésére. Ezt követően – akár már ötven évvel később – fenyők kerülnének a Mars talajába, amelyek akár egy évszázad leforgása alatt élhetőbb környezetté formálnák a vörös bolygót. Eközben természetesen az első embert szállító űrhajók is megközelítenék a B bolygót. Elsődleges számítások szerint csak az emberes Mars-küldetés többe kerülne, mint 55 milliárd dollár.
Az összeg majdnem olyan felfoghatatlan, mint a Napunk halála, ám annyit könnyű mondani: a fantasztikum helyett inkább hasznos dolgokra fordíthatnák, a környezet és a megbomlott ökológiai egyensúly visszaállítására. Tisztelettel jelentjük: a Mars és a Vénusz, vagy bármely más égitest terraformálásának tervére fordított egyetlen cent is a Föld megmentésébe fektetett pénz. Minél jobban értjük ugyanis, hogyan indítható be a számunkra elviselhető ökoszisztéma kialakulása, annál pontosabban avatkozhatunk be az általunk megzavart egyensúlyba. Önmagunkról és bolygónkról tanulunk, amikor marsi kolóniákról fantáziálunk.

Zsákos hulladékszállítás

Ezzel a módszerrel sok helyen találkoztam már. Van, ahol így oldják meg a házhoz menő szelektív gyűjtést, de van ahol a háztartási hulladékot is így gyűjtik be. Különösen a hétvégi házas övezetekben alkalmazzák szívesen, ami érthető is, mivel a „víkendeseknek” nincs szükségük gyakori szállításra. A zsákos begyűjtés rendszere a következő. Az ingatlantulajdonosok megvásárolnak tetszőleges számú emblémás zsákot, vagy befizetik az önkormányzatnak a (havi, féléves, éves) szállítási díjat, aminek fejében szemetes zsákokat kapnak. Egy meghatározott időpontban, többnyire ünnepnapok, hétvégék után, a ház elől vagy egy meghatározott helyről elszállítják a zsákban elhelyezett hulladékokat. Ez eddig rendben is lenne, a hulladékszállító vállalatnak végül is mindegy, hogy kukákban vagy zsákokban van a szemét, az ingatlantulajdonosoknak viszont egyszerűbb és elvileg olcsóbb ez a megoldás, ráadásul nem kell attól rettegniük, hogy a ház előtt napokig kint levő kukákat ellopják. Probléma akkor van, ha a hétközben kihelyezett, napokig felügyelet nélkül hagyott zsákokat az állatok szétmarcangolják, tartalmukat a szél széthordja, és az utcákat beborítja a szemét.

Ezt a lakók többnyire úgy próbálják megelőzni, hogy a zsákokat magas helyekre, a kerítés, kapu tetejére, vagy éppen a közelben levő tűzcsapra helyezik. El lehet képzelni, hogyan néznek ki az utcák szállítás előtt, a kerítéseken lógó, vagy a földre fektetett zsákok látványától. És bizony ez nem csak a lepusztult városokban, városrészekben fordul elő, hanem olyan gyönyörű fekvésű, gyakran látogatott településen is, mint Tihany. (A mellékelt elrettentő képek is Tihany Jegenye során készültek.)

Pedig Tihany sokat ad tisztaságára, rendezettségére, esztétikai védelmére. Rendeletben szabályozza, kinek mi a kötelezettsége, és ezt be is tartatja. Például megtiltja, hogy az ingatlantulajdonosoknak (bérlőknek, használóknak) az ingatlan utcáról látható részén a településképet zavaró építmény, tárgy, anyag, például viskó, ól, kiselejtezett gép, bontott gépjármű, vagy építőanyag-törmelék, elhelyezését. Kötelezővé teszi az aktuális növényápolási feladatokat, például a fű folyamatos kaszálását, a gyomtalanítást, a kártevők és kórokozók elleni védekezést. Előírja a járda és az út között kiépített terület gondozását, tisztán tartását, szemét- és gyommentesítését. Csak a zsákos hulladék látványával, illetve az ideig-óráig szétszórt háztartási szemét maradványaival nem tud mit kezdeni.

A zsákos hulladékszállítás tehát elsőre jó ötletnek tűnt, azonban az alkalmazás során kiderültek hátrányai is. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem igazán jó megoldás, de sokkal jobbat én sem tudnék kitalálni. Netán van, aki tud?

Lábunk nyomába se

Ne hagyj magad után mást, csak a lábnyomodat! – tanít a cserkészek erdőjáró szabálya. Ökológiai lábnyomunk mégis inkább előttünk jár, mint mögöttünk. A Föld készleteinek felhasználására és fenntartható fejlődés figyelemmel kísérésére kialakított mérési rendszer mégsem tökéletes – bár az eddigi legjobb.

Az ökológiai lábnyom mérőszáma – nagyon hivatalosan – azt mutatja meg, mekkora föld- és vízterületre van szüksége adott technológiai fejlettség mellett egy társadalomnak ahhoz, hogy életben maradjon és a szemetének is legyen helye. Minthogy területről beszélünk, a mértékegysége a hektár – vagyis tízezer négyzetméter. Azt sem árt tudni, hogy a mai számítások szerint átlagosan – minden földlakónak – 2,2 hektár a lábnyoma. Magyarország polgárainak átlag 3,7. Ezzel szemben a bolygón – a mostani lakosságszám mellett – mindössze 1,8 hektárnyi hely jut mindenkinek. Kicsit túlnyújtózkodtuk ezt a lábnyom alakú takarót.

Természetesen a cél, hogy mindenki – persze elsősorban a legfejlettebb államok polgárainak inge ez – igyekezzen, akár komoly áldozatok árán is csökkenteni ökológiai lábnyomát. Az egyszerű polgároknak ehhez egyszerű trükköket tanítanak: csökkentsd a húsfogyasztásodat (a vágóállatok táplálásához szükséges legelők pusztítják leginkább az őserdőket); használd a tömegközlekedést (hogy a fajlagos energia-szükségéletedet minimalizáld); használj megújuló energiaforrásokat mindenütt, ahol csak lehet. És így tovább. Nem rossz tanácsok ám! Köztük személyes kedvencünk: vásárolj a lakóhelyed közelében termelt nyersanyagból.
Könnyű belátni ez utóbbi figyelmeztetés okosságát. Elvégre a messzi földről hozott exportárura szállítási költség, jelentős környezeti terhelés rakódik, miközben a hazai vásárlásával mégiscsak jó lokálpatrióta módjára a nemzeti gazdaság szekerét toljuk. Mindezzel vitatkozni nem lehet – nem is akarunk. Egy apróságot azonban gyakorta kifelejtenek a lábnyomszámításból. Mégpedig azt, hogy a haza termény/termék az esetek legnagyobb részében jelentősen drágább, mint a behozott áru. Kétszeresen is. A második, láthatatlan rész ugyanis az agrár-támogatási rendszerben megjelenő szubvenció – amit mi másból, mint adóforintból fizetnek ki. Tehát mielőtt a magyar árut bepakolnánk a kosárba, már fizettünk érte, nem is keveset. Utóbb pedig többet is adunk ki érte, mint a konkurens külföldiért. Márpedig a drágább termékért többet dolgoztunk, jelentősen növelve ökológiai lábnyomunkat.
Mindezzel senkit nem bíztatunk a hazai termékek bojkottjára, sőt! E példa inkább arra hívná fel a figyelmet, hogy rengeteg szereplős, komplex rendszerek esetében a legegyszerűbbnek feltüntetett megoldási mechanizmusok nem biztos, hogy elérik a kívánt célt. Takarékoskodva, lehetőségeinket az erőforrásainkhoz igazítva kell élnünk és nem visszaélnünk bolygónk vendégszeretetével. Ehhez pedig együttgondolkodásra van szükség, nem pedig sötétzöld diktátumokra.

Zöld-e vagy sem? Olimpia: London

Keverednek és ellentmondóak a hírek arról, hogy a londoni olimpia mennyire zöld vagy nem zöld. Számos tudósítás, elsősorban a zöldportálok tudósításai egyenesen környezetszennyezőnek és veszélyesnek ítéli a rendezvényt, a fejlesztéseket, az elkészült és használatba adott épület és sport-komplexumokat.

Nézzünk néhány ellentmondást.

A greenfo.hu elemzője visszanyúl egészen a 60-as évek hulladéklerakóhelyeinek és a veszélyes, rádióaktív hulladékok lerakásának, illetve tárolásának, a lerakóhelyek lefedésének és a telepek hasznosításának problémáihoz. Riportja szerint 2007-ben, az olimpiai előkészületek, építkezések megkezdése során „7300 tonna sugárzó hulladékot tártak fel az építkezések alatt” és a „területen tórium, rádium, polónium és jelentős mennyiségű urán található”. Aggódik az elemző amiatt is, mert a londoni hivatalos álláspont szerint az eltemetett hulladék nem jelent veszélyt az olimpikonokra, viszont a további fejlesztések megbolygathatják a hulladéklerakót, amely így veszélyt jelent a környezetre. Egyes szakemberek szerint az eltemetett veszélyes hulladékot biztonságos helyre kellett volna szállítani, mert jelen pillanatban egy ketyegő bombán tartják a játékokat. – írta a greenfo a napokban.A greenfo.hu tudósítója ismételten utal „egyes szakemberek” véleményére, „egyes független szakértők” tiltakozására. Amikor arról ír, hogy milyen sugárzó anyagokat találtak egyes szakértők szerint: úgy fogalmaz, hogy „jelentős mennyiségű” sugárzó anyagot, így pl. urániumot találtak. Értem az aggodalmát, nem értem, miért fogalmaz így. Miért nem írja le, kinek a szakértői véleménye és milyen mértéket, azaz határértékeket meghaladó anyagot tártak fel, hogyan jártak el a feltárás során, és így tovább… Miért marad az elemző, tudósító a kritikus és veszélyt sejtető, mégis túl általánosan és legkevésbé sem konkrétan fogalmazó ismertetésnél? Mit is ismertet valójában? Ismerteti például J. Large független szakértő véleményét.

A londoni hivatalos tájékoztatások szerint az említett szakértőt J. Large-ot máskor is felkérték, csatlakozzon a hivatalosan összeállított szakemberek csapatához, de előbb utóbb valahogy kitért a szerződés és a konkrét, aktív részvétel elől. Például felkérte őt az Egyesült Királyság Nukleáris Felügyelője, működjön közre a tehnikai tanácsadó testületben a Fukushima Dai-ichi atomkataszrófa után. Ez a testület tett jelentést és javaslatokat az angol nukleáris szabályozások hivatalának. J. Large kifogásolt bizonyos szerződési kitételeket és nem dolgozott a panelben. Helyette a németországi és a franciaországi Greenpeace-szel kötött szerződést és készített kritikai elemzést az IAEA Fact Finding Mission azaz tényfeltáró munkájáról, 2011 májusában.

J. Large-ról szóló tudósítások alapján elmondható: nem a hivatalos keretek és az állam által finanszírozott elemzésben, hanem a Greenpeace által finanszírozott kritikai munkában akart/akar részt venni. Választott. Úgy tűnik, hogy eleve azt feltételezte, a hatósági vizsgálat nem lesz megfelelő. Megteheti, a vélemény szabad. A tények, viszont makacs dolgok. J Large a Greenpeace konkrét feladattal megbízott szakértője, kiváló lobbistája és média-szereplője. Ő nem „egyes szakértő” és nem is „független szakértő” – ha belegondolunk.

Ezzel szemben például a most július végén megjelent ’corporate watch’ összefoglalója egészen részletesen számba veszi a környezeti hatásokat, érintett területeket, ún. zöld-veszteségeket. A ’nuclear waste’ fejezetében beszámol az egyik olimpiai helyszínt érintő vonaton törénő szállítási ügyről: a Nuclear Trains Action Group (NTAG) kampányáról, akik a Stratford közeli vonatok menetrendjének megváltoztatása érdekében és a sugárzó hulladék szállítása ellen kampányoltak. J.Large itt valóban vehemensen megszólal és minden mérsékelt véleményt meghazudtolni igyekszik.

Az ODA szóvivője viszont elmondja: „A Környezetvédelmi Ügynökség szigorú előírásainak megfelelően, igen kis mennyiségű, szennyezett földet (amely nagyon alacsony sugárzó-tartalmú anyagot tartalmazott) és amelyet ráadásul ’kivétel’ kategóriában minősít az érvényben lévő környezetvédelmi törvény: valóban vissza-temettek, visszahelyeztek az építkezések során. Tették ezt biztonságos, ún. cellarendszerben az egyik feljáróhíd alatt. Minden oldalról és tetején is fedett, illetve csapdázottan zárt, bevált módzserrel. Ezt a Környezetvédelmi Ügynökség (Environmental Agency) jóváhagyta és ki kell jelenteni, hogy a London Development Agency (London Fejlesztési Ügynöksége) semmilyen formában és módon nem veszélyeztetné a munkatársak, a helyszínen dolgozók vagy a nagyközönség egészségét, sem most sem a jövőben.”

A Corporate Watch részletes összefoglalóját itt olvashatják:

Az ellentmondás marad.

Egyél hódot!

Én, az ökotudatos fiatal, bizony soha ki nem mennék a Sziget Fesztiválra. Persze sátram, az van, abban ülök naphosszat, hogy egyáltalán ne is hagyjak ökológiai lábnyomot, és védem a fákat, ezért aztán hódot eszem.


A Sziget maga a fertő – és ebben semmi ultranacionalista, fajmagyar felhang nincs, csupán ténymegállapítás. De kezdjük az elején: a Hajógyári szigetet Természet anyánk nem dübörgő ricsajozásra teremtette, hisz ha így lenne, akác helyett hangszórófa nőne a földből. A talajtakaró százféle vadvirág, fűféle és bokor, nem pedig pogózó lábak. A sátrakban – vagy mellettük – elhevert emberek letapossák, sőt, egyenesen kiirtják a buja vegetációt. A színpadoknak helyet csináló munkagépek pedig sebesre tépik a földet. De ez még semmi. Rengeteg a külföldi, amivel nem etnikai jellegű a gond, sokkal inkább az, hogy messziről jönnek. Kocsival, repülővel, alig néhányan vonattal – mind, mind növeli a bolyongókra mért emberi csapás számát. Persze jön magyar is, ám azoknak rengeteget kell fáradniuk, hogy összekaparják a drága jegy árát, tovább menetelve az ökokatasztrófa felé.
És akkor még nem is beszéltünk a szemetelésről. Ahol kihullik a kezükből, ott is hagyják mindazt a remek másodlagos nyersanyagot. Pazarlás a köbön. De nem csak hulladékkal szemetelnek, a hangorkán is terheli a környezetet. Ki ne látott volna megzavarodott denevéreket bolyongani az alkonyi félhomályban céltalanul, miközben ősi otthonukat elbitorolta a popzene. És az a rengeteg, veszendőbe menő energia, a milliónyi megawatt, ami öncélúan ömlik ki a hangszórókból. Hát pfuj!
Az igazság azonban az, hogy sem nem vagyok nagyon fiatal, sem pedig haragos sötétzöld. A fenti eszmefuttatást nemrég volt szerencsém – talán csak a hódos rész kivételével – meghallgatni egy hiperaktivistától. Bármit mondtam is, meggyőzhetetlen volt, így hamart véget is ért a meddő disputa. Meséltem neki GDP-ről, a Sziget szelektív kukáiról és a direkt hulladékgyűjtésre alkalmazott személyzetről, a kibocsátás-csökkentésért tett erőfeszítésekről, mindhiába. Persze nem is ő fog hiányozni a Fesztiválról.
Nem tisztem védeni egy olyan rendezvényt, ahova magam jószántából aligha látogatnék ki. Azonban nem tudok elmenni a forradalmár mélyzöld logika, sőt, még inkább a világgal és a benne élőkkel szemben támasztott elvárás mellett. Amellett, hogy összekeverik a céltudatos gondolkozást a korlátoltsággal, a megújító lendületet a rombolással. Miközben a hódot majszolják, figyelmükbe ajánlanám, hogy a világot mindig a kompromisszumok tették komfortosabbá, a jó kompromisszum pedig onnan ismerhető fel, hogy egyik fél sem érzi győztesnek magát tőle. Jó étvágyat kívánunk és azt, hogy ezt a békát nyeljék le.

Pest megér egy estet…

Talán többet is. Pest párti vagyok. Tudom, tudom, szmogos, szemetes (gyakran, na jó: rendszeresen), a biciklisták bevadultak (de legalább már többen vannak), a buszok úgy tépnek, hogy néha laptopot is kisodornak a zebránál várakozó kezéből. És még sorolhatnám a pesti utcák, járdák rémségeit. De.

Izgalmasan változnak városrészek, kerületek határait semmibe vevő alternatív kerületek születnek, élőbb a pesti hétköznap, színesebb és lakhatóbb, szubkultúrák virágoznak és tünnek el, hogy aztán helyet adjanak egy másiknak, urbánosabb mint valaha. Túlzásba estem.

Ennek apropója, hogy városnegyed-bajnokságot hírdetett az urbanista blog. Fél éve akadtam rá valahol a net bugyraiban a hírre, aztán el is felejtettem. A napokban azonban, nyilván a változó és sétáknak jobban kedvező időjárás miatt is, sokkal többet jártam gyalog. És beugrott: ki nyerhette és hogyan tartották, és kik tartották ha tartották a városnegyed-bajnokságot? Utánanéztem. Nem késtem le róla! Most indul, augusztus 7-én, kedden lesz az első összecsapás. A Nagykörúton belüli negyedek csapnak össze.

„Az Urbanistás felosztás eltér a hagyományos városrészektől, mivel azok nem elég homogének, eltérő méretűek és jellemzően túl nagyok (például Terézváros egyetlen városrész).” – olvasom a játékot, bajnokságot meghirdető blogon. Ennek külön megörültem, hiszen a legjobb, ha az ember a saját maga meglátásait olvassa vissza. Ennek megfelelően vonták meg a városnegyed határokat, s alakították ki a nagykörúton belüli 8 versengőt. A bajnokságon két negyed csap össze, s az egyik kiesik, mint a focibajnokságokon. „Az egyes ’mérkőzéseken’ két városnegyed csap össze, ahol szavazni lehet, hogy melyiket kedveljük jobban, hol élnénk szívesebben, melyik áll közelebb a szívünkhöz. Vagyis ’mennyire szerethető’ az adott negyed.” Ilyen egyszerű! A városnegyed-bajnokság mérkőzései előtt megjelenik egy-egy igen részletes blog-bejegyzés, hogy a kedves olvasó és szurkolótáborok tényszerűen tájákozódjanak, mielőtt szavaznak: valójában hol a legjobb élni.

8 játékos megvan: Alsó Belváros, Felső Belváros, Belső Terézváros, Zsidónegyed, Belső Terézváros és Palotanegyed. Hajaj ez csak hat. Van még Alsó Lipótváros és felső Lipótváros. A másik 8 játékost Facebookon[1] lehet javasolni a bejegyzésekben, kommentekben – vasárnap, augusztus 5. éjfélig.

A mérkőzésekhez tartozik majd egy, a feleket bemutató fotóalbum. 7-én lesz, kedden az első mérkőzés, nem hétfőn, nem vasárnap: kedden, pestiesen, a hétköznapon.

A szavazatokat a legkülönbözőbb szempontok alapján odaítélhetjük. Bár segítség lehet, ha elolvassuk, mit írt róla az Urbanista az elmúlt három és fél évben, illetve mi a blog saját véleménye pro és kontra. Gondolom nem meglepő, hogy az én szempontomban a környezettudatos új terek kialakítása is szerepet játszik és nem csak a ‘zöld’. Például, javaslom, nevezzük a Közvágóhíd negyedet, amelynek ambíciója, hogy „Pest ipari-kulturális központja legyen: (…), a benne működő rengeteg próbateremmel, hangstúdióval, a közepén az R33-mal. (…) Ha a Müpa felől egy képzeletbeli zebrán érkezünk meg a főbejárathoz, akkor egy csöpp árkos park szélén találjuk magunkat, melyen híd vezet át. (…) Akár egy vadregényes, fákkal benőtt kastély bejárata is lehetne olyan szép a kialakítása – leszámítva, hogy az őrbódék helyett itt két bunker szegélyezi utunk.” Írja egy hozzám hasonló, lelkes urbanista. Jók ezek az őrbódék. Benőtte őket a növényzet.

De ne hagyják befolyásolni magukat. Tessék benevezni kedvenc vagy kedves városnegyedüket, s ha kérhetem minél több, izgalmas, váratlan és lehetőleg zöld szempont szerint (is). És hajrá, induljon a bajnokság! Pest megér egy estet.